Zenei zarándokút – Interjú Botvay Károly Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas gordonkaművésszel

Ünnepi koncerttel köszöntötték a 80 éves Botvay Károly gordonkaművészt kollégái és diákjai március 2-án a Régi Zeneakadémián. A ma is aktív zeneművész 2012 decemberében töltötte be 80-ik életévét. „Rengeteget köszönhetek az oktatásnak; mint magánember, és mint zenész is sokat tanultam belőle" – mondja Botvay Károly a vele készült interjúban.

Mi az első, meghatározó zenei élménye, amit fel tud idézni?
Gyermekkoromban, Sopronban volt egy nagyszabású zenei rendezvény a Szent Mihály templomban, aminek a próbái is nyilvánosak voltak. Teljes zenekar és kórus adta elő Bach H-moll miséjét. Míg a zenekar a városban tartózkodott, buzgó zarándokutakat tettem nap mint nap a templomba.

Ez az élmény indította a zenei pálya felé?
Azt nem tudnám megmondani; biztos, hogy több ilyen hatás is ért, de ezek közül a családi környezet szerepe egyértelműen meghatározó volt. Három testvérem van, mindhármunkból professzionális zenész lett. A nővérem zongorázni tanult, bátyám hegedült, magától értetődő volt, hogy ha én a csellót választom, akkor lesz egy családi triónk. Sopronban ráadásul komoly zenei élet zajlott ebben az időben; volt egy zeneiskola és működött egy nagyon régi zenei egyesület is, amelynek a tagjai rendszeresen koncerteket adtak. Ebből a környezetből indultam, és mikor 1948-ban sikerült megnyernem egy több állomásos, országos zenei versenyt, már világos volt, hogy a Zeneakadémián folytatom a pályámat.

Az Akadémia mellett komoly zenei karriert futott be.
Hát, órákra ritkán volt időm bejárni. Édesapám korán meghalt, ezért a saját lábamra kellett állnom; minden lehetőséget megragadtam, hogy kamatoztatni tudjam a zenei tudásom. Egy ideig az Operaházba jártam kisegíteni, aztán föl is vettek oda. Mellette csellót oktattam Székesfehérváron. Aztán egyszer felkértek, hogy játsszak egy Weiner Leó vezetésével működő, akadémiai vonósnégyesben. Ebből a társulatból lett később a Bartók Vonósnégyes, amivel '63-ban megnyertük a  Liége-i Nemzetközi Vonósnégyes Verseny első díját.

Ezzel léptek be a nemzetközi zenei életbe?
Erre a versenyre akkoriban úgy tekintett a szaksajtó, mint a sport esetében az olimpiára, ráadásul előttünk kilenc éve nem hirdettek első helyezettet. A neves nemzetközi impresszáriók felfigyeltek ránk, és rögtön elhalmoztak felkérésekkel; az európai országok mellett jártunk az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Japánban. Ez az élmény katalizátorként hatott, később sorra jöttek a díjak: '64-ben Liszt Ferenc-díj, és az UNESCO-díja, majd '70-ben a Kossuth-díj.

A '70-es évek második felében saját vonós zenekart is alapított.
Igen, 1977-ben alapult a Budapesti Vonósok, aminek művészeti vezetője lettem. Ebben az időben folyamatosan zajlottak a fellépések, egyszer az egyik, máskor a másik zenekarral koncerteztünk. Hosszú ideig több társulatnak is a tagja vagy a vezetője voltam. A '80-as évek elejétől aztán oktatója lettem a Zeneakadémiának is.

Változtatott valamit a zenéhez való viszonyán az oktatói tapasztalat?
Rengeteget köszönhetek az oktatásnak; mint magánember, és mint zenész is sokat tanultam belőle. Több mint 4000 koncert van mögöttem, de az oktatáson keresztül máig újabb mélységeit fedezem fel ugyanazoknak a daraboknak. Amikor egy zenész előadásra készül, másfajta viszonyba kerül a darabbal, mint mikor oktatóként, tudatos távolságtartással figyeli a hallgatóit. Rengeteget tanultam így a zenéről.

Tavaly év végén lemondott a Budapesti Vonósok szólamvezetői posztjáról. Miért döntött így?
Nyolcvanéves lettem. Ez egy szép kerek szám, jó apropója egy komoly döntés bejelentésének. Másrészt ebben a korban már számolnom kell vele, hogy nem tudom úgy vezetni a társulatot, hogy az mindenkinek a legjobb legyen. Hátrébb léptem tehát, teret engedek a fiataloknak. De nem tervezem, hogy teljesen visszavonulok; megmaradok a Budapesti Vonósok művészeti vezetőjének, és az oktatást is folytatom. 

2013. március 1.  |  interjú botvay károly