Népdalok és nemeztakarók
Gyűjtőutak Törökországban
Kéztől kézre járt Sipos János A magyar népzene keleti kapcsolatai című könyve a Makovecz utcai Akadémiai Szalon május 11-i estjén, Nagy Mari és Vidák István pedig azt is megosztotta a közönséggel, hogy a Kárpát-medencei nemeztakaró című kiállítást Rátóti Zoltán színművész, az MMA alelnöke nyitja meg június 27-én, pénteken 10.30-kor a kecskeméti Artkontakt Galériában.
Kéztől kézre járt Sipos János A magyar népzene keleti kapcsolatai című könyve a Makovecz utcai Akadémiai Szalon május 11-i estjén, Nagy Mari és Vidák István pedig azt is megosztotta a közönséggel, hogy a Kárpát-medencei nemeztakaró című kiállítást Rátóti Zoltán színművész, az MMA alelnöke nyitja meg június 27-én, pénteken 10.30-kor a kecskeméti Artkontakt Galériában.
Ma Törökországba utazunk! – fordította kelet felé a figyelmet Szepesi Judit, az MMA MMKI kutatója, aki Örökség-őrzők – több szólamban címmel beszélgetett Sipos János népzenekutatóval, majd Nagy Mari és Vidák István nemezművészekkel szerda este a Makovecz utcai Akadémiai Szalonban.
„A magyar őstörténet nyelvi és zenei szempontból sajátos kettősség jellemzi – mutatott rá Sipos János Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató –: a nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, míg a népzene számos honfoglalás előtti rétege törökségi népekhez kapcsolódik. Ez a jelenség korán felkeltette népzenekutatóink figyelmét. Kodály Zoltán elsősorban cseremisz és csupasz párhuzamokat mutatott be, Bartók egy kisebb, anatóliai anyagból vont le máig érvényes következtetéseket népzenénkről, s mint megállapította: a pentaton stílusnak az eredete ázsiai, és az északi örökségre mutat… Nyilvánvaló, hogy minden ilyenfajta dallam egyetlen közös forrásból származik, és ez a forrás a központi, régi észak-török kultúra."
„A magyarság ma legszélső, ideahajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik" – írta Szabolcsi Bence 1934-ben. Dobszay László így összegezte vizsgálatainak eredményét: „a bolgár és a gregorián analógiák kizárják, hogy a magyar siratót kizárólagosan ugor dallamhagyománynak tekintsük. Európa déli övezetére kellene a zenei nyelvet lokalizálnunk, egy keleten kissé felkanyarodó, lényegében mediterrán sávban elhelyezkedő dallamkultúra szétfejlődött utódainak kellene tekintenünk az elemzett stílusokat."
Vikár László és Bereczky Gábor 1958–1979-es Volga-Káma-Bjelaja-vidéki gyűjtéseiből kiderül: a terület ereszkedő, esetenként kvintváltó pentaton dallamai nagy tömegű és nagyfokú hasonlóságot mutatnak a megfelelő magyar dallamokkal. Sipos János népzenekutató, turkológus az elmúlt évtizedekben 10 000 dallamot gyűjtött, 160-nál több cikket és tanulmányt jelentetett meg magyarul, angolul, törökül és 18 könyvet adott ki a témában. Nemcsak gyűjti, hanem elemzi is a dallamokat, és összehasonlító vizsgálatokat végez.
Sipos János népzenei archívuma a Zenetudományi Intézet honlapján megtalálható.
Az est második felében Vidák István és Nagy Mari nemezművészek, a népművészet mesterei kisfilmekkel és történetekkel idézték fel utazásaik egy-egy epizódját. Nagy Mari mesélt bolgár múzeumban őrzött – motívumkincsükben török eredetre utaló –, 100 évesnél is öregebb nemeztakarókról. Majd így összegezte az alkotás fázisait: a kirakott mintára gyapjúrétegek kerülnek, benedvesítjük, meglocsoljuk vízzel – a hatásfokot növeli a meleg, szappanos víz –, föltekerjük a gyapjút, és addig gyúrjuk, amíg a szálak össze nem tömörülnek. Az Anatóliában készített izzasztókról – nyereg alá való nemeztakarókról – Vidák István elmondta: harmincéves fejlemény Törökországban a gép használata, korábban mindenki maga gyúrta, saját testének erejével készítette a nemeztakarót. Nemcsak a nőknek és a férfiaknak, hanem a nemezkészítőknek is volt külön gőzfürdője, ahol teljes testtel előrezuhanva tömörítették, nyomtatták az összecsavart szőnyeget a nedves, párás környezetben.
Vidák István és Nagy Mari 1972 és 1982 között az egész magyar nyelvterületet bejárva kutatta és művelte a kosárkötés különböző ágait. 1979 óta folyamatosan kutatják, művelik és tanítják honfoglaló őseink hagyatékát, a nemezkészítést. Vidák Istvánt idén tavasszal a Bolgár kultúráért díjjal tüntették ki.
A házaspár a nemezelés mellett egy új mesterségbe, a dúcnyomásba is beleszeretett. Kisfilmükből kiderül, hogy II. Mehmed szultán, miután 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt – a mai Isztambult –, örmény és török dúcnyomó mestereket telepített le a városba. Vidákék vendéglátója, Belie Marti asszony ezt az örökséget szeretné a jövőbe átmenteni: jelenleg közel ötszáz fadúc van a birtokában, készített például egy dúcot a nevével, amelyen a legnagyobb sirály a szeretetét jelképezi, a középső a gondolatait és terveit, a kicsi sirály pedig a kezeit. „Tanítványaimnak szánom a nagy sirályt és a legkisebbet, a gondolataim pedig megmaradnak nekem" – mondta a dúcnyomó asszony a kisfilmben.
A lelki rokonság az első, ami összekapcsolja a jóérzésű embereket, és ehhez még adódik a népeink közötti rokonság – erősítette meg Vidák István törökországi utazásainak alapélményét. Vidák Mari vetített képösszeállítása a tíz éve elhunyt Kobzos Kiss Tamás énekével megidézte a Kossuth-díjas énekmondót, az Óbuda Népzenei Iskola egykori igazgatóját is: „Régtől fogva úton vagyok / Folyton-folyvást vándorolok / Mi az oka, nem tudhatom / Utam rovom napról napra / éjről éjre / napról napra / éjről éjre haj…"
Tóth Ida
Fotó: Nyirő Simon
„A magyar őstörténet nyelvi és zenei szempontból sajátos kettősség jellemzi – mutatott rá Sipos János Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató –: a nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, míg a népzene számos honfoglalás előtti rétege törökségi népekhez kapcsolódik. Ez a jelenség korán felkeltette népzenekutatóink figyelmét. Kodály Zoltán elsősorban cseremisz és csupasz párhuzamokat mutatott be, Bartók egy kisebb, anatóliai anyagból vont le máig érvényes következtetéseket népzenénkről, s mint megállapította: a pentaton stílusnak az eredete ázsiai, és az északi örökségre mutat… Nyilvánvaló, hogy minden ilyenfajta dallam egyetlen közös forrásból származik, és ez a forrás a központi, régi észak-török kultúra."
„A magyarság ma legszélső, ideahajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik" – írta Szabolcsi Bence 1934-ben. Dobszay László így összegezte vizsgálatainak eredményét: „a bolgár és a gregorián analógiák kizárják, hogy a magyar siratót kizárólagosan ugor dallamhagyománynak tekintsük. Európa déli övezetére kellene a zenei nyelvet lokalizálnunk, egy keleten kissé felkanyarodó, lényegében mediterrán sávban elhelyezkedő dallamkultúra szétfejlődött utódainak kellene tekintenünk az elemzett stílusokat."
Vikár László és Bereczky Gábor 1958–1979-es Volga-Káma-Bjelaja-vidéki gyűjtéseiből kiderül: a terület ereszkedő, esetenként kvintváltó pentaton dallamai nagy tömegű és nagyfokú hasonlóságot mutatnak a megfelelő magyar dallamokkal. Sipos János népzenekutató, turkológus az elmúlt évtizedekben 10 000 dallamot gyűjtött, 160-nál több cikket és tanulmányt jelentetett meg magyarul, angolul, törökül és 18 könyvet adott ki a témában. Nemcsak gyűjti, hanem elemzi is a dallamokat, és összehasonlító vizsgálatokat végez.
Sipos János népzenei archívuma a Zenetudományi Intézet honlapján megtalálható.
Az est második felében Vidák István és Nagy Mari nemezművészek, a népművészet mesterei kisfilmekkel és történetekkel idézték fel utazásaik egy-egy epizódját. Nagy Mari mesélt bolgár múzeumban őrzött – motívumkincsükben török eredetre utaló –, 100 évesnél is öregebb nemeztakarókról. Majd így összegezte az alkotás fázisait: a kirakott mintára gyapjúrétegek kerülnek, benedvesítjük, meglocsoljuk vízzel – a hatásfokot növeli a meleg, szappanos víz –, föltekerjük a gyapjút, és addig gyúrjuk, amíg a szálak össze nem tömörülnek. Az Anatóliában készített izzasztókról – nyereg alá való nemeztakarókról – Vidák István elmondta: harmincéves fejlemény Törökországban a gép használata, korábban mindenki maga gyúrta, saját testének erejével készítette a nemeztakarót. Nemcsak a nőknek és a férfiaknak, hanem a nemezkészítőknek is volt külön gőzfürdője, ahol teljes testtel előrezuhanva tömörítették, nyomtatták az összecsavart szőnyeget a nedves, párás környezetben.
Vidák István és Nagy Mari 1972 és 1982 között az egész magyar nyelvterületet bejárva kutatta és művelte a kosárkötés különböző ágait. 1979 óta folyamatosan kutatják, művelik és tanítják honfoglaló őseink hagyatékát, a nemezkészítést. Vidák Istvánt idén tavasszal a Bolgár kultúráért díjjal tüntették ki.
A házaspár a nemezelés mellett egy új mesterségbe, a dúcnyomásba is beleszeretett. Kisfilmükből kiderül, hogy II. Mehmed szultán, miután 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt – a mai Isztambult –, örmény és török dúcnyomó mestereket telepített le a városba. Vidákék vendéglátója, Belie Marti asszony ezt az örökséget szeretné a jövőbe átmenteni: jelenleg közel ötszáz fadúc van a birtokában, készített például egy dúcot a nevével, amelyen a legnagyobb sirály a szeretetét jelképezi, a középső a gondolatait és terveit, a kicsi sirály pedig a kezeit. „Tanítványaimnak szánom a nagy sirályt és a legkisebbet, a gondolataim pedig megmaradnak nekem" – mondta a dúcnyomó asszony a kisfilmben.
A lelki rokonság az első, ami összekapcsolja a jóérzésű embereket, és ehhez még adódik a népeink közötti rokonság – erősítette meg Vidák István törökországi utazásainak alapélményét. Vidák Mari vetített képösszeállítása a tíz éve elhunyt Kobzos Kiss Tamás énekével megidézte a Kossuth-díjas énekmondót, az Óbuda Népzenei Iskola egykori igazgatóját is: „Régtől fogva úton vagyok / Folyton-folyvást vándorolok / Mi az oka, nem tudhatom / Utam rovom napról napra / éjről éjre / napról napra / éjről éjre haj…"
Tóth Ida
Fotó: Nyirő Simon
