Keserü Katalin (fotó: Lugosi Lugo László)

Emlékezés Lechner Ödönre

A Lechner Ödön (1845–1914) magyar építész halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi konferencián november 19. és 21. között az általa tervezett Iparművészeti Múzeumban a bevezető előadást Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, a konferencia szervező-bizottságának tagja tartotta. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága javaslatára a Lechner évforduló – Ybl Miklós születésének bicentenáriuma mellett – a nemzetközi szervezet „hivatalos ünneplésre méltó személyek és események" listáján szerepel.
A konferencián „Lechner Ödön életműve, Lechner-kutatások" címmel beszélt Keserü Katalin a neves magyar építészről. Ebből az alkalomból készítettünk interjút a művészettörténésszel:

–    Lechner Ödön milyen helyet foglal el a magyar építészet történetében, és munkássága milyen hatással volt az őt követő nemzedékre?
–    A művészeti alkotás alapfeltételét, a képzeletet magába olvasztani képes építészetnek Magyarországon ő volt az első és máig legnagyobb jelentőségű megteremtője. Sok követője volt, de mindegyik más gondolatát emelte ki, mint például a Komor Marcell és Jakab Dezső páros és persze mások is, akik az 1890-es évek, Lechner építészeti főművei nyomán megteremtettek egy sajátos stílust Magyarországon. A Dunától keletre, kezdve az alföldi városházákkal, kultúrpalotákkal, középületekkel, s elmenve egészen Erdélyig, Marosvásárhelyig, létrehoztak egy „virágos reneszánszot". Épületeik ornamentális gazdagságukban kötődnek Lechnerhez. Egy másik építészcsapat, az akkori fiatalok, mint Kós Károly és évfolyamtársai, akik 1906 körül végezték a műegyetemet, más szempontból tekintették mesterüknek Lechnert. Ők is azt vették alapul, amit Lechner kijelentett, hogy tudniilik „magyar formanyelv nem volt, hanem lesz", de a fiatalok ezt nem az ornamentikára értették, hanem a paraszti építészet hagyományaiból a konstruktív gondolatot, a szerkezetiséget és ennek sajátos formáit vették át. Lechner is alapvetőnek tartotta a szerkezetet. Hármas elgondolásában a szerkezet mellett fontos szerepet kapott az anyag: a vas, a beton, de különösen a pirogránit, amely elvezet az ornamentalizmusához is. Elsők között volt, aki olyan vas és acél szerkezetű épületeket emelt, mint például a Váci utcai Thonet-ház, ami lehetőséget adott a rendeltetésnek megfelelő és a környezet felé megnyíló, nagy üvegfalak létesítéséhez.
–    Mit jelent pontosan a magyar stílus Lechnernél?
–    Magyar formanyelv, így fogalmazta meg pontosan. A beszélt nyelv nyomán gondolta el, hogy amint egy népnek van saját nyelve, grammatikája, úgy ez a forma világában is létezik, s az életképes nemzetek képesek kidolgozni. Erre határozott törekvések voltak előtte is. A 18. század végétől törekedtek arra, hogy különböző építészeti rendszerek magyar változatát kidolgozzák. Szép példája ennek Feszl Frigyes Vigadója. A Lechner család közeli kapcsolatban volt vele, és Lechner maga is sokszor elődjeként emlegette Feszl Frigyest.
–    Előbb volt Lechnernek kapcsolata Zsolnay Vilmossal és a pécsi gyárral, vagy a korszellem hozta a magyar népi és orientális díszítéseket épületein?
–    Ez sok szálból csomósodott össze. Lechnernek volt egy kereszteződés-elmélete. Amikor Párizsban folytatott tanulmányokat, látta, miként születik meg a francia kastélyépítészetben egy francia stílus, amelyben különböző stíluselemek találkoztak. Az építés az élet reprezentánsaként, az életelv pedig egy saját stílus kialakításának motorjaként működött nála. Tehát abban, hogy legyen magyar építészet, nemcsak a francia kastélyok játszottak szerepet, hanem a kor, a 19. század vége vitalizmusa is, e biológiai tudományokon nyugvó filozófia. Lechner a hagyományos épület-ornamentika helyett ezért választotta az élő paraszti művészet és keleti kézművesség építészetben is meglévő ornamentikáját, ráadásul nemcsak díszítés céljából, hanem térkoncepciójának megvalósításához is.
–    A 19. század végi európai világkiállítások mennyire befolyásolták Lechnert a keleti és a hazai ornamentika használatában? Mert abban az időben Európa nagy lendülettel fedezte föl a Kelet világát.
–    Londonban 1886-ban nagy India kiállítást rendeztek, közben Angliában megszületett egy érdekes koloniális stílus, amit angol-indiai stílusnak neveztek el, és ez mindkét országban létezett a brit építészek tevékenysége nyomán. Épületeiket Londonból ismerte Lechner is, Indiát pedig metszetekről, tárgyakról, fotókról, és nagyra becsülte, hogy Anglia úgy kolonializált, hogy az ottani kultúrát beemelte a sajátjába. Ezzel párhuzamosan létezett egy magyar népművészettel kapcsolatos elgondolás, Huszka Józsefé, aki a magyar paraszti művészet motívumkincsét visszavezette a perzsa és az indiai művészettörténet korábbi korszakaiba. Feltételezését azóta sem pontosítottuk, de az lényeges, hogy az ornamentika a népek közötti folyamatos cserekereskedelemben szerepet játszó tárgyak révén a leginkább hordozható, a legkönnyebben terjedő művészet. A motívumok terjedése tehát nem feltétlenül egy történeti szálra vezethető vissza, sokkal több minden játszik közre benne. Lechner saját ornamentikát hozott létre. Lenyűgözte az indiai épületplasztika, amely szinte azonosul az épülettel. Ez megindította a fantáziáját, s olyan elemek sokaságát dolgozta ki, amelyek nem léteztek korábban. Népművészeti motívumokból kiindulva keresztezett virág-, madár- vagyis növényi és állatmotívumokat, és állandó lendületben levő, dinamikus ornamentikát csinált, a síkból a tér felé, a tér minden irányába kibontakozót. Ez figyelhető meg az Iparművészeti Múzeumon, a kőbányai Szent László templomon, ahol átírta a gótika díszítő elemeit. A plasztikus formák vitalitással teli, állandó továbbalakulását tekintette magyar formanyelvnek. Meg – gondolom – a színességet is.
–    Tekinthetjük Lechnert a szecesszió magyar mesterének?
–    Nálunk ezt a szót használjuk. A századforduló bécsi művészetét nevezik azonban alapvetően szecessziónak, és ehhez Lechnernek nem sok köze volt, azon kívül, hogy 1911-ben egyszerre kapott aranyérmet Rómában Otto Wagnerrel. (De a mindig túlkomplikált budapesti környezetben azt már nem sikerült elérnie, hogy – mint Otto Wagnernek, neki is – legyen mesteriskolája.) A francia art nouveau is más, mint a bécsi, vagy Katalóniában a modernismo, Angliában a modern style. Hozzá inkább a katalán modernismo állt közel. És persze nála is, mint az amerikai Frank Lloyd Wrighttól kezdve minden jelentős korabeli építésznél ott munkált egy új térelgondolás az épületek zárt térsorai helyett: az áramló tér. Az állandó mozgásban lévő, élő világegyetem és az ember lényegi azonosságát jelentette ez a térkoncepció. A katalán Gaudí, a belga Victor Horta és Lechner ezen az alapon került együvé egy 2011-es szabadtéri kiállításon, melyet Barcelonában, Brüsszelben is megrendeztünk Budapest mellett.
Egyesek szerint a századforduló stílusa magyar változatának vagy 1900-as stílusnak lehetne nevezni azt, ami Lechner nyomán nálunk kialakult. De mondhatjuk Lechner-stílusnak is. Ő maga a historizmusból való kivonulásnak tartotta a szecessziót.
Ami a Zsolnay Vilmoshoz fűződő kapcsolatát illeti: az 1880-as évek végén dolgozott vele a Thonet-házon, közben együtt voltak Londonban, és South Kensingtonban is jártak, a mai Victoria és Albert Múzeum keleti gyűjteményét is megnézték. A Zsolnay családnak nagy népművészeti gyűjteménye is volt textíliákból, és volt gyűjteményük a híres izniki fajansz csempékből is. Ezeket fölhasználták a formák, motívumok és mázak készítésénél. A gyár forma- és mintakönyveiben benne vannak a közös munkák rajzai, és mivel az első darabokat a gyár múzeumába helyezték el, elvben nyomon követhető a minta, a forma, a máz alakulása.
–    Az UNESCO, az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezetének világörökségi várakozó listáján szerepel Lechner Ödön öt kiemelt épülete: az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet, a Postatakarékpénztár, a kőbányai Szent László templom és a kecskeméti Városháza. Remélhető, hogy az öt épület a várakozó listáról mihamarabb fölkerül a véglegesre. A procedúrát gyorsíthatja a jubileumi tanácskozás?
–    Nem tudhatom, de remélem, hogy a nemzetközi konferencia után megmozdul az ügy, mert olyan nemzetközi nagyságok foglalkoztak már korábban is Lechner Ödön munkásságával, mint Nikolaus Pevsner, aki többek között az európai építészet történetét írta meg, vagy Raymond Head, aki az 1986-ban megjelent The Indian Style című könyvében részletesen tárgyalja Lechner épületeit is. A konferencián korunk neves kutatói közül is többen vettek részt, és talán ez is segíthet a Lechner-épületek fölkerüléséhez a világörökségi listára. A legfontosabb azonban az, hogy hozzuk rendbe és népszerűsítsük az épületeket. Az utóbbihoz ma már több nemzetközi szervezet is hozzásegíthet. Addig azonban, amíg az Iparművészeti Múzeum lefejezetten, omladozó ornamentikával szégyenkezik a Budapestre látogatók legelső, a repülőtérről bevezető útja mellett, sokat nem remélhetünk.
2014. november 25.  |  keserü katalin interjú