„Tájtükrök"

Gerzson Pál festőművész válogatott életmű-kiállítása a Vigadó Galériában

Már csak a hónap végéig nézhetők meg az MMA székházában, a Pesti Vigadóban Gerzson Pál (1931–2008) izgalmas festményei. Színek és formák, színharmóniák és valőrök, elevenné váló képzenei ritmusok, konkrétabb és elvontabb látványok nyoma közvetíti a Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Kmetty János tanítványából mesterré lett művésztanár személyes kozmoszát, alkotóvilágát, aki tájélményeit, alkalmi impresszióit mértani alakzatokba, gyakran kubisztikus képépítményekbe transzponálta. A valóságtól, a természet hű megjelenítésétől néha messze eltávolodni látszik, hogy más, absztrahált formáját mutassa fel ugyanannak: a természet számára talán igazabb arcának.

Amikor egy életút lezárul, helyébe a teremtett életmű lép. Ez ugyan nem pótolhatja az eltávozottat, de felidézheti az emlékezetben, az emlékeztető művekben tükröződő, a kortársakra és tanítványokra egyaránt fényt vető alkotó személyiségét. És nemritkán a lezárt életműveknek is akadnak további fejleményei. Nem csupán azáltal, hogy a művek tovább élnek, hatnak – a tárlatlátogató személyes emlékezetében, a kortársak és tanítványok ismét csak személyessé formált munkáiban –, de egy-egy az életművet bemutatni kísérlő, vagy annak válogatott darabjait kiemelő kiállítási alkalom során is, amikor egyetlen, noha nehezen körvonalazható koncepció szerint rendeződik újra a már készen álló, befejezettnek tekinthető művek sora.
A Magyar Művészeti Akadémia és a Gerzson Pál Művészeti Alapítvány közös szervezésében, a Vigadó Galéria két, reprezentatív VI. emeleti kiállítóterében került sor Gerzson Pál festőművész válogatott művekből összeállított életmű kiállítására. Talán kissé megkésve, soká váratott magára ezen összegző tárlat, hiszen a Munkácsy-díjas, érdemes művész Gerzson Pál csaknem a kezdetektől, a '90-es évek elejétől tagja volt az akkoriban még egyesületi keretek között működő akadémiának, s már csaknem évtizede, hogy 2008-ban elhunyt, ám nagyobb ívű, az életművét bemutató tárlatra nem kerülhetett sor.
Így e mostani életmű-válogatás Gerzson Pál személye és az általa létrehozott alkotások előtt egyaránt tiszteleg. Mi sem lehetne ennek ékesebb bizonyítéka, mint a kiállítás kísérőkiadványa, amelyben a kiállításon szereplő alkotások java mellett kollégák és barátok, egykori tanítványok – ma jeles alkotóművészek – vallanak a művészkortársról, az emberről, a mesterről. E dicséretesen remek idea feltehetően a kiállítás egyszemélyes mindenesétől, Feledy Balázs művészettörténésztől ered, aki a kurátori teendők mellett az anyag körültekintő rendezését – a kiállítóterekben és a katalógusban egyaránt – is vállalta, mi több a szakmai bevezető szavak – kiállításon és katalógusban – szintén nevéhez kötődnek.
A kiállítás nem az életmű egészének befogására tett kísérletet, azt bemutatni természetesen lehetetlen is volna; mindig csak – eltérő megfontolások szerint – részletei tárhatók fel az egésznek. Így e mostani életmű-válogatás az 1970-es évektől mintegy négy évtized alkotásait öleli fel, s köztük a kubista képépítési eljárást követők éppen úgy megjelennek, mint a színekké formált mértanias-geometrikus kompozíciók. A kisebbik terem jobbára a Balatoné, Szigligeté, az ott keletkezett képnaplók soráé, a jellegzetes Gerzson-féle festőjegyeket és képszereplőket felvonultató munkáké (Monogram, 2003), s kicsit persze Egryé; a nagyobbik néhány sorozaté (Fecskék, 1990–1991), Berzsenyié, a Magyar tájé, s néhány igazán nagyméretű munkáé, amelyek helyszűke miatt csak ritkán kerülhetnek kiállításra. Mintegy 120 alkotás került a falakra, amelyek fogadására a Vigadó Galéria tágas terei is csaknem elégtelennek bizonyultak. A kiállításra szánt-tervezett, közgyűjteményekből és a családi hagyatékból származó alkotások tetemes száma indokolhatta, hogy a viszonylag és többnyire jelentős léptéket képviselő munkák – kissé rendhagyó módon – rendre egymás fölé kerültek, olykor kevés tekintettel a képek által sugallt tömeghatásra; miként azt is, hogy tértagoló, egyben felületnövelő paravánok beállítása vált szükségessé mindkét teremben – olykor szerencsésen, máskor talán kevésbé.
 

A Gerzson-életműben a konkrét tájélmények ugyan nem illannak el, csupán absztrahálódnak: áttűnések, átváltozások, transzformációk és átírások következményeként egy geometrikus világ képét öltik magukra. A felismerhető természeti elemek, növényi lények lágyabb vagy keményebb formákká, színtelített nyúlványokká sűrűsödnek jellemzően a festőgrafikai eszközök mindig domináns kíséretében. Gerzson mindezeken remekül zongorázik: a színekkel, a valőrökkel, a tónusokkal – gyakran megfeledkezve mindenféle kottáról, dinamikai jelről, hiszen saját hangszerén, csak a látványra vagy az emlékezetbe jegyzett élményhangokra hagyatkozva: improvizál és komponál, nem feledkezhetve meg a benne szunnyadó geométerről sem.
Mert képvilága valahogy így adódik össze: ihletője a természet, megformálója a fegyelméből gyakran kikandikáló geométer. Hogyan is tehetné másként, hiszen két megfoghatatlannal, a levegővel és a fénnyel birkózik – miként tette azt a nagyra tartott, Balaton-szerelmes Egry József –, hogy valamiképpen lekösse, utolérje őket a környezetében látott tárgyakon, növényeken – a befoglaló tájban: a Balaton partján, kies szögletében, Szigligeten, mintegy négy évtizednyi alkotómunka színhelyén. Ezen a már-már nem is helyen, hanem atmoszférává lett térségen, ahol a levegő nyomása, a fények egymásba párálló mozgása mindent átváltozásra, magából kikelésre késztet. Magyar táj – az ecsetvonások egyetemességével.
Hogy a valóság milyen, azt hellyel-közzel érzékeljük, ha nem is tudhatjuk mindig jól; hogy annak absztrakcióba ágyazott képe milyen lehet – túl azon, hogy minden kép eleve absztrakció –, annak sokszerűségéről nem csupán a 20. századi képzőművészet, de már a megelőző művészettörténeti időszakok is tanúskodnak. Hogy Gerzson számára milyennek tetszett?
Egy beszélgetés során, amikor az absztrakció és a valóság viszonya, művészetében játszott szerepe és aránya került szóba – feloldotta a képei kapcsán felmerült befogadói bizonytalankodásokat, mivel egyértelműen jelezte, hogy mint képalkotó miként tekint műveire, miként éli meg a teremtett képi világot. „Nem tiltakozom az ellen, ha ezeket a dolgaimat absztraktnak nevezik, én magam azonban mindenképpen közelebb érzem őket a tájból, a természetből és bennem élő formákból vett valósághoz."
 
Balázs Sándor
2017. július 20.  |  gerzson pál kiállításkritika