Kunkovács László: Világjelek

Márciustól júniusig a Magyarság Háza adott otthont annak a fotókiállításnak, s egy bővebb válogatás alapján a Világjelek címmel megjelent, háromnyelvű (magyar, angol, orosz) könyv bemutatójának, amelyek Kunkovács László etnográfus-fotóművész Belső- és Közép-Ázsiában, Szibériában tett utazásainak élményeit, leletmentő tevékenységének eredményeit mutatják be. Előbbi szűkebb keresztmetszetet nyújtott, utóbbi természetesen terjedelmesebb, szövegfüzérekkel kiegészített anyagot hordoz: afféle képes útinapló, tíz utazás képes szemelvénye; évtizednyi története mindannak, amivel a fotós a gyakran kietlennek tetsző, vagy sajátos kiességet képviselő sztyeppe-világban találkozott az Urál, Tien-San és Jakutföld háromszögében.
Középpont-kereső
Képes útinapló táj- és portréképekkel, a mindennapos vagy ünnepnapi gyakorlatokat rögzítő életképekkel, ám elsősorban annak közvetítése, amire útjai során az etnográfus, a régész, a fotóművész rátalált a jelekkel tűzdelt vidékeken: barlangfestmények, a ma már szabad ég alatt látható sziklarajzok-vésetek, kőszobrok fotói tárulnak elénk. E kezdeti-korai „művészeti jelenségek" – noha keletkezésük korában feltehetően nem művészetként jelentek meg, hanem az élet szerves részeként, szellemi magként – Belső-Ázsia népeinek kultúrájáról tudósítanak, emellett azt a feltételezést is igazolni látszanak, hogy az emberi kultúra több forrású.
A kiállítási anyag csaknem száz fotójához képest a Világjelek címmel, a Magyar Fotóművészek Szövetségének gondozásában megjelent kötet mintegy kétszeres fotóanyagot tár elénk abból a gazdag fotóarchívumból, amely az írásbeliség kora előtti időkről ad hírt, s amely Kunkovács László több évtizedes kutatásai nyomán állt elő. E tekintélyes fotógyűjteményt akár egy erre szakosodott intézmény is büszkén tudhatná magáénak. Valójában intézményi illetékesség, feladatkör (lett) volna és lenne a magyar ősi kultúrával analógiákat-megfeleléseket mutató képi ábrázolások feltárása. Ám Kunkovács László – kis expedíciós csapatával – e hiánypótló feladatot egymaga hajtotta végre, létrehozva egy párját ritkítóan gazdag fotódokumentációs adattárat, amelyben, a „sziklarajz-képtárban feltárul előttünk hajdani világképünk és eredendő tisztaságunk." Nehéz példáját követni.
E hetedik kötet egy eredendő világkép, a világot szerves egységben látó szemlélet nyomait kutatja a hagyományos kultúrák környezetében, amely körben „a világmindenség a megszokott lépték." Az ázsiai univerzalizmus mindent egységben lát, így tesz szert lényeglátásra. E szemlélet közvetlen, képekben megnyilatkozó hordozója az a vizuális ősnyelv, amely mint világnyelv, világjelek összessége földrajzi területenként ugyan helyi eltéréseket mutathat, dialektusokkal rendelkezik, ám a nyilvánvalónak tűnő hasonlóságok, a közös vonások az összetartozást jelzik. Kunkovács László feltételezése szerint olyan „kép-sűrítmények"-ről van szó, amelyek ismereteink, emberi tudásunk közös tartóoszlopai, s világunk lényegét magyarázzák meg. A világjelek, a világábrák: a mindenség jelei. Ilyen a függőleges és vízszintes vonallal átszelt kör, de ilyen a kör alakba foglalt hópárduc vagy a szkíták csodaszarvasa; a svasztika, a világ körforgásának, mozgásának a jele, az élet- vagy világfa, s a petroglifákon gyakorta megjelenő, leegyszerűsített emberalak motívuma.
Kunkovács Lászlót hasonló megfontolások vezérelték korábban is, amikor – hol szűkebb, hol tágabb földrajzi-kulturális környezetben – a népi építészet, a halászat, a pásztoremberek, a táltosok, névtelen kőszobrászok archaikus leleteit mutatta be fotói, tanulmányai révén. Mint egyik, 2013-ban megjelent kötetének címe jelzi: szándéka nem egyéb, mint képet adni egy letűnt, ma már csak nyomokban létező világról. Közvetíteni és értelmezni annak szemléletét. (Nem csupán a dokumentáló „vizuális antropológus" vagy etnográfus – miként önmagát, tevékenységét Kunkovács László jelzi –, de a kiváló hermeneuta is figyelmet érdemel.) Az értékek feltárása, átmentése, továbbörökítése, távolabbra tekintve egy élhető világrend közvetítése, amely netán táptalaja lehet az újrateremtésnek – a kutatói és a művészi intenció ebben összegződik.
A kiadvány címadó írásának terjedelme alig tizede vagy kevesebb a kötet egészének, mégis ez áll középpontba, ez szolgál kalauzként: hol konkrétabb utalások formájában, hol távolabbi, de felismerhető rokon-vonásokra utalva átjárja, áthatja a kötet többi fejezetét is. Arra mutat rá, hogy: „Az ősiség mindenütt felbukkan." Az ázsiai sztyeppéken éppen úgy, mint pásztorművészetünkben, népdalainkban, egy endrődi arasznyi szobrocskában, vésett ládákon – már „… a magyar népi kultúra egy szűk területét vizsgálva megtaláljuk az összecsengéseket a távoli sziklarajzok legegyetemesebb jelentésű ábráival."
A dokumentatív igény, a leletmentés, a képi rögzítés szándéka hangsúlyosabb, így a művészi, a megfigyelő szemléletét is tükröző-hordozó gyakran vagy jobbára háttérbe kényszerül, ám e tény nem csorbítja a fotók kiállításának művészi igényét. Talán így is van ez rendjén: a tárlaton kiállított fotók esetében és a kötetben egyaránt. Hiszen az egyre táguló körökben bejárt térségekben – előbb a hazai tájegységek, később a szomszéd népek körében, a Kárpát-medencében, majd tízezres távolságokban folytatott etnográfusi kutatómunka – a csaknem lépten-nyomon felbukkanó régi-ősi, de maradandó feltárása és felkínálása, megmutatása élvez prioritást: az élmény átadása, a személyesen látottak tapinthatóvá, érzékelhetővé tétele. Mert ma már mindezt valóban adni szükséges. Csak úgy válhat maradandóvá, ha valaki továbbadja.
Mindemellett a kötet záróakkordja egy privát kép, egy emblematikus fotó – utána többféle függelék, közülük indokolatlanul hiányzik egy összesítő képjegyzék –, amelynek a kiállításon nem leljük nyomát. Nem tudni miért. Talán hivalkodónak gondolta volna Kunkovács László, hogy önmagát a múlt relikviái, sziklarajzok és kőszobrok, vagy a közelmúlt sámánjainak társaságában szerepeltesse. Pedig ez a kép erősen a kiállítás anyagába kívánkozott volna. Nem az olykor igencsak túlzsúfolt, feszesen teleaggatott falsíkok valamelyikére, hanem külön, önálló teret nyerve, akár életnagyságú nagyításban, mintegy a kiállítás felütéseként a bejáratnál, de még inkább úgy, mint a kötetben: utolsó, összegző képként. Leginkább azért, mert ez az egészalakos – nyilván nem saját készítésű, hanem a fotósról elkapott – pillanatkép a kapcsolatot, egy viszony jellegét mutatja. Pontosan utal arra, amivel Kunkovács László foglalkozik. Persze nem a foglalatosság, hanem némi, de indokolt pátosszal szólva: a hivatás jegyében – elkötelezetten, szabadon. Párbeszédben a mindenséggel, régmúlttal és jövővel, hogy előbbit az utóbbira hagyja, odaajándékozza.
E fotón, múlt és jövő határpontján, akkor és ott, „a kerek világ közepén…", két fotógéppel az oldalán-mellén – az archeológus-etnográfus modern „vadászeszközei" – a távlatosan nyíló pusztaságban látható Kunkovács László alakja. Mint egy madár, karjait széttárja, engedi, hogy a szél alákapjon. Mégsem repülni készül. Ősi pozíciót rögzít, gyakorol, a szvasztika jelével azonosul. Éppen velünk szemközt, mozdulatlan mozgásban. Ha soká nézzük e képet, bizonnyal jobban értjük, hogy évtizedeken át miért vállalt mindenféle megpróbáltatást, miért kelt oly sokszor útra Belső-Ázsia és Szibéria kietlen vidékeire.
E képen éppen beleáll a Világba: középpontot keres. Életműfoglalata is ez lehet.
 
(Kunkovács László: Világjelek. Signs of the Universe. Символы мироздания. 2017, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 228 p.)

2017. július 24.  |  kunkovács lászló fotóművészet könyvismertető etnográfia