Utolsó útjára kísérték Oláh Jánost

Utolsó útjára kísérték Oláh János József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő, írót, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagját augusztus 16-án a Farkasréti temetőben. A temetésen emlékbeszédet mondott mások mellett Fekete György, az MMA elnöke, Lezsák Sándor író, költő, az Országgyűlés alelnöke, Jókai Anna író, az MMA rendes tagja, Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, az MMA levelező tagja.
Végső búcsút vettek Oláh János József Attila-díjas költőtől, írótól családtagjai, pályatársai és barátai a Farkasréti temetőben.
A barátok nevében búcsúzó Jókai Anna író, az MMA rendes tagja elmondta: Oláh János jó barátja és munkatársa volt, 20 évvel ezelőtt együtt küzdöttek azért, hogy egy új, értő folyóirata legyen a nemzetnek. Mint rámutatott, Oláh Jánosnak hatalmas érdemei vannak a prózában, a lírában és az esszében. Úgy volt nagy művész és kiválóság, hogy közben nem veszítette el emberségét, egyszerűségét, részvétét és küzdőszellemét – hangsúlyozta, hozzáfűzve, hogy Oláh János küzdött a lelkéért, küzdött az igazáért, nem volt benne semmi megalkuvás. Különleges ember volt, aki a fiatal költőket hozzásegítette ahhoz, hogy publikálhassanak.
Oláh János megbonthatatlan életművet hagyott hátra, utolsó erejével is azt a világot akarta építeni, amelyet nagy küzdelemmel megteremtett – mondta Hóvári János, hozzátéve: nem magáért, hanem a magyar irodalomért tette ezt. Ellenszélben teremtette meg a Magyar Napló szellemiségét és irodalmi erejét, és azáltal, hogy a fiatalok mellé állt, hidat épített múlt és jövő közé. Újabb várvédő kapitánnyal lettünk kevesebben - hangsúlyozta a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. főigazgatója.
Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke, az MMA levelező tagja méltatásában azt emelte ki, hogy Oláh János soha nem kért, mindig csak adott. „Megvédte a nála védtelenebbet, felkarolta az elesettet, biztatta a bizonytalankodót. Felrázta, aki magába roskadt és ösvényt nyitott az indulónak. Tudta, hogy aki tollforgatásra adja a fejét, még hitetlenül, megtörve is felelősséget vállal, erőt és segítséget kell nyújtani hozzá. Mert ha hagyjuk, hogy a szájhősöké és törtetőké legyen minden, nem csupán magunk, hanem hivatásunk árulóivá is válunk" – mutatott rá.

Fekete György

Gyászoló Gyülekezet!
 
A halál kockázata nem abban áll, hogy van-e mit hátrahagynunk, hanem abban, hogy van-e érdemes elszámolnivalónk, amikor a Teremtő elé állunk.
Oláh János sorstársunknak, a Magyar Művészeti Akadémia nagyrabecsült tagjának arra nyílik majd alkalma, hogy jelentse: kötelességét teljesítette! Kitűnő író volt, költő, szerkesztő, szellemi pallér, munkás és menedzser, a szavak kiürülése ellen mindhalálig küzdő harcos, méltó társ és édesapa, vagyis EMBER, így mondva is csupa nagybetűkkel.
Búcsúzik János most Tőled az Akadémia minden élő tagja: írók, költők, festők és szobrászok, színészek, zenészek, építészek, film és fotóművészek, az iparművészetek mesterei, népművészek és az elméletek szakemberei, együtt az Akadémia munkatársaival.
Küzdelmed az életért meghatóan csendes volt, de erős és hiteles az igazságért, a nyelvért és a közös hazáért. Illő köszönet érte.
Isten Veled János, foglald el helyedet a csillagok között is, és szólj jó szavakat értünk, az Akadémiáért, ha a Teremtővel rendezted dolgaidat. Szükségünk van erre a tényleges együttmaradásra, művészeknek és magyaroknak, hogy feltámadásunk remélt csodájában újra találkozhassunk.
 
prof. em. Fekete György, az MMA elnöke
 

Lezsák Sándor

Halottunk van, mondtam az elmúlt héten, pénteken a tokaji írótáborban, temetetlen halottunk van, mondtam, ő a mi halottunk is, barátunk, írótársunk, Oláh János.
Hetvenedik születésnapja előtt úgy készültem a köszöntésére, hogy újra átéltem az Örvényes történelmi drámáit, Száműzött történeteit, most pedig, a gyászhírt követően beköltöztem összegyűjtött verseinek kötetébe. Megint megfogott a felismerés, hogy évtizedek óta egyetlen nagy versvilága teljesedett, és szinte bármelyik verse lehetne akár az utolsó előtti verse is.
Fegyelmezett ember életműve, aki nemzetünk iránti elkötelezettséggel tette a dolgát családban, közösségben, irodalmi közéletben, de minden mozdulatát ellenőrizte, minden gondolatát értelmezte költői énje. A visszaigazolást váró vágyakozással verseit neki írta, az Örök Asszonynak, hitvesnek, társnak, Katinak, Mezey Katalinnak. Ez az életút nem kényszerpálya, ez a páros életút elhivatott, közösségi terében, a történelmi térerőben – Oláh Jánost idézem: – „sok száz találkozás összerémlik."
Egyetlen találkozást, személyes élményt idézek most újra Oláh János urnakoporsója mellett.
Amikor az Elérhetetlen föld című versantológia született, nekem Oláh János volt a látható legenda. Címadó verse Nagy László biztatásával költői csoportot, a „Kilenceket" emelte föl.
Nekem ő volt a költő és cselgáncsbajnok, aki egyszer a hatvanas évek végén, nem tudom már, hogy milyen hónapban várakozott a csepeli Munkásotthon előcsarnokában, közel a bejárathoz. Ott állt, rezzenéstelenre csiszolt arcával, mint egy kizsűrizett márványszobor. Én akkor érettségizett kocsikísérő rakodómunkás voltam, irodalmi estre gyülekeztünk, az Olvasó Munkás Klub estjére, amikor jött, mi az, hogy jött?!, egyik pillanatról a másikra ott volt Tamási Lajos, akiről tudtam, hogy 1956 októberében szíve élő verset lüktetett, hogy piros a vér a pesti utcán. Tamási Lajos, aki akkor 45 évesen nekem a Nagy Történelmi Öreg volt, aki Édesapámhoz hasonlóan nem csak versekben élte meg a csepeli vas gyötrelmét.
A várakozó Oláh János és az érkező Tamási Lajos talán megbeszélt vagy véletlen találkozása, az a néhány pillanat, örökmozgó némafilm bennem.
Ezt mutatja: Tamási Lajos megáll a márványszobor előtt, kicsit oldalra hajol, mint aki mereven ellenszegül, és a szemével óvatosan elhajt egy feléje lebegő súlyos mondatot.
Mit mondtak, mit nem mondtak egymásnak, nem tudom. Ami megmaradt és máig jelet hagyott bennem: Oláh János befelé forduló, komor tekintete. Mintha egy drámai végkifejlet nézője lennék, úgy ütött meg a fölismerés: ez is a versbéli ötödik alabárdos, ez is tényleg meg fog halni a királyért, és míg a többiek letörlik arcukról a paradicsomvért, addig ez az Oláh János bele fog halni az igazába, mert ez az ember komolyan, halálos komolyan él, érez, gondol és ír.
Kapcsolatunk évtizedeken át egyoldalú volt. A csepeli élmény erősen hatott, olvasója voltam, s ha jött róla hír, ha írása valahol megjelent, mindegyik után úgy éreztem, mintha bátyám lenne. Személyes környezetemből olyan írói munkásság erősödött, akit személyes élményem, egyszervolt találkozásunk élménye is hitelesít. Valamikor, 1977-ben lakiteleki otthonomban Fábián Zoltán, az írószövetség akkori titkára volt vendégünk. Állt a könyvespolc előtt és érezhető elismeréssel mondta:
– Látom, itt vannak a Hetek, Ágh Istvánék, itt vannak a Kilencek, Utassyék.
– Ekkor fekete aktatáskájából kivett egy könyvet – Ezt Neked hoztam, Oláh Jancsi regényes életrajza. Nem tud róla, de terjesztem.
Tudtak vagy nem tudtak arról, valakik valahol, de terjesztettük Oláh Jánosék könyveit, ahogy később terjesztettük a Remetei Kéziratokat is. És tudtuk azt is, hogy társaival együtt rendkívüli próbatétele volt az 1994 óta megjelenő Magyar Napló szerkesztése, megtartása.
Oláh János költő, író, szerkesztő. Irodalmi életművét G. Komoróczy Emőke így foglalja össze: „Oláh János ars poeticája egy minden póztól és pátosztól mentes, tiszta személyiség emberi hitvallása."
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Egy irodalmi interjúban Szakolczay Lajosnak, a fiatalokért aggódó gondolatait Oláh János így összegzi:
„Azért én szeretném, hogy a nemzeti eszme, a népiség iránt elkötelezett fiataloknak nem kellene mindenáron egzisztenciális hátrányt elszenvedniük a jövőben azokkal a társaikkal szemben, akik a mellébeszélést vagy éppen a nyílt hazudozást választják."
Ez is lehetne Oláh János tovább élő, éltető végakarata.
Ennek a gondolatnak sírt nem áshatunk, ez temethetetlen, ez a túlélők feladata, természetes kötelessége. Így lesz a test földi elmúlásából lelki, cselekvő, munkáltató újjászületés, amikor az életmű immár örökmécses az öröklétben, a küzdelmes életút példázata, tanítása pedig nemzeti sorsunkat erősítő, jobbító feladat, szolgálat.
Kedves János!
Ezt megerősítve búcsúzom Tőled az Országgyűlés, a lakiteleki találkozók, találkozások és a Népfőiskola nevében is.
Isten Veled!
Isten velünk, Barátaim!
 

Lezsák Sándor író, költő, az Országgyűlés alelnöke
 
Szentmártoni János

Búcsú Oláh Jánostól
 
Tisztelt Gyászolók!
 
A szó is erőtlen, hogy: „felfoghatatlan". Ilyenkor a költők is elhallgatnak. Kopog a csönd. Kietlenebb minden tér, ahol addig láttuk, találkoztunk vele. A Magyar Napló szerkesztősége, az Írószövetség klubja, a Tokaji Írótábor tanácskozó terme… – és sebzettnek látjuk a máriaremetei házat, a lovasi hegyoldal présházát, a badacsonyörsi nádas stégjei közül kisikló csónakot…
 
„A lét iránt lobbant szerelmem,
mint étkét vesztett tűzvész, véget ért.
Magtalan magként csírázik ki bennem
a meddő kérdés, hogy miért, miért?
 
Lehet, hogy ez most már a búcsú perce?
Meg kéne végre mindent értenem.
Nagyúr voltam, vagy csak világ lelence?
Föladtam mindent: nem ér a nevem."
 
Így búcsúzott a Titkok léte című versben. De nem ér a mi nevünk sem. Pedig ezt most végig kell csinálni. Még ha nem is érzünk magunkban erőt hozzá. Szemernyit se.  Csupán vonszoljuk magunkat egy hiány árnyaként, amelyet egyelőre nem tudunk kitölteni, csak fájdalommal.
Hogy mi mindent tanultunk tőle, mi, fiatalabbak, ma még felbecsülhetetlen. Most mégis koldusoknak érezzük magunkat, gazdagon. Idő kell a leltár elkészítéséhez. Hűség és türelem. Alázat és konok kitartás. Ahogyan ő élt. Próbálunk majd felnőni hozzá. Kevesebbet pazarolni abból, amellyel önzetlenül ajándékozott meg minket. Olyan bölcsek talán nem leszünk soha, mint ő, de ha intelmeit, történeteit újra és újra éljük, a muníció kitarthat majd. Hogy a mi gyerekeinknek is legyen miért felnézni ránk.
Tíz évig dolgozhattam vele. Zöldfülű költő voltam még, amikor magához vett szerkesztőnek. Jóformán nála tanultam ki a szakma csínját-bínját. Megtette ezt előttem s utánam másokkal is – sokan maradtunk most kicsit árván. Nem tudom, viszonoztuk-e neki kellőképpen mindezt. Kétségek gyötörnek. Mert ő soha nem kért, mindig csak adott. Megvédte a nála védtelenebbet. Felkarolta az elesettet, biztatta a bizonytalankodót. Felrázta, aki magába roskadt, és ösvényt nyitott az indulónak. Tudta, hogy aki tollforgatásra adja a fejét, még hitetlenül, megtörve is felelősséget vállal, erőt és segítséget kell neki nyújtani hozzá. Mert ha hagyjuk, hogy a szájhősöké és törtetőké legyen minden, nem csupán magunk, de hivatásunk árulóivá is válunk. A nemzet emlékezetét hagyjuk ebek harmincadján. S elvágjuk az utat a jövő emlékezete előtt.
Halálakor azt kérdezte tőlem egy rádióriporter, hogy szigorú ember volt-e Oláh János? Mert ő mindig annak látta. Azt válaszoltam, hogy legfőképpen önmagához. Másoknak több gyarlóságot nézett el. De azt is mondtam, hogy a zordon, zeuszi külső mögött egy játékos, csínyekre nyitott, anekdotázó társasági ember is lakozott, akivel jó volt viccelődni, szüretelni, megvitatni az élet dolgait. Megtiszteltetés volt a barátjának lenni.
Nemzedéke kiemelkedő alkotójaként jóformán magát hagyta mindig leghátra, mások műveit tolta a magáé elé, fiatal tehetségeket istápolt. Mindnyájan abban reménykedtünk, hogy betegágyából még kikel, hisz a halált többször is legyőzte, és megírja, könyvekbe szerkeszti fiókban maradt kéziratait. Majd kijárunk hozzá, ücsörgünk a máriaremetei kertben, nagyokat beszélgetünk, és jó borokat szürcsölgetünk hozzá. De az utolsó csapás két vállra fektette. Nem hittük el. Mint kezdtem: „felfoghatatlan".
 
„Mérleg nyelve az életem,
a semmi és a minden
lüktet emlékeimben.
A föld, ahonnan menekültem,
a föld, ahova megérkeztem,
élő sebként sajog köröttem." – írta Gyalog jöttem című versében.
 
Kedves János, ez a föld már csak nekünk elérhetetlen. De elevenen lüktetni fog bennünk is, amíg csak élünk. Addig is készítsd elő égi szerkesztőséged, és vágj rendet a halhatatlanok közt. Remélem, méltók leszünk majd ahhoz, hogy ajtót nyiss nekünk. Nyugodj békében!
 
Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség és a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke, az MMA levelező tagja

Kovács István
 
Búcsú Oláh Jánostól
 
Amikor halála előtt bő három nappal búcsút vettem Jánostól, kézfogásunk mintha az elmúlt öt évtizedet is életvonalunkra préselte volna. Az övére, amely már-már az örökkévalóságot érintette, az enyémre, amely még mérhető az ember – kinek átkozott, kinek szent – találmányával, az idővel. Halálba készülő barátom kézfogása ugyanolyan kemény és határozott volt, mint amikor 1966 szeptemberében egy, a kiadását tekintve reménytelennek tetsző, kilenc költő, a „Kilencek" nevével jegyzett antológia összeállítása kapcsán, amelynek címe az ő verse révén lett Elérhetetlen föld, megismerkedtünk. Kézfogását – a megalkuvást nem ismerő konok céltudatosság véseteként – arcvonásai hitelesítették. Az arca volt eleven névjegye. Az arc, amely mit se változott azóta, hogy egy neki szánt géppuskasorozat 1956 őszén a kezében tartott vizesvödörbe csillagjegyet lyuggatott. Tankokkal legázolt népének csillagjegyét. A víz, amely az élet, a létezés legcsodálatosabb jelképe, a pesti utcakőre ömölve, így változott számára a szomjazott szabadság keresztvizévé. Jánost ez az akkor lelkébe ivódott szabadságvágy vezérelte. Naponta vallott róla: vallomása a munkája volt. Önmagának kikovácsolt minőségelvéből nem engedett. Mindent a legmagasabb szinten igyekezett művelni. A csodát is – amire Nagy László mindnyájunkat int.
Jánost gyermekkora, eszmélkedésének kamaszévei Soroksárhoz kötik ugyan, de örök visszatérő volt Somogy megyébe, Nagyberkibe, ahol 1942 őszén született. A megrendült gyermek mindenkinél fogékonyabb a visszájára fordított világ hétköznapjainak drámáira. Jánosba beléivódtak a magyar falu, a magyar vidék kettős szétverésének pillanatképei. Az 1948 utáni évek pokoli miniatúrái az 1958-at követő kolhozosítás idejében kinagyítódtak. A lerombolásra ítélt stációkkal a Száműzött történetek című novelláskötetében szembesít. „Azért írtam meg őket, hogy ne merüljenek feledésbe" – vallotta egy interjújában.
Napjaink jeles építésze, Petrovits László, osztálytársa volt a kisképzőben. Halálhírét hallva úgy emlékezett rá, hogy János az évfolyam kiemelkedő rajztehetségeként állandóan a verseskönyveket bújta. Úgy állt a rajztábla előtt, mintha modellje éppen a költészet volna, amelynek megfejtendő titkát szeretné érzékelhetővé, láthatóvá tenni. A vázlatlapok kötetté, kötetekké álltak össze. A belső tükör  című gyűjteményes kötetének első verse,  A szénahordás kétsorosa ugyanolyan tökéletes alkotás, mint A nemlét dallama című záróvers.
Oláh Jánostól búcsúzva itt legyen merszünk kimondani, hogy a mai magyar próza, a mai magyar költészet egyik legrangosabb képviselője. Emellett megmentette és élvonalba emelte a kimúlásra ítélt Magyar Napló című havilapot, amelynek szerkesztőségét könyvkiadóvá bővítette – a legkedvezőtlenebb széljárásban. Már betegségével küzdve megalapította az Irodalmi Magazint, amelyet negyedévenként lerakandó értékpilléreknek remélt. Könyvesboltot nyitott és konferenciákat szervezett a népi irodalom újraértelmezésének szükségességére, értékeinek tudatosítására. Vállalta a küzdelmet, vallva, hogy az esélytelenségben is helyt kell állni. Dzsúdósként a válogatottságig vitte, s e sportág éveken át kenyérkeresetet biztosító edzőjeként több fiatalt segített az élvonalba.
Tudatában annak, hogy milyen szent műalkotás a család, feleségével, Mezey Katalinnal, kivel költőként, a magyar irodalom mindeneseként is társak voltak, azt naponta oltalmazták, formálták, tették a megszokottságot száműzően harmonikussá. Példájuk bizonyára nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gyermekeik, Jani, Kati és Matyi is művészek lettek. János a múlt tavasszal remélte, hogy megéli júniusban várt dédunokája megszületését. Hét unokája után – Istennek köszönhetően megélte a második dédunoka világra jöttét is…
Az Elérhetetlen földben megjelent Kiáltvány című versének harmadik szakasza csupa kérdésekből áll:
Ki tud az ébredéssel egybeforrni?
Vagy a zavart keltő halál lépteivel egyenlő minden óra,
perc? Előre, hátra az idő legkisebb és legnagyobb egységei ugyanabba a feledésbe térnek?
Emlékezés nélkül meg lehet-e maradni?
Bíztam abban, János, hogy az Általad feltett kérdéseken együtt tűnődhetünk a badacsonyőrsi diófa alatt. Bízom abban, ha ott már nem is, majd ott, ahol vársz ránk, igen.
Addig is Isten Veled.
 
                                                         Kovács István költő, történész, az MMA rendes tagja
 
2016. augusztus 17.  |  oláh jános temetés