„Analitikus módon nézem a világot, de nem empátia és szeretet nélkül"

Kossuth-díjat kapott idén Ács Margit József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, esszé- és tanulmányíró, műkritikus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Ács Margit alkotói pályája szokatlanul formálódott. Sikeres prózaíróként indult a hatvanas évek végén, négy prózakötete szabályos rendben jelent meg, és igen kedvező visszhangot váltott ki. Ez időben könyvkiadói szerkesztőként dolgozott a Szépirodalmi, utóbb a Magvető Kiadónál, és rendszeresen írt kritikát. Majd a rendszerváltozás körüli években a szépíró (és kritikaíró) műfajt váltani látszott, a nyolcvanas évek második felétől esszékkel jelentkezet. A regényhez, kisregényhez csak a legutóbbi időkben tért vissza. Az élettörténet mögött – írásai tanúsága szerint – folyamatos, vívódó küzdelem zajlott. Ács Margittal Kossuth-díja kapcsán beszélgettünk.

– Számos díjjal és kitüntetéssel büszkélkedhet. Az idei Kossuth-díj hol helyezkedik el ebben a sorban az Ön számára?

– Művész számára ez a legnagyobb presztízsű díj. Soha nem hittem volna, hogy részesülök e kitüntetésben. Alaposan fel is kavart. Úgy is mondhatnám, identitás-zavarba kerültem: igen? ez a Kossuth-díjas én vagyok? Valaki egyszer azt mondta, átvéve e díjat, hogy na, most már nem kell izgulni, nincs több, amit elérhet az ember. Én viszont soha nem izgultam egyetlen díj vagy kitüntetés elnyeréséért sem. Azaz egyért azért igen: a József Attila-díjra nagyon vágytam. Az üti a tollforgatót számon tartott irodalmi lovaggá, s erre íróságomat illető kétségeim közepette nagy szükségem volt. De a többi mindig meglepetésként ért. Nagy öröm, persze, és kétségkívül növeli az önbizalmat, de egyetlen kitüntetéstől sem lesz jobb művész, jobb író valaki. Ezt nem árt észben tartani, nehogy önmaga szobrává dermedjen az ember. És azt sem, hogy hány nagyszerű alkotó nem került be a Kossuth-díjasok kasztjába, miközben hányan csekély érdemmel, talmi okokból igen. Én most nehéz szívvel gondolok arra, hogy például Gion Nándor nem kapott Kossuth-díjat.

– Mi volt az első gondolata, amikor meghallotta, hogy a díjat idén odaítélték Önnek?

– A regényre gondoltam, amin most dolgozom. Hogy jó lett volna, ha már az is ott sorakozhatna a mérlegen, amelyen a díjazott teljesítmény mérődik. Az életben nyújtott teljesítményemmel talán nincs nagy baj, de a műveket keveslem. Arra gondoltam, hogy most aztán tényleg okom lesz megírni, ami bennem van, hogy a megbecsülést igazán megszolgáljam.

– Hogyan ünnepelt, hiszen a barátok, pályatársak találkozása nehézkes ebben a járványhelyzetben?

– Az ünneplés most elhalasztódott, ahogyan a díj ünnepi átadása is. Tervezek egy nagy baráti összejövetelt, de szájmaszk nélkül, hiszen a barátaim túlnyomórészt veszélyeztetett korban vannak, ki kell várnunk a járvány teljes lecsengését. A díjazottak nevének nyilvánosságra hozása után több mint száz gratulációt kaptam e-mailben, sok-sok telefonhívást, postai levelet. Napokig csak ezeket köszöntem meg. Kell ennél szívmelengetőbb ünneplés?

– Szigorú gondolkodó, kritikus. Egy helyütt azt mondta: „Az irodalom nem a szóval kezdődik." Hogyan tudja felhasználni ezt a karantén helyzetet a munkájában? Inspiráló, termékeny az Ön számára ez a kényszerűen csendes időszak?

– Inspirálónak nem mondanám, hiszen ötletet, anyagot a mozgalmas élet adhat egy prózaírónak, s most bizony négy fal közé szorultam, ráadásul ami a külvilágból bejön hírek formájában, az is szűk spektrumú. De, mint említettem, egy regénnyel küszködöm, vagyis a Szóval, amellyel nem kezdődik ugyan, mindenesetre végződik, vagyis elvégződik az irodalom. Közeledvén a nyolcvanadik évemhez, már éppen elég életanyag gyűlt fel bennem, hogy jól jöjjön a szobafogság, bekényszerítsen a gályapadba, amely Németh László szerint az író helye.

– Ön író, kritikus. A pályatársai a női lélek finomságainak írójaként ismerik, ugyanakkor a megismerés igénye is erős Önben, és – ahogy egykor nyilatkozta – a békülékeny mellett a kellemetlen kritikust is meg szeretné mutatni. A Kossuth-díj is és a karantén-helyzet is óhatatlanul visszatekintésre ösztönzi az embert. Melyik erősebb Önben most: a lírai, nőies, érzékeny, vagy a „kellemetlen" analitikus kritikus?

– Nem kritikusként ígértem akkor a békülékeny szelídség helyett kellemetlenkedést, azt nyilatkoztam, hogy egy kellemetlen Ács Margitot szeretnék megmutatni, s ez inkább szépírói témáimra vonatkozott, mert a Párbaj című regényem megírása volt soron, és abban nem voltam kíméletes sem magammal, sem az olvasóval. A kérdésére válaszolva azt kell mondanom, hogy a Kossuth-díjnál és a karantén-helyzetnél erősebb befolyás alatt állok: elértem az öregkorba. Ilyenkor az ember díj és karantén nélkül is szükségképpen vissza-visszatekint, számot vet önmagával. Nincs bennem már az az érzékenység, amely fiatalkori novelláimon átütött, s kiszolgáltatottá tett a magánéletemben is. Nem hajszol a megfelelési kényszer, megvagyok a magam kenyerén. Ebből következik, hogy inkább analitikus módon nézem a világot, de nem empátia és szeretet nélkül, ám ha úgy adódik, igenis „kellemetlen" kritikával. Én magam azonban nem szeretnék kellemetlen lenni senki számára. Az, hogy megkeményedtem, nemcsak nekem teszi elviselhetőbbé az életet, hanem a környezetemnek is jó. Kinek kell egy fájvirág, szorongó, elveszett, szánalmas öregasszony?

Ha kiemelhetne egy évet az életéből, amelyik valamilyen szempontból nagyon jelentős volt, melyik lenne az?

– Három jelentős évem volt. 1957 – „ellenforradalmi" tevékenység miatt megjártam a rendőrségi kihallgatószobákat, kizártak a gimnáziumból, kiszakadtam a családomból. 1991 – csalódás a rendszerváltásban, különköltözés férjemtől egy lepusztult házba, ötvenévesen új munkahely, új foglalkozás. 2008 – az orvosok azt mondták, agytumorom van. Három hónapot töltöttem a Purgatóriumban, akkor kiderült, hogy a képződmény csak egy hematóma. Azóta túlélő vagyok. A túlélők relativizmusával és folyamatos életörömével.

2020. május 26.  |  interjú ács margit kossuth-díj