- Milyen érzésekkel tekint vissza azokra az időkre?
- Szerettem volna gyerek lenni. Játszani, élni a magam esze szerint, de ez nem volt lehetséges. Mindig valamilyen feladatot kellett ellátnom, füvet szedtem, szárat vittem a jószágoknak – végeztem mindazt, amit egy hároméves gyerek meg tud csinálni. Így ment ez, amíg el nem kerültem Budapestre. Addig Szolnokra jártam iskolába, de amikor hazaértem, fognom kellett az ostort, kihajtottam legelni a két tehenet és a borjúkat.
 
- Korán munkába állt Újpesten.
- Negyedik osztályosként orosz tagozatos iskolában találtam magam, ahol nem tudtam helytállni. Végül a Rákóczi úti iskolában sikerült megkapaszkodnom. Olyan magyartanár foglalkozott velünk, aki – mások mellett – megnyerte a tetszésemet, akire fölfigyeltem. Anatómiát, magyarságtudatot, történelmet, földrajzot is tanított, mindazt, amire szükség volt egy vers megértéséhez. Ebben az időben sok szót még nem értettem a versekben. Korábban nem fordultak meg a számban, szüleim másféle nyelvet, a maguk nyelvét beszélték. Másfélét, mint amit az iskolában tanítottak. Később jöttem rá, milyen értékes nyelvet birtokoltak. Ma is többnyire azokat a szavakat, képeket, metaforákat használom, amelyeket gyerekkoromban hallottam tőlük. Igyekszem tovább is gondolni azokat.
 
- A forradalom idején nyolcadik osztályos volt. Tudott-e valamit arról, mi folyik az országban?
- Mindent tudtam. Hallottam, mit beszélnek a falumbéli emberek a vonaton, vagy akik jöttek Újszász felől, a Jászságból szolnoki munkahelyükre. Senki nem fogta be a száját. Másik hírforrásom a magam eszkábálta, a nyári konyha ablakában lévő fülhallgatós, detektoros rádióm volt. A Kossuth meg a Petőfi adót lehetett fogni rajta, illetve nagyon messziről olyan adókat, amelyeket nemigen értettem. De így is nyomon tudtam követni, mi történik az országban. A nagy házban a telepes készüléken bejöttek a Szabad Európa Rádió hírei is.
 
- A téeszesítés második hullámát 1958 táján még otthon, Zagyvarékason élte meg
- ​Hetente jártam haza Pestről, ahol betanított munkásként dolgoztam. Örökre belém égett: az egyik alkalommal arra érkeztem, hogy anyám valamelyik fa alatt összeroskadva sír. Elmondta, mi történt, és ott átkozódott: „Ezek a piszkok, elvették a földünket! De a beszolgáltatást megkövetelik. Hát akkor miből éljünk meg! Micsoda piszkos munkát végeznek ezek! Száradjon le a kezük!" Máskor a nyári konyhában öt-hat agitálót találtam, apám beszorítva az ablaknál, anyám a ház sarkán kucorgott és sírt. Agyonüti az apámat – fogadkozott –, ha alá meri íri a belépési nyilatkozatot.
 
- Még a katonaság előtt Szolnokra került a megyei újsághoz. Megkezdődött újságírói, költői élete a lelkében elutasított hatalom lapjánál.
- Mintha a Jóistenke segített volna az utamon, hogy egyenesen járhassam. Első novellámat elküldtem a Szolnok Megyei Néplapnak. Elfogadták közlésre, de csak jóval később jelent meg. Már három évnél is több ideje eljártam dolgozni Budapestre. Azt ajánlották, vegyek ki három hónap fizetés nélküli szabadságot, az alatt majd eldől a sorsom; helyt tudok-e állni, elfogadható munkákat adok-e ki a kezemből. Gimnáziumi
tanulmányaimat abbahagytam, amikor folytatni szerettem volna, behívtak katonának. Leszerelésem után levelet írtam a Néplapnak, de már nem mehettem vissza.
 
- Mi volt ennek az oka?
- A katonaság alatt Fizetség címmel megjelent egy versem az Új Írásban. Kikről írtam? Azokról, akiket elkényszerítettek a tanyákról, falvakból, s ráfonnyadnak az építkezések állványaira, a kirakatok előtt meg szerény keresetükre gondolnak, és nyomortanyákon élnek. A verset azután beolvasták a Szabad Európa Rádióban. Az Új Írás is elhatárolódott tőlem…
 
- Miskolcra került, a Napjaink folyóirathoz.
- Szóba került, hogy felvesz a Hazáért, a Magyar Néphadsereg lapja. De megint vigyázott rám az Istenke. Hívattak az elhárító tiszthez. Kérdezte, mivel foglalkoznak a szüleim. Őszintén elmondtam, nem léptek be a szövetkezetbe, nem akarták odaadni a jószágukat. Miután földjüket viszont el tudták venni, azt mondták nekem: menjek el, mert ott nincs jövő. Amikor kiléptem az irodából, már tudtam, nem számíthatok semmire.
 
- Évtizedekig Miskolc lett az otthona, ott fogadták be.
- Miután Szolnokon elutasítottak, levelet írtam különféle szerkesztőségekbe. Miskolcról kaptam választ: igaz, hogy ott sem tudnak alkalmazni, de az írásaimra igényt tartanak. Majd elintéződik valahogy a sorsom, csak telepedjem le a városban. Hízelgő volt ez számomra, annál is inkább, mert leendő feleségem már Miskolcra költözött. Ő is tanyáról származott, Zagyvarékas egyik határában lakott a szüleivel, én meg a másik részen.
 
- Riportokat készített a munkásemberek életéről?
- Jelentéseket kellett írnom a városi tanács művelődési osztályának. Az volt a feladatom, hogy népművelési felügyelőként nézzek széjjel a miskolci, diósgyőri, perecesi munkásszállókon. Beleláttam az ingázó emberek életébe, megtapasztaltam, hogyan élnek azok a sorstársaim, akik közül az én sorsom elkanyarodott. És én őszintén megírtam ezeket az élményeimet. Hamarosan meg is köszönték a munkámat.
 
- Verseiben is markáns hangon mutatta be ezt a világot.
- A Napjaink versrovat vezetőjének neveztek ki Kabdebó Lóránt után. Mivel készítettem elő ezt az utat? Levelet írtam Ratkó Józsefnek, Kalász Lászlónak és másoknak, verseket kértem tőlük – és ők küldtek. Vittem a szerkesztőségbe: ezeket kellene közölni, nem azokat, mint amelyek addig megjelentek; nem azokat, akiket elsősorban az aktuális politikai szándékok támogattak.
 
- Az említett költőkből formálódott a Hetek költőcsoport.
- Kiegészült Ágh Istvánnal, Bella Istvánnal, Buda Ferenccel, Raffai Saroltával. Kalász László a megyében élt. Testvéreimnek, pályatársaimnak gondoltam őket, akikkel jó volt levelezni, barátságot kötni.
 
- Eltűrték verseinek, prózájának folyamatosan kritikai hangját?
- Valamennyire eltűrték, de hamarosan már körül voltam véve III/III-sokkal. Elkerültek hozzám ezek a jelentések, mindent tudtak rólam, hol és mit nyilatkozom.
 
- Úgy beszélünk ezekről az időkről, mintha nagyon régen lettek volna. Írói, költői látásmódjával kifejezhető-e mostani életünk?
- Ennek is utána kívánok járni és versben, prózában megfogalmazni. Egészségem leépülése, feleségem halála kapcsán terjedelmesebb elbeszélésben írtam meg a kórházi viszonyokat, kálváriajárásomat. Új verseim kötetét még nem adtam le a kiadónak. Várom a választ a Magyar Naplótól, mi a sorsa náluk lévő novelláimnak. Igyekszem ábrázolni mai életünket, de igyekszem a mai életfeltételeket is megfogalmazni, az idősekét, a félresodródott életűekét. Ismerem ezt a világot, a vidéki Magyarországot, történelmét, az ottani emberek mindennapi életét, a munkásvilágot, a kétlaki életet. Ezeknek az életeknek a megfogalmazására szegődtem el. Ezért írtam, az volt az életcélom, hogy ne menjen feledésbe. Egyik új versem soraival: „Hisz nem csak magamért, / én majd őértük is szólni akarok, / Túl a fákon, láthatáron: / mindenüvé elhallatsszon!"