Berlász Melinda zenetörténész, az MMA Művészetelméleti Tagozatának rendes tagja azzal a meggyőződéssel kezdeményezte, és fogta össze szervezőként az emigráció-konferenciát, hogy a legújabb kutatási eredményeket bemutató előadások – a diaszpóra szó eredeti értelmében – hozzájárulnak a 20. század közepén külső kényszer hatására szétszóródott „magvaknak" az anyaföldbe való visszahelyezéséhez, befogadásuk eredményességéhez.

„Konferenciánk a Magyar Művészeti Akadémia korábbi, emigrációtörténeti rendezvényeinek nézőpontjában új megközelítést kezdeményez – hangsúlyozta a zenetörténész megnyitóbeszédében. – Előadássorozatunk nem csupán egy-egy jelentős alkotószemélyiségre, művészeti területre irányítja figyelmét, hanem a társművészetek egyidejű, egymásra reflektáló összefüggéseinek láncolatában tekinti át a 20. századi emigrációtörténet két kiemelkedő periódusát, a II. világháborútól az 1956-os forradalom leveréséig." A konferencián közreműködött Szabó András előadóművész, levezető elnök volt Solymosi-Tari Emőke zenetörténész, az MMA Művészetelméleti Tagozatának vezetője.

Bartók Béla egy évvel édesanyja halála után, alkotóként a fájdalomtól még bénultan és már súlyos betegen érkezett az Egyesült Államokba, ahol a következő néhány évben annyi nehézséggel kellett megbirkóznia, amennyivel életében talán még soha – elevenítette fel Büky Virág zenetörténész, az ELTE HTK Zenetudományi Intézet tudományos munkatársa „Önkéntes menekültként" − Bartók Béla és Pásztory Ditta Amerikában című előadásában.

Dohnányi Ernő (1877–1960) a második világháború utolsó hónapjaiban hagyta el Magyarországot, és 1949. október 17-én érkezett meg Tallahassee-be, Florida álmos fővárosába, ahol élete utolsó évtizedét töltötte a Florida State University zongora- és zeneszerzés-professzoraként. Az ünnepelt magyar muzsikus, aki a Horthy-korszak zeneéletének egyik legbefolyásosabb alakja volt, szinte minden tekintetben szokatlan körülményekkel szembesült a vidéki Amerikában. Ez az utókor számára nemcsak életrajzi szempontból, hanem zeneszerzői munkássága tekintetében is izgalmas: az életkörülményeiben bekövetkezett drámai fordulat ugyanis nagy hatással volt új kompozícióira. A hagyaték jelentős része 2014-ben és 2015-ben, a Magyar Állam támogatásával került Magyarországra, és az ELTE HTK Zenetudományi Intézetének 20–21. Századi Magyar Zenei Archívuma gondozza.

Kusz Veronika zenetörténész, az ELTE HTK Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az MMA-ösztöndíjasa Női nézőpontok Dohnányi Ernő hagyatékában: Zachár Ilona történetei című előadásában a harmadik feleség szemszögén keresztül mutatta be Dohnányi amerikai éveit és a hozzá kapcsolódó forrásanyagot. Zachár Ilona ugyanis nemcsak szerető társ volt a nála több mint harminc évvel idősebb komponista oldalán, hanem a hagyaték legfőbb őrzője és alakítója is. Naplói, levelei, kötetei és életrajzi írásai számos új adalékkal és értelmezési lehetőséggel gazdagítják a Dohnányi-kutatást. Dokumentumaiból kirajzolódik az a megindító elszántság, amellyel férje politikai rehabilitációjáért küzdött, miközben maga is íróként igyekezett eligazodni a gyász, a magány és az emigráns lét útvesztőiben.

Mészáros Tibor irodalomtörténész „Volt az életünkben valami engesztelő…" − Márai Sándor hazapillantásai a Szabad Európa Rádióban című előadásában felvázolta a kényszeremigráns író portréját, valamint publicisztikájának legfontosabb jegyeit. Felolvasott továbbá Márai Szabad Európa rádióban elhangzott jegyzeteiből, hogy bizonyítsa: az író nemcsak bírálta, hanem hol nosztalgiázó, hol aggódó hangnemben kommentálta is a magyarországi eseményeket.

Márai Sándor nem váltott nyelvet, magyar író akart maradni idegenben is. A mindennapjait idehaza meghatározó újságírás helyébe 1951–1967 között a Szabad Európa Rádiónál végzett tevékenysége került, ami több száz felolvasást jelentett. Sokan úgy tudják, Márai felolvasásai indulattól fűtöttek, hazája ellen buzdítók és a hazai irodalmat, írókat kifigurázók. Jelen vannak azonban jegyzeteiben a részvét, a reménykedés hangjai is, amelyeket egy-egy írói alkotás vagy Magyarország jövőjét esetlegesen pozitív irányba terelő folyamatok váltanak ki belőle.


Borbándi Gyula a 20. század második felének egyik legjelentősebb irodalomtörténésze, szerkesztője, a száműzött magyarság szellemi életének organizátora volt – fejtette ki Petrik Béla jogász, irodalomtörténész Művészetek és művészek Borbándi Gyula Látóhatárában címmel. Bár az 1950-ben alapított Látóhatár elsődlegesen politikai-közéleti céllal jött létre – a parasztpárti politikusok, a népiek politikai-szellemi orgánuma kívánt lenni –, mégis igyekezett összefogni az emigráns magyarság kulturális és szellemi életének teljességét. Teret adott a művészetek világának is. A Látóhatár, majd az Új Látóhatár című folyóirat a nyugati magyar emigráció egyik legfontosabb szellemi központjává vált.

Veress Sándor (1907–1992) már a '40-es évek kezdetétől nemzedéke egyik legígéretesebb, sokoldalú alkotószemélyisége volt – elevenítette fel Berlász Melinda Veress Sándor gyászzenéje az 1956-os forradalom mártírjainak emlékére (1983) című előadásában.  A konferencia lehetőséget kínált a ritkán hallható kompozíció előadására is Fejérvári János (brácsa) és Lukácsházi István (bőgő) előadásában.


Berlász Melinda előadásában megerősítette: Veress közvetlenül kapcsolódott mesterei hivatásterületéhez: tanárként Kodály Zoltán közvetlen utóda volt a Zeneakadémián, népzenekutatóként pedig Bartók Béla mellett látott el asszisztensi feladatokat a Magyar Tudományos Akadémián. Kodály és Bartók munkásságának képviselete által egyre szélesebb körű elismertségben részesült: a Kossuth-díj történetének második évében, 1949-ben a rangos kitüntetésre javasolták. A díj átvételére azonban nem kerülhetett sor: a március 15-i díjátadáson Veress már nem vehetett részt, egyrészt Térszili Katicza című balettjének stockholmi bemutatója okán, másrészt emigrációs terve alapján ekkor már nem tért vissza Magyarországra. Elhatározását az 1948/1949-ben bekövetkezett szovjet diktatúra eseményei érlelték cselekedetté, és a Rajk-per tragikus kifejlete végleg megpecsételte azt. Veress Rómába utazott, a kiúttalanság keserves hónapjai után, 1949 novemberében meghívásra érkezett Svájcba, ahol élete további négy évtizedében zeneszerzőként, konzervatóriumi, majd később egyetemi tanárként, szabad alkotóként élt feleségével Bern városába. Soha többé nem tért vissza hazájába. A rendszerváltozást már súlyos betegen, de a nemzet önállóságának reményében élte át. Az emigráció elzártsága ellenére Veress szüntelen figyelemmel követte elhagyott országa politikai helyzetét, művészi eredményeit. 1980-ban Berlász Belinda a magyar zenetudomány képviseletében elsőként kereste fel a már 75. életévéhez közelítő zeneszerzőt, és a konzultációk alapján készült el életműve feldolgozása: a Berlász Melinda − Demény János − Terényi Ede: Veress Sándor. Tanulmányok című kötet (Zeneműkiadó, 1982), illetve 1989-ben Berlász Melinda és Szalay Olga szerkesztésében a Veress Sándor: Moldvai gyűjtés című kiadvány (Múzsák Kiadó, 1989.).

A sükösdi plébániatemplom kifestésével mutatkozott be hazánk képzőművészeti életében Prokop Péter (1919−2003) római katolikus pap, a Magyar Képzőművészeti Főiskola végzős hallgatójaként 1950-ben A mű megrendelője, Belon Gellért beszélte rá egykori tanítványát 1957. január 6-án arra, hogy lépje át a határt, és menjen Rómába – ismertette a festőművész életművét Prokopp Mária művészettörténész, az MMA Művészetelméleti Tagozatának levelező tagja.  A Római Magyar Akadémia épületében működő Pápai Magyar Intézet rektora, Zágon József íratta be Prokop Pétert az Accademia di Belle Arti festő szakára, és bízta meg az első emeleti kápolna falainak kifestésével. „Rómában – ahogy Prokop Péter írta – legfőképpen felfedeztem a fényt. Föllobbant színeim átalakultak és megérlelődtek. Lángoló színeim azonban a szülőföldeméi." Az előadó sorra vette Prokop Péter itáliai és az amerikai egyesült államokbeli munkásságának főbb mérföldköveit, kiállításait, elismeréseit, és kitért sorsának alakulására, hazatérésére 1999-ben, illetve műveinek utóéletére is.

Gudics József (1929, Budapest−1973, Firenze) 1956. november 24-én távozott Olaszországba, és soha többé nem tért haza. Az emigráció ismeretlen képzőművészei közé tartozik – mutatta be az alkotót Sulyok Miklós művészettörténész, az MMA Művészetelméleti Tagozatának rendes tagja. A forradalom napjaiban játszott szerepe miatt – Gudics híradástechnikai eszközökkel látta el a felkelőket – börtönbüntetés várt volna rá a Kádár-rendszer alatt Magyarországon. Mivel disszidálása idején pályakezdő volt, művészetét teljes egészében Itáliában hozta létre: egyszerű menekültként, egyetlen fillér, társadalmi kapcsolat vagy patrónus nélkül kezdett új életet az olaszországi emigrációban, tehetsége, nyitott szelleme azonban hozzásegítette, hogy gyorsan beilleszkedjen új hazájába.

Művészetében Gudics szabadon közlekedik anyagok és technikák, a grafika, a festészet, a szobrászat között, miközben ugyanazokat a témákat dolgozza fel újra és újra. Főbb témái az emberi test, az akttorzó, a befelé forduló test, a labirintus, a lebegő alakok és a bezárt szobrászi tér. Egzisztenciájának meghatározó élménye a II. világháború utáni tragikus életérzés, és a magyar forradalom bukása.

Domján József Genfben nyíló kiállítására hivatalos engedéllyel utazhatott ki 1956-ban – derült ki Szabó Lilla művészettörténész „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – Domján József öröksége című előadásában. A magyar folklórból merített színes fametszeteivel Domján komoly művészi és anyagi sikereket ért el, az amerikai magyarok körében ő lett az óhazát megidéző művész. Fametszetei – Toldi, Tíz magyar népballada −, valamint Domján A. Evelyn Faragott képek – Domján József festőművész élete című könyve itthon is megjelentek. Alkotásait 2008-ban életmű-kiállításon mutatta be a San Diegó-i Mingei International Museum.

A diaszpóra tárgyi és egyben szellemi örökségét hivatott összegyűjteni a Mikes Kelemen Program, amely a Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében kezdte meg munkáját 2014. január 1-jén. A hazaérkezett dokumentumok archiválása és feldolgozása folyamatban van – fejtette kis Deák-Sárosi László filmesztéta, az MNMKK OSZK tudományos munkatársa Audiovizuális anyagok a Mikes-gyűjtésben: Riadó a Kárpátokon (1955) című előadásában. Az MNMKK OSZK Történeti Fénykép- és Interjútárában őrzött adathordozókon olyan magyar tematikájú dokumentum- és játékfilmek is találhatók, amelyek az emigrációban készültek magyarok által vagy részvételével. Az 1956-ot megelőző időszak egyik legfontosabb darabja a Riadó a Kárpátokon című dokumentumfilm (1955), amelyet Füry Lajos és Csutorás László állítottak össze a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban található, magyarok és németek által készített II. világháborús felvételekből. Az amerikaiak által selejtezésre szánt nyersanyagokból készített alkotás fontos dokumentumokat és esztétikai értékű mozgóképeket tartalmaz a II. világháború előtti Magyarországról, majd az előrenyomuló szovjetek háborús pusztításairól. Unikális felvételek láthatók a mozgósításról, a védvonalak építéséről a Kárpátokban, tűzharcokról Szeged, Debrecen, Budapest, Szombathely közelében és a Vértesben, illetve Székesfehérvár visszafoglalásáról, majd újbóli elvesztéséről. A kortörténeti dokumentum valójában már egy újabb konferencia felé mutat: alapja lehet egy jövőben megrendezendő, további nézőpontokat képviselő emigrációs rendezvénynek.

Tóth I.
Fotó: Walter Péter