Szellemi egzisztenciák: egy nyugati, s egy keleti

Kulinyi István és Szőcs Miklós Tui tárlata

Kulinyi István grafikus és festőművész, dizájner, valamint Szőcs Miklós Tui szobrászművész – mindketten az MMA tagjai: egy nyugati, s egy keleti – közös tárlata a budapest-belvárosi Szép Három Galéria kiállítótermeiben két, más-más értelemben „kísérletező" kedvű-természetű alkotó életművére nyújt rátekintést. Míg Kulinyit inkább a képalkotó lehetőségek sokszerűsége vonzza, Szőcs Miklós Tuit egy anyagában és tematikájában egyaránt behatároltabb műalkotói eljárás.
Miként a különböző nyelvek eltérő gondolkodásmódokat képviselnek, úgy egy-egy gondolkodásmód természete, jellege evidens módon határozza meg a valamire irányultságot: hogy az alkotó mivel foglalkozik, milyen anyagokat, miféle műfaji kereteket választ közlendője közvetítőjeként. A gondolkodásmódból fakadó választás nem szükségszerűen, de olykor a tematikát, a művészi kifejezés tárgyát, módját, formai és tartalmi milyenségét, a kidolgozás mikéntjét is befolyásolja. Sőt! Az alkotó saját törvényeket hív életre, ezek szerint hozza létre alkotásait, s mintegy sugallja, presszionálja a befogadás mikéntjét, az értelmezés kereteit.
Kulinyi István grafikus és festőművész, dizájner, valamint Szőcs Miklós Tui szobrászművész – mindketten az MMA tagjai: egy nyugati, s egy keleti – közös tárlata a Szép Három Galéria kiállítótermeiben két, más-más értelemben „kísérletező" kedvű-természetű alkotó életművére nyújt rátekintést.
Kulinyi klasszikus értelemben a képzőművészeti expanzió képviselője, a műfajkereteket kitoló, újító szándékú alkotó. Kritikus, néha didaktikusan moralizáló vagy groteszk, expresszív gesztusjegyeket felmutató munkái számos formalelemény hordozói, amelyek jellemzően táblakép formájában jelennek meg, ide értve a plakátot vagy a printeket is.
Kulinyi gyakran sorozatokban gondolkodik. A ciklusokban, valamely szekvenciarendben történő, több darabból álló műegyüttes jó alkalmat teremt arra, hogy az ábrázolás-kifejezés tárgyaként jelzett dolgot több aspektus szerint, vagy legalább is számosabb formai megnyilvánulásban mutassa meg, miként a Szem (2009) ciklus darabjaiban. Ezen munkák nem csupán azt reprezentálják, hogy a szem miképpen lehet a lélek tükre, állapotok kifejezője, de azt is, hogy legfontosabb érzékszervünk – s az állatoké nem különben – miféle fizikai, fiziológiai természettel rendelkezik.
Nagyobb méretű festett munkái és printjei (Hommage à Fukushima, 2017; Találkozási pont, 2016; a Szem sorozat képei, vagy csernobili mementója) elkötelezettnek tűnő, felelősségteljes állásfoglalások a földi ökoszisztéma fenntarthatóságának védelmében.
 
Mobile mozaik (1986–2016) című munkáját sínre felfüggesztett apró lemezecskék alkotják, amelyek tengelyeiken szabadon mozgathatók, állíthatók, minek következtében a tompán vagy fényesebben tükröző felületek nagy variabilitással hívnak életre valamiféle képet.
Abrosz.hu (2017) erőteljes kulturális beágyazottságról, hagyományról éppen úgy tanúskodik, mint korszerűségről, a saját kor megéléséről. A felkasírozott, levélmintás abroszon kör alakzatban mintegy beszippantó színspektrum jelenik meg.
Egyik munkáján Bartók Béla portréképe jelenik meg, rendhagyó formában, festett, amorf puzzle-darabokból felépítve. Azt követhetjük nyomon, hogy miképpen képződik, jelenik meg a szellemi karakter az infrakép hatású átvilágítás nyomán. A kép azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a látható külső nem lehet lenyomata a bensőnek, és leginkább éppen a torzítás révén közelít egyik a másikhoz.
Bizarr életképi helyzettel szembesít a Csernobili kisasszonyok (20132016) című munka. A meghökkenés kiváltója a kisasszonyok szokványos tevékenységéből illetve a helymegjelölésből fakad: a vörösben úszó térségben, egy szabályosan zárt görbe felületen, elliptikus pihenőhelyen, a zöldben – kisasszonyok napoznak, ketten, Csernobilben.
Kulinyi István ars poeticája is lehetne a Privát fal (2015) címet viselő festett munka. A kép alsó harmadába „terített" sötétebb felület közepéből valami oszlopszerűség emelkedik ki, amely mintegy kettéosztja a mögötte meghúzódó emberalakot. Az oszlop csúcsában, éppen a fej magasságában rövid kifutású fénycsóva vesz kezdetet, sugárzik – az emberi teremtőerő szimbólumaként.
 
Szőcs Miklós Tui kísérletező hajlama jobbára egyetlen területre korlátozódik, elsődleges, egyben kizárólagos munkaanyagához, a fához kötődik. Autodidakta művész, aki az alkotásaihoz felhasznált anyag ismeretét, megmunkálásának, alakításának módját gyakori kudarcoktól sem mentesen egymaga sajátította el, noha rövid ideig a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának hallgatója volt.
A legkülönfélébb, egzotikus és többnyire nemes fákat – noha mindennapi fafajtákkal is dolgozik, nemritkán rétegelt lemez a szobrok építőanyaga –, a felhasznált anyagokat nem színezi, festi, eredeti megjelenésében tartja meg, teszi részévé az alkotásnak, így a fa természetes erezetét-mintázatát hagyja tovább élni. Művészete egy anyagában és tematikájában megtalált út, alkotói eljárás kiterjesztése az időben.
A földszinten kétteres kiállítóhely nagyobbikának középpontjába került Szőcs Miklós Opheliszk (Út a magasba, 20122013) című munkája. Mondhatni természetesen, mivel másutt nemigen találhatott volna megfelelő elhelyezésre e magától értetődő, roppant munkával létrehozott alkotás. Paradox módon alapötletét talán az Étemenanki toronyépület – közkeletűen bábeli torony – szolgáltathatta, a kevély magabízás ezen ősi mementója. Ha így lehet, Szőcs e példaépítmény jelentését éppen a visszájára fordította, s ezt nem csupán a cím jelzi.
Csak kezdete nyilvánvaló, hiszen talpakon áll, vége vagy befejezése sosem. Szünetlen, folyondárszerű emelkedésben látható áramlás. Ugyan egyre magasabban térnek vissza az egy-egy szinten megjelenő építőelemek, és számuk változatlan, viszont méretarányuk változik, apad. A kezdetben tömegében sok egyre kevesebb, de egyre magasabb, nemesebb.
A nyelv itt nem zavarodott össze, noha csupán rendezett dadogás. Azonos formájú, egymásra épülve-emelkedve egyre kisebb méretű motívumok, építőelemek sokaságából oszlop-katedrális épül. Az alcímében konkrétizálódó munka olyasmi példája, mint amikor valaki egy súlyos mondatban szeretne valamit kimondani, s egyre újabb változatai formálódnak ennek meg, míg végül, valahol a magasban egyetlen szó vagy hang jelzi és hordozza azt, ami kezdetben mondatnak, egy kijelentés tartalmának indult. A mondat csupán egyetlen szó, talán csak egy kiejtett hang lesz. Átlépés a tű fokán. E szoboralkotás metonimikusan magával a szellemmel, a lélekkel azonosítódik. A letisztuló, bemérhető vertikális emelkedéssel, növekedéssel – noha a szobor kiszámítottsága, a kalkulált emelkedés minden szinten a horizontális kiterjedést sürgetné, hogy le ne zuhanjunk.
Miként a test a lélek temploma, Szőcs esetében a szobor is azzá válik: testté, templommá. A Lélek jelenlét (Lányi György emlékére, 20132014), az Élők könyve (2007) című munkák talán egyszerűen annak példái lehetnek, hogy van valami az emberben, ami nem enged a gravitáció törvényének, legyen akár élő vagy holt.
Szőcs Miklós Tui megszállottja nem csupán annak, amit létrehoz, de még inkább annak, ami a művek létrejöttének hátterében áll: belső párbeszéd a tradícióval. A művek ennek objektivációi. Tárgyi valóságként állítja elénk azt, ami belül történik, így a műalkotás egyfajta kontempláció zárópontja, szellemi lenyomata. A művek evolúciója, sorozatuk létrejötte szerves egységben valósul meg, s analóg az alkotószemélyiség szellemi fejlődésével.
Művészete szakrális abban az értelemben, hogy alkotói intenciója szerint hieratikus, ám mégsem a tételes vallásoknak megfelelő, tehát apokrif. A manuális művészet fényét őrzi, mint azt Szt. Bonaventura említi, miközben megelégszik a kevéssel, az anyagi egyneműséggel.
E művészetben a műalkotás eszköz, s nem cél. Egy lényegesebb, mert eredendőbb tevékenység közben vagy során vagy következtében áll elő, s ebben a tekintetben nem tekinthető egyébnek, mint mellékterméknek, amely azonban önmagában is csodálatra méltó, mivel valami érzékek felettit képes közvetíteni az érzékelhető (Aranyhíd, Unio mentalis 2016; Tendenciák, 2009–2012; Háromság, 2002). A műalkotás funkciója e szerint csak annyi, hogy utaljon valami másnak, többnek a jelenlétére, de mivel ez nehezen megfogható, tárgyi megjelenésre kényszerül. A műalkotás éppen úgy csupán eszköz, miként a fa, amely kizárólagos eszköze a Szőcs féle alkotás létrejöttének.
Sajátos módon olykor alkotás-technikai felismeréseit is önálló művekké emeli, miként ezt a Fogalmi keretek (Nyugat és Kelet, 20112016) című munka jelzi. Ugyanis a nyugati és a keleti szemléletet, gondolkodást összevető szimbolikus párszobrának gondolata vélhetőleg művészi gyakorlatából, kísérleteiből nőtte ki magát.
És a művek nem zárulnak le azzal, amit az alkotó megmutatni kívánt – szoborként. Talapzatuk, hordozó állványuk, a találó síkeltolásokkal, mintázatokkal megjelenő posztamensek ritkán tapasztalható igényességgel és gondolati zártsággal válnak a tulajdonképpeni műalkotás szerves, tehát elmaradhatatlan alkotórészévé. A talapzat ilyen mértékű jelentőség-felfokozása arra mutat, hogy a talapzat maga is műalkotás, világnézeti-szemléleti alap, amelyről a rajta álló-fekvő tulajdonképpeni szobor elemelkedik, valami láthatóan jelen nem lévő, de feltételezett állapotába, amelyre utaló-közvetítő jel maga a szoboregész.
Kulinyi István és Szőcs Miklós Tui közös tárlata egy grafikus-festő és egy szobrász találkozása. Szerénynek tűnik az összekötő mozzanatok jelenléte, a széttartók inkább nyilvánvalók. Míg Kulinyit inkább a képalkotó lehetőségek sokszerűsége vonzza, Szőcs Miklós Tuit egy anyagában és tematikájában egyaránt behatároltabb műalkotói eljárás.
Mindemellett e tárlat munkái közelre s távolra egyaránt mutatnak. Kulinyi István alkotásai a kortársi jelen reprezentatív, sokféle törekvést egyetlen életműbe foglaló magatartását példázza, míg Szőcs Miklós Tui a tradíciót, s vele egy gondolkodásmód érvényét, hatályát, mindenkori időszerűségét emeli a jelenbe. Talán csak a közös kiállítással járó véletlennek tudható be, hogy egymásra olykor reflektálnak egyes műveik; ha gyenge szálakkal is, kötődnek, kapcsolódási pontok mutatkoznak. Ám dominánsabb az elhatárolódás, az elkülönülés, a saját burokba zárulás: Szőcs munkái a térben, Kulinyi alkotásai a teret határoló-záró falsíkokon. Munkáik közössége névlegesnek tetszik, csupán térbelinek, közös szellemi alapot nélkülözőnek. Tárlatuk két gondolkodásmód, kelet és nyugat, tradíció és korszerűség találkozása. Mert ami az egyikben már tudott, a másikban éppen felismert változatos állandóság. Messziről, igen messziről, más irányokból érkezve mégis egymás felé közelítenek. Ezt jelzi Kulinyi Privát fala, ezt Szőcs Opheliszkje. Éppen csak a szubjektum fátylát szükséges félrelibbenteni.
Balázs Sándor
2017. június 26.  |  kulinyi istván szőcs miklós tui