Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész

Az oktatás felelőssége

Egy koherens nemzeti kánon kidolgozása egyike az oktatásszervezés legfontosabb feladatainak – vallja Kiss Gy. Csaba József Attila-díjas művelődéstörténész, a Magyar Írószövetségben 2013. január 31-én tartott Nemzeti irodalom, kánon, iskola című konferencia főszervezője.

Mi volt a konferencia apropója?
Tavaly elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet, ami mélyreható változásokat hozott magával az oktatásban. A tanterv módosítása olyan nemzeti kulturális kérdés, amely alapjaiban határozza meg a fiatalabb generációk identitását. Fontos, hogy legyenek olyan találkozók, konferenciák, ahol az erre vonatkozó szemléleti és tartalmi kérdéseket egyeztethetjük. A rendezvény másik célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar oktatást közép-európai környezetünkhöz, szomszédságunkhoz mérten érdemes szemlélni, nem pedig csupán a nyugati mintákhoz hasonlítva, ahogy sokan teszik.  

Ilyen kardinális különbségek lennének a nyugati és a kelet-közép-európai oktatás közt?
Teljesen más a két térség szociokulturális háttere. A mi régiónk népei bizonyos mértékig hasonló fejlődési folyamaton mentek végig, hasonló történelmi traumákat éltek meg, és kulturálisan is nagyon közel állnak egymáshoz. Az irodalomnak meghatározó szerepe volt a nemzeti identitás kialakításában. És számos átfedés, összefonódás található például a lengyel, a szlovák vagy a horvát nép irodalmi öröksége és a mienké között, ráadásul ezek a hatások a kortárs kultúrában is jelen vannak. A magyar irodalomoktatás épp ezért csak ebben a kontextusban vizsgálható, hibás elgondolás, hogy összemérhető lenne egy ún. nagy nép gyakorlatával.

Az említett kelet-közép-európai népekkel való viszonyunk azonban, épp a történelmi összefonódások miatt, kulturális feszültségekkel terhelt.
Sokkal több a párhuzam, mint az ellentét. A feszültségek nem kulturálisan, inkább politikai szinten jelentkeztek, de ez nem ennek a konferenciának a témája volt. Azok a konfliktusok, amelyek a művészeti, irodalmi alkotások kapcsán merülnek föl, nem okoznak nehézséget, valójában inkább építő jellegűek. Segítik a diskurzust, alkalmat jelentenek arra, hogy föltérképezzük a közös múltunkat és kultúránkat. Ezek a népek ugyanabban a cipőben járnak, mint mi, fontos ezt fölismernünk.

A nemzeti kultúra szerepét hangoztatni, nemzeti irodalmi kánonról beszélni nem anakronizmus az internet globális kultúrájának korában?
A globális kultúrát nem érdemes homogénnek föltételezni. Mondjuk inkább azt, hogy egyre több nemzeteken átívelő kapcsolat alakul ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az új kapcsolatok semlegesítenék a régieket, sőt: teljesen nyilvánvaló, hogy a nemzeti identitás egyre jobban fölértékelődik a globalizáció kiteljesedésével. Ez csak elsőre látszik ellentmondásnak, valójában könnyen belátható, hogy a „világ tágulásával" és a kulturális horizont szélesedésével egyre értékesebbé válik a saját örökség. Csak ez által tudjuk meghatározni magunkat a globális közegben.

Ezt az örökséget rendszerezi a kánon?
Igen, a mindenkori irodalmi és kulturális kánon tulajdonképpen azoknak a műveknek a gyűjteménye, amelyek meghatározzák a nemzeti és regionális identitást. Persze nem csak az irodalomról van szó, ugyanezt a „funkciót" látja el a történelem és a többi művészeti tárgy is. Azt is fontos látni, hogy – ahogy a történelemtudomány esetében is megfigyelhető – a kánonnak nem feladata az eufemizmus; nem kell megszépíteni a történteket, vagy elfedni a konfliktusokat. Minden népnek megvan a maga Mohácsa. A kánon inkább ahhoz segít hozzá, hogy miként éljük meg, hogyan dolgozzuk fel mindezt, hogyan váljunk többé, mint korábban voltunk. Ezekre a kérdésekre az oktatásnak kell válaszolnia, vagy legalább segítséget kell nyújtania a válaszok megtalálásához.

2013. február 12.  |  konferencia kiss gy. csaba interjú