Fotó: Illés István

Az élet mint mozaik

Beszélgetés Fekete Györggyel az Iparművészeti Múzeumban


A Múzeumok éjszakája programsorozat keretében professor emeritus Fekete Györgyöt, a Magyar Művészeti Akadémia elnökét látták vendégül az Iparművészeti Múzeumban. Az Életmód – életút – életmű címmel elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát honlapunkon olvashatják. Fekete György beszélgetőtársa Pásztor Erika Katalin, az epiteszforum.hu főszerkesztője volt.
– Napjainkban a régi minták, tanítások nehezen alkalmazhatóak. Ön 83 évesen is aktív, sikeres ember. Kitől tanult élni?
 
– A válasz nagyon egyszerű: élni az Úristentől tanultam. Édesapám református lelkész volt, ő volt a hitoktatóm is, s amit kicsi gyermekkortól kezdve kamaszkoromig az életről meg kellett tanulnom, azt ő tanította meg.
 
– Hogy lehet belső rendet teremteni egy zavaros világban?
 
– 1932-ben születtem, a Trianon utáni sokk és a gazdasági válság közepén. Aztán jött a második világháború, a nyilas korszak, a szovjet megszállás, az úgynevezett szocializmus annak minden fázisával, és most itt vagyunk 2015-ben egy katasztrofális európai és világválság közepén. Tehát körülbelül öt-hat olyan fordulója volt az életemnek ebben a 83 évben, amikor talpra kellett esnem és tisztességesnek kellett maradnom. Ennek sikere az én értelmiségi világképemben gyökerezik, abban, ahogy szerintem egy igazi értelmiségi viszonyul az élet dolgaihoz. Ez pedig abban áll, hogy a „nagy egész" szempontjából, perspektivikusan értelmezi a történéseket. Itt eszembe jut az egyik apai intelem, amit valamelyik hittanóránk végén mondott: „Gyerekek, minden reggel szűzen kell ébredni." Ekkor mi 13 évesek voltunk, már tudtuk mi a különbség a szoknya és a nadrág között. Este mondtam apámnak, hogy az osztálytársaim jót nevettek ezen, hiszen nekünk ezt már nem lehet beadni. A következő hittanórát a magyarázattal kezdte, ami nagyon egyszerű volt, mint minden komoly és értelmes teológiai okfejtés. Minden este számvetést kell csinálni arról, ami rossz és megterhelő, és ami fölött nem tudok uralkodni. Ezeket aztán valamiképpen le kell hántani magamról és minden reggel úgy kell indulni, mintha akkor születtem volna s elvégezni a számomra rendelt feladatokat. Ezt a tanácsot a mai napig próbálom követni úgy, hogy a rossz dolgokat lezárom. A pozitív hozzáállásom is abban gyökerezik, hogy ebben az értelemben megpróbálok minden reggel „szűzen" ébredni.
 
– Hogy néz ki egy napja?
 
– Életemben nem dolgoztam annyit, mint most. Voltam pártalelnök, országgyűlési képviselő, kulturális államtitkár, középiskolai igazgató, egyetemi professzor, intézetalapító a soproni egyetemen, volt saját belsőépítész műtermem, négy kontinenst bejártam, ötvenhat magyar pavilont építettem Tokiótól San Franciscóig. Tervezőként engem a határidő érdekel, és folyton visszaszámolok. Mindig a cél és a határidőn belül elvégzendő feladat lebeg a szemem előtt. Manapság 6-kor kelek, 20-25 percet töltök a műtermem kertjében, iszom egy kávét Schrammel Imre keramikusművész barátommal, aki a szomszédom, eszmét cserélünk, majd kezdődik a nap az Akadémián, ahol napi átlagban 5-6 programom, találkozóm, megbeszélésem van. Hetente négyszer a műtermemben alszom. Ezeken a napokon koraeste lefekszem, éjjel 11-re beállítom az ébresztőt, majd 3-4 órán keresztül dolgozom életem valószínűleg utolsó kiállításának anyagán. Hajnalban visszafekszem, majd reggel hatkor kezdődik a nap.
 
– Csak éjszaka tud alkotó munkát végezni? Nem viseli ez meg a szervezetét?
 
– Koromnál fogva kevesebb az alvásigényem. A munkaritmusom pedig mindig szabálytalan volt. A kiállítások előtt a nagy hajrákat szünetek követték és ma is ez tükröződik az alkotói tevékenységemben. Délelőtt nem tudok mozaikot csinálni, mert amikor alkotok, csak az érdekel, hogy a diófa hogy mutat a mahagóni és a tölgy mellett, valamint miként kell ezeket megfaragni. Nappal pedig nem szabad foglalkozni a mozaikkal, a napi teendők, az élet nagy mozaik tevékenysége köti le a figyelmemet.
 
– Ön volt az első, aki az 1960-as évek végén, Magyarországon belsőépítészként önálló műtermet nyitott, sőt kivitelezéssel, bútorkészítéssel is foglalkozott. Hogy volt ez lehetséges az akkori keretek között?
 
– Volt egy mondás, amit én igaznak tartok: a szocializmusban az tud boldogan élni, aki a szocializmusban él a szocializmuson kívül. Erre az életfilozófiára számos példát ismerünk, remek filmrendezők, írók művészek valósították meg ezt. Én is így próbáltam élni, egy terrorisztikus rendszerben, de mégis az Istentől kapott talentumokat kibontakoztatva. Négy évtizedet végigutaztam, mert annyi esze volt a kultúrpolitikának, hogy nem akarta rossz szakemberekre bízni a magyar kiállításokat külföldön. Ezért tudtam utazni, bár mindig ott volt mellettem a tégla, aki a legapróbb részleteket is jelentette rólam. Később az illető, aki a rendszerváltozás után, egy nagy biztonságtechnikai cég vezetője lett, velem szemben ült a parlamentben. Így bár keretek közé voltam szorítva, mégis minőséget tudtam létrehozni.
 
– Miként és miért lépett be az életébe a politika?
 
– Ez a rendszerváltoztatáshoz kapcsolódott. Már 1986–87-ben bekapcsolódtam az ellenzéki mozgalom munkájába, ami ahhoz vezetett, hogy a változás után parlamenti képviselő lettem. Ekkor olyan feladatok vártak rám, amelyek nem voltak összhangban az alapszakmámmal. Ez a tapasztalat ugyanakkor kiábrándító is volt abból a szempontból, hogy – némileg leegyszerűsítve – amikor az ember kormánypárti, akkor mindennel egyet kell értenie, amikor pedig ellenzéki, akkor mindennek ellent kell mondania. Ez számomra nem volt egy tipikusan értelmiségi helyzet. 1996-ban megváltam a politikától, lemondtam minden tisztségemről. Ekkor lettem nagyon aktív tagja a Magyar Művészeti Akadémiának még egyesületi állapotában. Rám bízatott az MMA köztestületté alakításának feladata, amit az azóta elhunyt Kováts Flóriánnal, az akkori főtitkárral együtt végeztünk el. Nyolc hónapon keresztül dolgoztunk az akadémiai törvényen, amely az MTA analógiájára született meg és olyan jogkörrel és feladatokkal ruházta fel a Magyar Művészeti Akadémiát, mint a tudományos élet gondozásában az MTA-t.
 
– Küldetésnek érezte, hogy aktív formálója legyen a történéseknek és a művészeti életnek?
 
– Nincs különleges küldetésem. Úgy érzem, szerencsém volt az életemmel, mert aránylag korán felismertem, hogy mire születtem, és bár életemben volt három-négy katasztrofális kudarc – szakmai is – soha nem engedtem, hogy ettől bármi is eltérítsen. A világot járva rájöttem, hogy Magyarországnak – történelmi okok miatt – van egy jó fél évszázados lemaradása – a tudományt és a művészetet kivéve – a hétköznapi élet minden területén. Ez a lemaradás tapasztalható a politikai berendezkedésben, az érdekérvényesítésben, infrastruktúrában, a közlekedésben, vagy akár az ipar megszűnésében. Ennek orvoslásában az értelmiség csak úgy vehet részt, hogy a helyzet ismeretében a szükségesből kiválasztja a lehetségest. Minden szakmai, politikai erőfeszítésem a saját út megtalálására irányul, hiszen a másutt sikeres mintákat egy az egyben nem vehetjük át. A mi 1100 éves sorsunkat a Kárpát-medencében senki más nem élte meg. A konklúzióm az, hogy a lehetséges megvalósítására kell minden erővel összpontosítani, nem pedig a szükségesre. Úgy gondolom, csak ez a hozzáállás segíthet a hátrányok leküzdésében. A tudomány megközelítésében egy probléma megoldása három szinten zajlik: analízis, konklúzió, terápia. Analízisben, kritikában erősek vagyunk, mindig pontosan megmondjuk, hogy a másiknak mit kellene csinálnia. A konklúzió már nehezebb ügy, mert ahhoz intellektus kell, rendszerezett, következetes, logikus gondolkodás kinek-kinek legalább a saját szakterületén. A terápiában pedig – ami azt jelenti, hogy a szükséges tükrében a lehetségest hogy lehet megvalósítani – borzasztó gyöngék vagyunk. Intézetvezetőként és egyetemi tanárként több mint másfél évtizede igyekszem megvalósítani azt a szemléletet, amelyben mindhárom szempont egyenlő súllyal érvényesül.
 
– Egy ilyen gazdag és sikeres pályafutás tükrében most melyek a fontosabb céljai? Milyen távra szokott terveket készíteni?
 
– Úgy érzem, hogy valahonnan jöttünk és valahová megyünk. Az érkezés és a távozás közötti intervallumban feladatokat kapunk, amelyeket el kell végeznünk. E feladatok határideje esetemben 2017. október 15., amikor az MMA-ra vonatkozó törvény szerint le fogok köszönni tisztségemről. Ebből két és negyed év van még hátra, ami alatt meg kell építeni a székházat, létre kell hozni az elméleti intézetet, működtetni kell a Vigadót, és a nemzeti szalonokat a Műcsarnokban. Ez minden idegszálamat igénybe veszi. A leköszönés előtt két héttel lesz életem vélhetőleg utolsó kiállításának megnyitója a Vigadóban azokból a mozaikokból, amelyeken most dolgozom.
 
– A vezetők képzése ma már önálló tudományág. Önnek ebben szerteágazó tapasztalata van. Milyen megfontolások mentén hoz döntéseket?
 
– Naponta rengeteg döntést kell hoznom. Ezekben azt kell szem előtt tartanom, hogy ne az apró részproblémákból vonjak le következtetéseket. Az értelmiségi gondolkodásmódot szerintem az jellemzi, hogy az ember fel tud emelkedni egy szimbolikus magasságba és a nagy egészet vetíti rá a hétköznapi tapasztalataira. Aki nem így hoz döntést, az a napi zűrzavar alapján von le következtetéseket a saját életére vonatkozóan, politikai meggyőződésében, a hit és az igazság kérdésében. Ha minél többször tudunk úgy döntést hozni, hogy az a nagy egész szempontjából mit jelent, akkor több eséllyel lesz helytálló az álláspontunk. Ez az én filozófiám. A gyakorlatban arra a felismerésre jutottam és arra törekszem, hogy olyan emberekkel dolgozzak együtt, akikkel közösek a céljaink és az elveink. A gyakorlati megvalósításban pedig mindenki azt teszi, amihez ért. Vezetőként nem hiúságból cselekszem, a hiúságom a művészi tevékenységemre korlátozódik.
 
– A lelki-szellemi alapokon kívül van valamilyen gyakorlati, az életvitelében rejlő titka annak, hogy ennyire aktív és kreatív tudott maradni?
 
– Szokásaimban az életben maradás maximális igénye vezérel. Úgy negyven évvel ezelőtt egy érettségi találkozón megállapodtunk abban, hogy ezeken az alkalmakon három dologról nem beszélünk: az egészségi állapotunkról, az időjárásról és a napi politikáról. Ha ezt betartjuk, akkor marad tere az értelmes beszélgetésnek. A táplálkozásomban egyébként azt az elvet követem, hogy ami jól esik és érzem a pozitív hatását, azt fogyasztom. Nem trendeket vagy elméleti megfontolásokat követek. Az életem rendszerességéhez hozzátartozik természetesen a napi háromszori étkezés is. Fiatal koromban válogatott középtávfutó voltam. Ezt főiskolás koromban abba kellett hagynom a tanulás miatt. A kertészkedés az az időtöltés, ami biztosítja, hogy jó fizikai állapotban maradjak. Általam tervezett családi házunk hatalmas kertjét olyan parkká alakítottam, amelyhez hasonlót csak Toszkánában találni. Negyven évvel ezelőtt egy arborétumból közel ötven facsemetét vásároltam, amelyek azóta 25 méteresre nőttek. A kertészkedés napi 2-3 órás nagyon intenzív elfoglaltságot jelent. Ha úgy adódik, az utcát is kigyomlálom, ami általában ösztönzőleg hat a szomszédokra, de télen a hólapátolás is jót tesz az erőnlétnek.
 
– A kertészkedés és a belsőépítészet összefügg az életében?
 
– Vidéki pap fiaként a kertészkedés mindig része volt az életemnek és tulajdonképpen ennek köszönhető az is, hogy belsőépítész lettem. Zalaegerszegen a paplak udvarában négy-öt éven keresztül épült egy gyönyörű református templom, és én minden munkafolyamatot végig kísértem az alapárok ásásától a csillag felhelyezéséig. Mindig abba a szakiparba szerettem bele, ahol éppen tartottak. Így lélekben voltam kőműves, ács, vakoló, bútorkészítő, üvegablakos. Mire az egész elkészült, elhatároztam, hogy az iparművészeti főiskolára fogok jelentkezni.
 
– Honnan töltekezik? Mi adott erőt élete során a kihívásokkal való szembenézéshez?
 
– Amikor a világ eseményein elmélkedem, egy kis mérleg két sárgaréz serpenyője jut eszembe. Ha úgy érzékeljük, hogy a „rossz" serpenyőjében van másfél kiló, a „jóban" pedig fél, akkor azt a fizikai bravúrt kell végrehajtani, hogy ezzel a fél kiló jóval kiegyensúlyozza a másfél kiló rosszat.
 
– Nem fél az elmúlástól?
 
– Körülbelül 12-13 évvel ezelőtt Papp Lajos szívsebésztől kaptam tíz esztendőt papíron, kézfogással. Egy rosszullétet követően kómás állapotba kerültem, a diagnózis szerint négy órám volt hátra. Ő és munkatársai egy életmentő bypass-műtétet hajtottak végre, ám akkor még a saját ereimet és nem műanyag ereket használtak. Ez az eljárás bő tíz évet jelent és én élvezem ezt a tíz évet. Az eseményt követően teljesen elmúlt minden halálfélelmem. Egyszer, még 1982-ben, az öcsémet látogattam a kórházban, ahol sclerosis multiplex-szel kezelték. Őt kezelésre vitték, én pedig vártam és olvasgattam. Körülbelül fél óra múltán szobatársa, Pilinszky János megszólított, hogy van-e kedvem beszélgetni. Természetesen volt. Egy hosszabb gondolatmenet keretében Pilinszky kifejtette, hogy ő végtelennek képzeli a világmindenséget, amelynek nincs se kezdete se vége. Ebben a tekintetben a mindenség megismerhetetlen, a tudománynak az a feladata, hogy a létezőt felfedje és az emberi boldogulás szolgálatába állítsa azt, ami megismerhető. A művészet dolga pedig az, hogy hozza létre a soha sem voltat. Aki művészként talentumot kapott, annak hatalmas kötelessége van és ezzel a teremtésnek kell elszámolnia (ezt a szót használta és nem a Teremtő-t). Semmi más feladatunk nincs, mint hogy a kapott talentumokat gyümölcsöztessük. Ugyanolyan üresen kell meghalnunk, mint ahogy megszülettünk, mert a talentumok gyümölcseit vissza kell adnunk a teremtésnek, hiszen a képességeket kölcsönbe kaptuk. Ez a beszélgetés nagy hatással volt rám. Úgy érzem, bármelyik pillanatban le tudnék köszönni. Az utolsó betűim, az utolsó írásom, az utolsó rajzaim, minden dolgom el van szánva, el van ajándékozva. Pontosan tudom, hogy amikor majd elmegyek ebből a világból, hazamegyek.
2015. június 30.  |  fekete györgy