Buglya Sándor: Legjobb filmes az orvosok közt, vagy legjobb orvos a filmesek közt?

„Melyik Buglya Sándort ünnepeljük most? Az orvost vagy a filmrendezőt?" – ezekkel a kérdésekkel kezdte köszöntőbeszédét Zsigmond Dezső Balázs Béla-díjas filmrendező, utalva arra, milyen sokféle szerepben volt és van jelen ma is a filmes közegben – és azon túl. A Film- és Fotóművészeti Tagozat vezetője kiemelte: úgy látja, hogy Buglya Sándor minél idősebb, annál többet dolgozik. A munkáját nem munkának tekinti, szereti és élvezi, nem is tudna meglenni nélküle. Zsigmond Dezső elmesélt egy emlékezetes történetet is: „Az egyik filmes összejövetelen Sándor egy olyan szemüvegben jelent meg, amely kameraként működve mindazt rögzítette, amit tulajdonosa látott. Ez valamiképpen jellemző Sándor alapszemléletére, amely mindig mindent a világban filmként lát. Mindannyiunk nevében kívánjuk, hogy ez a szemüveg-kamera még sokáig működjön!"

Horváth Péter a munkásszállók megszállott fényképezője

Horváth Pétert Haris László Balogh Rudolf-díjas fotóművész, kiváló művész köszöntötte. Beszédében felidézte az MTI-nél töltött időket és egy anekdotát arról, hogyan lett a fotóriporterből a mindenki által ismert HP (a művész monogramja alapján). Különleges, egyedi kézjegyeit viselő képeit méltatva kiemelte: „mindenki tudja, hogy azokat az elképesztően gyönyörű újpalotai lakótelepi fényképeket a HP csinálta. Azt is mindenki tudja, hogy a munkásszállók megszállott fényképezője ki is volt? Hát a HP." Haris László kiemelte még a berlini fal lerombolásáról készített „legtökéletesebb és leghitelesebb" fotósorozatát is.

Párhuzamos életutak

A köszöntések után az est házigazdája a színpadra szólította a két ünnepeltet, akik barátságos csipkelődéssel egymást is köszöntötték, majd kezdetét vette a beszélgetés. Az első témakör a gyökerek címet kapta, amelyben visszaemlékeztek arra, hogy honnan jöttek, mi alakította az életüket. Horváth Péter a bajai időszakot emelte ki, mint pályájának legfontosabb kiindulópontját. Kifejtette azt is, az itt élt emberek hozzájárultak ahhoz, hogy megtanulhassa „észrevenni a nagyon egyszerűben a különöset és a nagyon egyediben az általánosat". Miközben az ott őt ért hatásokról és a vízpart közelségének fontosságáról mesélt, a kivetítőn saját magáról hajózás közben készült légi felvételeket és korai munkákat, gyerekkori képeket láthatott a közönség. Buglya Sándor elsőként az erdélyi hatásokat emelte ki és azt, hogy hogyan alakultak a kompozíciói az első években még fényképezésen keresztül és hogyan vitte ezt át a filmre. Az erdélyi időszakról, családja történetéről, ott élt nagyszülei alakjáról, medvetáncoltatásról és a székely humorról is megemlékezett filmrészletei bemutatásával. A második témakör a megfigyelés szerepéről szólt, amiből egy operatőr és egy fotós is él. Mindkét alkotó alapvetően visszahúzódó ember lévén már egészen korán szerette szemügyre venni az embereket maga körül. Horváth Péter a nagyvárosba, Budapestre való felkerülésekor szembesült azzal, hogy mennyi mindent lehet megfigyelni, Buglya Sándor pedig már gyermekként is sokat fürkészte a körülötte mozgó felnőtteket: szerinte a filmezés is innen indult neki. Később többször beült egy presszóba azért, hogy tanulmányozza, hogyan működnek az emberek. Ezek a pillanatok számára olyanok voltak, mintha filmezné őket. Tóth Péter kifejtette, idővel rájött, hogy nem elég csupán megfigyelni azokat, akikről fotókat csinál, mindezt úgy kell tennie, hogy ne bántson meg vele senkit, ahogy az orvosnak is az első fogadalma az, hogy ne ártson. Ugyanezt a párhuzamot hozta Buglya Sándor is a filmezésre: szerinte „az orvos és a dokumentarista is olyat figyel meg, amit a közönség vagy a páciens nem lát magáról". A rendező itt egy olyan filmjét mutatta meg a nézőknek, ami koraszülöttekről készült (Minden tizedik), és éppen ezt, az orvos és beteg közötti kapcsolatot mutatja be alánarrálással. A megfigyelés kapcsán mindkét alkotó kiemelte annak a fajta beolvadásnak a fontosságát, ami lehetővé tette, hogy az alanyok szinte úgy tudjanak viselkedni, mintha ők ott sem lennének. Buglya Sándor a Bánya utca – leltár című film készítésének folyamatát emelte ki. A forgatásokon – akárcsak később a többi alkotásánál – egyszemélyes stábként beépült a családba, akik elfogadták, hogy ott van, ő maga nem szólt bele, hogy mit mondjanak vagy csináljanak. Ennek következményeként sokszor maguk az alanyok kezdték rendezni a filmet, reflektáltak saját és egymás szereplésére, megjelenésére. Horváth Péter az Újpalotai lakótelepen készült sorozatát emelte ki, ahol elmesélt több személyes történetet is a kivetített fotókról. Az egyik képen egy még üresen álló szobában szaladó kislány kissé elmosódott alakja látszott. Az alkotó elmondta: a család beköltözését követte és fényképezte, akik valószínűleg akkor láttak először ekkora épületeket, amelyek ráadásul lifttel is fel vannak szerelve. Amikor a kislányuk körbeszaladt a lakásban, azt kiabálta: „Anyu, itt több szoba is van!" Ezt a pillanatot örökítette meg Horváth Péter. A harmadik részben az emberről, az emberekhez való kötődésről ejtettek szót az ünnepeltek. Buglya Sándor kifejtette, ebben az értelemben ő is és Horváth Péter is tolvajok, hiszen ellopják „az emberek sorsait, történeteit, tekintetüket, mimikájukat, gesztusaikat, mozdulataikat, őszinteségüket és színjátékukat". Horváth Péter Az otthon melege című sorozatát emelte ki, amelyben az embereket otthon, a saját környezetükben fotózta le. Szerinte az ilyen képeknél az alkotónak nagyon észnél kell lennie, hiszen nehéz eljutni odáig, hogy bemehessen hozzájuk és el is fogadják a jelenlétét. Nem is egyszemélyes munka ez szerinte, hiszen nemcsak a fotósra, hanem az alanyra is szükség van ahhoz, hogy egy-egy kép jól sikerüljön. Ehhez igazítva a világítást is mindig úgy igyekszik beállítani, hogy az a lehető legtermészetesebben mutassa meg az embereket. Hozzátette azt is, csak akkor szabad ilyen képeket csinálni, ha teljes az összhang fotós és fotózott között, ha az alkotó érti a másik embert, és főleg tiszteletben tartja őt. Az egyik fotón Horváth Péter saját nagymamáját örökítette meg, felülnézetből mutatva az ágyon ülő asszonyt és a kicsi szobát. A fotós egy jóbarátja azt írta a képről, olyan, mintha a Jóisten nézne le rá. Buglya Sándor szerint régen sokkal egyszerűbb volt az emberekhez közel kerülni, örültek, ha filmezik őket, miközben ma már inkább elkerülik ezeket a helyzeteket. Egyik kedvenc portréfilmjét vetítette le, amelyben Kiss István balástyai népművelőnek hat-hét évente ugyanazokat a kérdéseket tette fel, és ezeket vágta össze egy filmmé. Az alkotás azért született, mert kíváncsi volt, hogyan változik – legtöbbször külső hatásokra – egy ember és az, ahogyan a világról gondolkozik. Az este második felében olyan témákról esett szó, amelyek egy fotós és egy dokumentumfilmes alkotó esetében is kiemelten fontosak (úton levés), ezt követően a fotós iskolát is alapító Horváth Péter és az egyetemeken, fotós képzéseken is oktató Buglya Sándor életében egyaránt kiemelt szerepet játszó oktatásról beszélgettek az ünnepeltek. Az este zárásaként mindkét művész kifejezte a maga ars poeticáját, természetesen a saját alkotásaikon keresztül megmutatva azt. Horváth Péter önarcképeivel mutatta be a munkásságát, az önmaga és a művei kapcsolatát, a pályájának sikeres és kevésbé sikeres próbálkozásait. Saját fényképeinek céljára és értelmére reflektálva elmondta: „Valószínűleg azért fényképezek, mert vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elmondani, csak megmutatni. Ha pedig valaki megnézi ezeket a képeket és hasonló gondolatra jut, mint én amikor készítettem, akkor az jó. Egy dologra törekedtem mindig: kibújni a sablonokból, a megszokott utakból és megmaradni annak, aki voltam: kíváncsi és nyitott embernek, aki szabad szemmel néz a világra. " Buglya Sándor kifejtette, az ő műideálja az a dokumentumfilm, amelyet az ember nem mint egy művet szemlél, hanem térben, és belekerül annak világába. Tóth Péter Pál róla készült portréfilmjéből mutatott egy részletet, mely ars poeticának tekinthető. Összefoglalóként még elmondta: „Az én filmjeim csendesek, és mindig az emberszeretetről szólnak, ami nélkül nem érdemes filmet csinálni. Jó filmet talán nem is lehet."

Buglya Sándor a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végzett orvosi tanulmányok után felvételizett egy diplomásoknak kiírt évfolyamba a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1976-ban rendezőként és operatőrként diplomázott. Rendező-operatőrként dolgozott a Mafilmnél, majd a Movinál. Jelentős amatőr filmes múlt birtokában 1968-tól a Magyar Független Film és Video Szövetség főtitkára, majd elnöke, ezt követően örökös tiszteletbeli elnöke. 1974-től 21 éven át az UNESCO-ban működő Union Internationale du Cinéma non Professionnel elnökségi tagja volt. 1991-től a Fórum Film Alapítvány művészeti vezetője, 1992-től a Duna TV munkatársa, 1994-től a Dunatáj Alapítvány elnöke volt. A dokumentumfilmesként és producerként is jelentős életművet felépítő alkotó talán a pedagógiában tudta a legnagyobb hatást kifejteni. A ma Magyarországon és a Kárpát-medencében ezen a területen dolgozó szakemberek többségét valamilyen formában tanította alap- és középszintű tanfolyamokon, főiskolák, egyetemek kommunikációs és média tanszékein, nemzetközi intézményekben. Mintegy félezer dokumentum-, játék-, animációs, valamint reklám-, referencia- és kísérleti filmet, televíziós műsort készített. Alkotásait számos díjjal jutalmazták. 1994-ben megkapta a Balázs Béla-díjat, 2017-ben pedig elnyerte a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál életműdíját. 2021-ben a Magyarország Érdemes Művésze címmel tüntették ki. 2023-ban a Kovács László–Zsigmond Vilmos Életműdíjat, idén pedig a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfesztivál életműdíját kapta meg. Buglya Sándor ma is változatlanul aktív, tevékeny életet él, a jelenkor magyar filmkultúrájában betöltött szerepének jelentősége vitathatatlan. *   Horváth Péter gimnazista kora óta fényképez. Fotós előképzettsége sosem volt: Baján autodidakta módon, munka közben tanulta meg a szakmát. 1963–1972-ig üzemszerűen fényképezett a Bajai Vízügyi Igazgatóság fotótechnikusaként. Ezzel egy időben fotóriporterként is debütált, a Bajai Hírlap, a Petőfi Népe külső munkatársa és az MTI bajai tudósítója volt. Horváth Péter tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének (1971), a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (1975) és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (1995). 1987-ben Balázs Béla-díjjal tüntették ki. Honlapján így vall művészetéről: „A múlt században születtem, a jelenben élek. Kezdő riporterként őszintén hittem a fénykép objektivitásában és jobbító erejében. Mára, pár évtizedes fotóriporteri múlttal, inkább hiszek abban, ami hihetetlen és kételkedem abban, ami nyilvánvaló. (…) Ma is az a célom, mint kezdő fotóriporter koromban; az álarcok mögött az arcot, a látszat mögött a valóságot megmutatni. Még akkor is, ha ez szinte reménytelen."

Szöveg: Kovács Antónia
Fotók: Walter Péter