Zalaváry Lajos építész emlékkiállítása

2019. március 11-ig tekinthető meg a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagja, Zalaváry Lajos (1923–2018) építészeti munkásságát felvonultató retrospektív kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központban. A szakmájában csúcsra jutó építőművész páratlan életművét, művészetét, emblematikus épületeit, sokoldalú tehetségét bemutató tárlat rengeteg érdeklődőt – kollégákat, barátokat – vonzott a meghitt atmoszférájú, a család jelenlétében zajló megnyitóra, ahol Marosi Miklós építész, az MMA alelnöke mondott beszédet.
Winkler Barnabás építészmérnök, a FUGA ügyvezetője rövid expozéjában először is köszönetét fejezte ki Zalaváry Évának, a művész lányának, aki segített kiválasztani a hatalmas anyagból a kiállítás darabjait. Majd azt is elmondta, az ilyen események fontos célja és feladata a nagyszerű kollégák munkásságának életben tartása. (A kiállítás kurátorai Fehérvári Zoltán és Gyárfás Eszter.)
Marosi Miklós az utolsó éveit is teljes szellemi frissességgel élő, a szakmáját érintő mindennemű kérdésben naprakész ismerettel rendelkező alkotóról beszélt. A huszadik század és Zalaváry Lajos közt lévő kapcsok építészet nyelvén történő párbeszéd rövid bemutatását adta, kihangsúlyozva a mester életének főbb mozzanatait. Beszélt gyerekkoráról, iskoláiról, példaképeiről – Ybl Miklós, Lechner Ödön, Lajta Béla –, természetszeretetéről, a csillagászathoz fűződő rajongásáról, magasugró sikereiről, örök baráti kötelékeiről Jánossy Györggyel és Farkasdy Zoltánnal. Szakmai pályarajzának íve legfontosabb épületeinek megemlítésével egy egyenletes konzervatív világszemléletet tükröz. Teljes tisztességgel élt hivatástudata, az aranymetszés eszményi szabályainak való megfelelés vágya, alkotásaiban az organikus építészet elemeinek használata (Jászberényi fürdő), számtalan pályázati sikere a 20. század magyar építészettörténetének meghatározó és kikerülhetetlen alakjává teszi.
Zalaváry 1942-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait, ami rendhagyó módon zajlott: a kitelepített műegyetemmel eljutott Dániába. Az ott különböző építészirodákban eltöltött szűk két év meghatározónak bizonyult későbbi építészeti munkásságában.
Hazatérve folytatta építészeti tanulmányait, diplomáját 1949-ben szerezte meg. A frissen alakult Középülettervező Vállalatnál Janáky István műtermében indult pályája, Janáky mellett részt vett a miskolci Nehézipari Egyetem tervezésében. A Mesteriskola 1953–55-ös első ciklusában is Janáky tanítványaként vett részt. Első jelentősebb munkái az Árpád fejedelem útja – Zsigmond tér – Frankel Leó utca – Harcsa utca határolta keretes beépítésű lakótömb (1954–55), a Lukács utcai társasház (1957–58) és a csepeli Csillagtelep (1956–60, Oltay Pállal), melyért 1957-ben az addigi legfiatalabb építészként Ybl-díjat kapott.
A feldebrői általános iskola épületén (1958) érezhető először a tradíció és a modernitás ötvözésének szándéka, mely egyik főműve, a jászberényi tisztasági fürdő épületén (1960–64) csúcsosodik ki. Tárnok utcai általános iskolája (1960–61) a Budai vár háború utáni rekonstrukciója részeként szép példája a modern építészet és a műemlékvédelem szerves kapcsolatának. A 60-as években megvalósult olyan fontosabb művei mellett, mint a Nagyothallók Állami Intézete (1965–66) és a műegyetem Stoczek utcai leánykollégiuma és étterem (1964–68), számos tervpályázaton is részt vett.
A 70-es években számos műemléki vonatkozású munkán dolgozott. A következő évtizedekben két városképi jelentőségű épülete valósult meg Budapesten: az Átrium-Hyatt szálló a Roosevelt téren (1979–82), és az East-West Center a Rákóczi út–Múzeum körút sarkán (1991–92). A rendszerváltás után is aktív építészeti tevékenységet folytatott a KÖZTI-ben, mely a nagy tervgyárak közül egyedül bizonyul sikeresnek piaci viszonyok között. Kései munkái közül kiemelkedik a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár (2001) és a volt Medgyaszay-színház rekonstrukciója (2006). Munkásságát Götz Eszter foglalta össze tavaly megjelent monográfiában.
Az alelnök ezután az építész személyes élettörténeteinek humoros fragmentumait megidéző, munkásságát az alkotó lelkének hozzáférhető tartományaiból kitárulkozó anekdoták bemutatásával színezte. A jelenlévők értesülhettek például arról, hogy a katolikus gimnázium évnyitó ünnepségén azért kapott pofont a szószékről leszaladó rendfőnök úrtól, mert Rejtő Jenőt olvasott. Megtudhattuk, hogy nagy hatással volt rá a mélytengeri állatok formatervezettsége, testük áramvonalassága. Utolsó éveiben déltől délután négyig pihent, akkor nem lehetett őt zavarni. Negyed öttől viszont telefonált barátaival, akadémikustársaival, a magyar kulturális élet szereplőivel. Baráti és emberséges hangot ütött meg környező világának minden elemével. Marosi Miklós beszédének végén a mester két fő vágyát is elmondta. Az egyik a méltatlanul feledésre ítélt Medgyaszay István építész visszavezetése a magyar építészettörténetbe, szerepének tónusosabbá tételével. (Ennek első lenyomata a 2017-ben, az építész születésének 140. évfordulójára létrehozott Medgyaszay István-emlékkiállítás – és a hozzá kapcsolódó konferencia, az MMA szervezésében, amely azóta a határon túlra is eljutott.) A másik az utókornak szánt üzenete, ami pedig a Magyar Művészeti Akadémia idős mestereinek kötelező tisztessége. „Egyszer beszélgettem művésztársaimmal, ki mit vinne a jövőbe. Én három befőttesüveget vinnék magammal. Az elsőben tiszta levegő lenne, hogy néhány száz év múlva tudják az emberek, milyen is volt az. A másik az ivóvíz lenne, ugyanebből az okból. A harmadik a gyümölcs, hogy az emberek még egyszer beleharaphassanak az ízletes almába."