Nem helyettesíthető tárgyak
III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025 a Műcsarnokban | május 23. – szeptember 28.
A kiállítás a Műcsarnok évente megrendezett Nemzeti Szalonjainak sorában immár harmadik alkalommal mutatja be a hazai és határon túli magyar képzőművészet előző öt évének legfontosabb törekvéseit, alkotásait. A kurátorok – Baksai József festőművész, az MMA rendes tagja és Verebes György festőművész, az MMA rendes tagja – által meghívott művészek munkáit hívószavak mentén rendeződő tematikák szerint mutatjuk be, amelyek vezérfonalként segítenek értelmezni a kiállítást, és rendszerben látni a hazai képzőművészet kiemelkedő alakjainak felelős érzelmi/gondolati vonulatba tartozó műveit.
A kiállítás a Műcsarnok évente megrendezett Nemzeti Szalonjainak sorában immár harmadik alkalommal mutatja be a hazai és határon túli magyar képzőművészet előző öt évének legfontosabb törekvéseit, alkotásait. A kurátorok – Baksai József festőművész, az MMA rendes tagja és Verebes György festőművész, az MMA rendes tagja – által meghívott művészek munkáit hívószavak mentén rendeződő tematikák szerint mutatjuk be, amelyek vezérfonalként segítenek értelmezni a kiállítást, és rendszerben látni a hazai képzőművészet kiemelkedő alakjainak felelős érzelmi/gondolati vonulatba tartozó műveit.
A tárlat címe a kriptovilágból kölcsönzött kifejezés, olyan virtuális tárgyat jelent, amelyet egyedi digitális azonosítóval látnak el, de a kifejezés a maga modernül leleményes módján megragad valamit a képzőművészet lényegéből. A kiállítás koncepciójának a fókuszában egy szó áll: a TÁRGY, mint a személyes alkotói folyamat objektiválódott eredménye. Jelenléte olyan, mint egy hűséges baráté: nem helyettesíthető.
Virtuális valóságunk a 21. század fordulóján ellenállhatatlan szenvedéllyel rontott be meglévő tereinkbe. Miközben a digitális forradalom – újabb és újabb funkciókkal bővülve – egyre követhetetlenebb információhalmazzal kezdte bombázni mindennapjainkat, végképp nélkülözhetetlenné tette magát. Megalkotva azt a digitális kultúrát, amely végtelen és föloldhatatlan ellentmondásosságban teremti meg eddig ismeretlen értékeit.
Egészen odáig, hogy az emberi kultúra egy soha nem látott univerzumban ébredt magára.
Túlzás-e azt állítani, hogy a virtualitásba lökött tárgyi világ – hátterében az emberi elme találékonyságával – a maga megfoghatatlan teljességében élő anyagként működik? Izzó, sistergő, hullámzó tudatként, amely, védve önmagát, elemi erővel reflektál a fizikai valóság, a hagyományaiból táplálkozó humán kultúra kérdéseire. Anyag? Anyagon túli valóság? Tradíció? Duns Scotus középkori teológus virtualitás-fogalma? A művészet hagyományos formái? Digitális eszközökkel létrehozott művészi szabadság? Önazonosság? Virtuális identitás? S ha már itt tartunk: a digitális művek korlátok nélküli sokszorosíthatósága a tárgyiasult művészi objektum megismételhetetlenségével szemben?
Non-fungible token.
Nem helyettesíthető tárgy.
A fogalom 'digitalizált' jelentése az évezred találmánya. A teljes ismeretlenségbe burkolózó Satoshi Nakamoto teremtette kriptovilág hozta létre, s amit jelöl, az nem más, mint egyfajta virtuális tartalom, amelyet digitális azonosítóval látnak el, és mint ilyen, egyszeri és megismételhetetlen.
Ám ha a kifejezést – 'nem helyettesíthető tárgy' – a digitális jelenből visszatekintve, nem csupán mostani helyén, de hagyományos értelmében szemléljük, bizarr módon érvényessé válik a képzőművészet egészére. Virtuális metamorfózisának jelenkori leleményessége megragad valamit a művészet digitalizáció előtti és utáni lényegéből.
Az elmúlt öt év kortárs művészetének látványos változása, hogy hagyományosan létrehozott formái sem nélkülözhetik immár a szélsebességgel száguldó digitális kozmosz egyre erősebb hatásait.
A Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025-ös kiállítása a társadalom elmozdulásaira adott személyes reflexiók gazdagságát igyekszik feltérképezni, s vele a jelenben szerveződő virtuális világ beszűrődését a tradicionális művészi gondolkodásmódba. Hogy mindez formai és/vagy tartalmi elemekben nyilvánul meg, az a művészi szubjektum döntése. A kiállítás azt a fajta, korunkra reflektáló világlátást próbálja feltárni, amelyben egyaránt helyet kap a hagyományok újragondolásának igénye és az anyagi világ tárgyiasult műveinek hátterében munkáló úgynevezett digitális gondolkodás.
Feltárni mindazt, ami a művek jelenvalósága szerint létezésünktől immár elválaszthatatlan.
Virtuális valóságunk a 21. század fordulóján ellenállhatatlan szenvedéllyel rontott be meglévő tereinkbe. Miközben a digitális forradalom – újabb és újabb funkciókkal bővülve – egyre követhetetlenebb információhalmazzal kezdte bombázni mindennapjainkat, végképp nélkülözhetetlenné tette magát. Megalkotva azt a digitális kultúrát, amely végtelen és föloldhatatlan ellentmondásosságban teremti meg eddig ismeretlen értékeit.
Egészen odáig, hogy az emberi kultúra egy soha nem látott univerzumban ébredt magára.
Túlzás-e azt állítani, hogy a virtualitásba lökött tárgyi világ – hátterében az emberi elme találékonyságával – a maga megfoghatatlan teljességében élő anyagként működik? Izzó, sistergő, hullámzó tudatként, amely, védve önmagát, elemi erővel reflektál a fizikai valóság, a hagyományaiból táplálkozó humán kultúra kérdéseire. Anyag? Anyagon túli valóság? Tradíció? Duns Scotus középkori teológus virtualitás-fogalma? A művészet hagyományos formái? Digitális eszközökkel létrehozott művészi szabadság? Önazonosság? Virtuális identitás? S ha már itt tartunk: a digitális művek korlátok nélküli sokszorosíthatósága a tárgyiasult művészi objektum megismételhetetlenségével szemben?
Non-fungible token.
Nem helyettesíthető tárgy.
A fogalom 'digitalizált' jelentése az évezred találmánya. A teljes ismeretlenségbe burkolózó Satoshi Nakamoto teremtette kriptovilág hozta létre, s amit jelöl, az nem más, mint egyfajta virtuális tartalom, amelyet digitális azonosítóval látnak el, és mint ilyen, egyszeri és megismételhetetlen.
Ám ha a kifejezést – 'nem helyettesíthető tárgy' – a digitális jelenből visszatekintve, nem csupán mostani helyén, de hagyományos értelmében szemléljük, bizarr módon érvényessé válik a képzőművészet egészére. Virtuális metamorfózisának jelenkori leleményessége megragad valamit a művészet digitalizáció előtti és utáni lényegéből.
Az elmúlt öt év kortárs művészetének látványos változása, hogy hagyományosan létrehozott formái sem nélkülözhetik immár a szélsebességgel száguldó digitális kozmosz egyre erősebb hatásait.
A Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025-ös kiállítása a társadalom elmozdulásaira adott személyes reflexiók gazdagságát igyekszik feltérképezni, s vele a jelenben szerveződő virtuális világ beszűrődését a tradicionális művészi gondolkodásmódba. Hogy mindez formai és/vagy tartalmi elemekben nyilvánul meg, az a művészi szubjektum döntése. A kiállítás azt a fajta, korunkra reflektáló világlátást próbálja feltárni, amelyben egyaránt helyet kap a hagyományok újragondolásának igénye és az anyagi világ tárgyiasult műveinek hátterében munkáló úgynevezett digitális gondolkodás.
Feltárni mindazt, ami a művek jelenvalósága szerint létezésünktől immár elválaszthatatlan.
Részletes információk a Műcsarnok honlapján érhetőek el!
A MŰVÉSZETI ALKOTÁSRÓL – AMIRE EGYEDÜL AZ EMBER KÉPES
Bevezető a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025 kiállításhoz
Szegő György DLA Műcsarnok, művészeti igazgató
Az előző, II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon katalógusába írt bevezetőmben a folyamatosságot emeltem ki. A Műcsarnok ezt a gyakorlatot máig képviseli, ám a mai, technokrácia uralta világtendenciák és a Szalon ezekre érzékenyen reagáló koncepciója azt is megmutatja, hogy már a képzőművészeti alkotás több ezer éves folyamatossága is veszélyeztetve van. A 2025-ös Szalon egyik fő érdeme az erre figyelmeztető állásfoglalás.
Öt éve a folyamatosságot értékeltem, intézményünknek – szélesebb értelemben – az alapító korszakban betöltött helyét Budapest városmitológiájában és a magyar kultúrában elfoglalt kulcspozícióját, illetve az építész, festőművész Schickedanz Alberttől örökül kapott épület egyedi adottságait méltattam. Azt is, hogy a sokféle műfajt és művészetfelfogást mutató vizuális művészeti szcénát ma is képes jól szolgálni, a jelenkort képviselve befogadni. Az elmúlt öt év alatt a Magyar Művészeti Akadémia, az általa megbízott építészek és mi együtt dolgoztunk a Műcsarnok megújításának, bővítésének építészeti tervein. Első ütemben az épület külső felújítása az elődök kijelölte minőségben befejeződött. Bízunk benne, hogy a terv teljes megvalósítása a küszöbön áll és hamarosan folytatódhat.
A folyamatosság másik elemét a Magyar Művészeti Akadémia által a 120 éves múltra visszatekintő szalonok jelentőségének felismerése, és ennek Nemzeti Szalon formában évente – ötéves ciklusokban – ismétlődő folytatása adja. A művésztársadalom jelentős része ezáltal rendszeresen kiállítási lehetőséghez jut, a szalonok megújulását sikerként éli meg. A kiállításlátogatók rendre képet kaphatnak öt művészeti ág legjelentősebb alkotóinak friss munkáiról és akár aktuálisan megjelenő tendenciákról is.
Újabb fejlemény, hogy a Magyar Művészeti Akadémia mind az öt művészeti ágban bevezette a szalonok kurátorainak pályázat nyomán történő kiválasztását. A III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025 kurátori koncepciójának elfogadásáról – két érvényes pályázat mérlegelése nyomán – a Magyar Művészeti Akadémia Főtitkárságával közösen kialakított szabályzat alapján felállt zsűri a tagozatokat képviselő tanácsadókat is meghallgatva döntött. A zsűri tagjai Csontó Lajos, Szeifert Judit, Sinkó István, Sulyok Miklós, Szurcsik József, Medgyes Piroska, Kondor-Szilágyi Mária és jómagam voltunk.
Az idei Nemzeti Szalon kurátori megbízását ezek után Baksai József festőművész és a munkáját segítő Verebes György festőművész, művészetszervező kapták. Művészeti tanácsadóként bevonták Kállai Katalin művészeti írót, galeristát is, akivel közösen választották ki a Kosztolányi Dezsőtől származó mottót: „Ilyen az ember. Egyedüli példány…" Ez a két mondat indokolja a szalon címét is: „Nem helyettesíthető tárgy". A kiállításcímnek kettős jelentése van: magában foglalja a digitalizáció jelenségét is, célkeresztbe állítja azt, polemizál is vele. A kurátorok által választott idézet egy új kor termékére utal, amely a virtualitást valóságként beállítva szorítaná háttérbe az alkotó ember művészetet teremtő egyedi képességének évezredes tradícióit. Azt állítva, hogy nem csak az emberé ez a lehetőség.
Értelmezésem szerint nemcsak az ember egyedi minőség, de a művész-ember alkotása is egyedi és megismételhetetlen. Ezt nem helyettesítheti a „digitális azonosítóval jelölt" virtuális tartalom, annak a kriptovaluták láthatatlanságához hasonlítható pszeudo-valósága. Az idei szalon kurátorai hangsúlyosan érzékelik az emberi civilizációt érintő, egész világunkat radikálisan átíró veszélyes fordulatot. Ezért szeretnék megragadni azt a „pillanatot", amikor a fenti jelenség a képzőművészetre is kiterjeszti működését. A felelősséget átérezve kérdezik: van-e, lesz-e külön-külön értelmezése, helyiértéke a digitalizáció előtti és utáni művészetfogalomnak?
Ezzel a küszöbön álló, az egész emberiséget érintő változással foglalkoztam már a 2017-es I. Ipar- és tervezőművészeti Nemzeti Szalon katalógusába írt tanulmányomban is. Ray Kurzweilnek A szingularitás küszöbén című munkájából szabadon, majd szó szerint is idéztem a következő mondatot: „… a markolás a sorompókon segít átlendülni, »hogy akaratunknak megfelelően manipuláljuk a világegyetemet«." Ezt a rémisztő utópiát a kilencvenes években kezdte megfogalmazni az eredetileg még csak digitális hangszereket tervező, később a világhálót meghatározó multicégek fejlesztését irányító Kurzweil. Az idézet 2013-as, de a disztópiáját azóta is bővítő szerző már digitális vallásalapítóként is fellépett. Az AI, a mesterséges intelligencia immár a művészet szinte minden műfajában megjelent – és egyre inkább teret nyer, a sokak érdekeit szolgáló „markolás" egyre fenyegetőbben jelenik meg. Miközben egyre inkább szükségünk van a képzőművészet tradíciókra építő megújítására.
Bízom benne, hogy ezeket az emberiség létét, az emberi minőségünkben rejlő csodát fenyegető, egyre erősödő rémálom által felvetett kérdéseket a hat átgondolt részre tagolt, érdemi gondolkodásra serkentő kiállításban az alkotók a kétkedés erejével képesek láttatni, megválaszolni. Ebben Verebes György bibliai utalásokat megidéző imperatívusza is megerősít: „Sose félj".
Szeretnék gratulálni és köszönetet mondani az idei Nemzeti Szalon koncepcióját megfogalmazó, a műveket kiválasztó kurátori teamnek és minden kiállító művésznek. Köszönet a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2025 kiállítását kiemelt támogatásban részesítő Magyar Művészeti Akadémiának. És köszönet illeti a kiállítást megvalósító műcsarnoki munkatársainkat is – elsősorban Szerdahelyi Júliát és Reischl Szilviát, valamint Steffanits István műszaki vezetőnket.
