- Több, mint hatvan éve készít fotókat. Gondolkozott valaha azon, hogy mi lett volna, ha nem ezt a pályát választja?

- Igen, főleg így idős napjaimban egyre többet morfondírozok életutamon. Gyermekkoromat a Bakonyban egy bányászlakótelepen töltöttem, és bejáró tanuló voltam a szőci általános iskolába, utána pedig az ajkai gimnáziumba. Már fiatal korban is megvolt bennem a kreativitás utáni vágy. Sokat rajzoltam, barkácsoltam, bélyeget gyűjtöttem, eközben megismerkedtem a bányászélet munkáival is. Édesapám vegyész volt, nekem is volt otthon egy kis kémiai laborom, egy szekrény tele kémcsövekkel, lombikokkal és kezdetben úgy nézett ki, hogy esetleg vegyész leszek.

Érettségi után szülővárosomban Budapesten folytattam tanulmányaimat. Húsz éves koromban, 1963-ban kezdtem el fényképezni. Kispesten, ahol rokonaimnál éltem, amatőrként ismerkedtem meg a fotózással. A Beloiannisz Gyárban kezdtem dolgozni, amikor behívtak katonának. Féléves rádióműszerész kiképzést kaptam, majd kihelyeztek Gyöngyösre, ahol másfél évet töltöttem. Itt már volt egy fotólaborom, nagyítógéppel, vegyszerekkel, bár nem voltam az egységnek a hivatásos fotósa mégis sok képet készítettem ebben az időszakban. A főtörzsőrmesterem olyan rendes volt, hogy a hétvégi kimenőmön időnként elvitt Abasárra, ahol a falu embereit fényképeztem.

Miután visszakerültem Pestre még egy keveset dolgoztam Beloianniszban elektroműszerészként, majd  1968-ban megnyertem az országos ifjúsági fotókiállítás fődíját és az MTI-nél felajánlottak egy fotóriporter gyakornoki állást számomra. Érdekes volt és kissé hihetetlen is, nyilván örültem a megkeresésnek, de fiatal házasként felelősen át kellett gondolni, hogy éljek-e a lehetőséggel. Mostmár mondhatom, hogy sikerült életem legjobb döntését meghoznunk, hiszen az MTI-nél elindult egy fantasztikus menetelése a pályafutásomnak. Meglátták azt a képességeimet, hogy van érzékem az emberi létnek a különböző, apró mozzanatait úgy megörökíteni, hogy abban talán hosszútávú üzenetek is rejtőzhetnek.

- A fényképezés még mindig a mindennapjainak a része tudott maradni?

- Igyekszem minél hitelesebben megörökíteni a körülöttem lévő világot és hétköznapjaimat most is a fotográfia szeretete szővi át, mint régen. Sajnos az idő múlásával több szempontból is egyre szűkülnek lehetőségeim és egyre kevésbé tudok hosszú utakra elmenni vagy nagyobb rendezvényeken egyedül részt venni, ami tulajdonképpen eléggé fájó dolog. Viszont a családom támogatásával még a városligeti Majálisra is kimentem fotózni. Ha a lab4artba bemegyek végig gyalogolom a józsefvárosi utcákat és mindig találok apró témákat, amiket gyűjtögetek.

A fotózás mellett pedig az archívumom, életművem rendszerezésén dolgozom és szerencsére meghívnak kiállításokra is, így mindig van mire készülnöm. Augusztus végén nyílik egy tárlat, ahol Molnár Zoli fiatal kollégámmal és barátommal közösen állítunk ki. Itt az Észak-Koreában készült anyagom egy része kerül bemutatásra. Szóval nem unatkozom!

- A legtöbben hosszú távú fotósorozatiról, fotóesszéiről ismerhetik. Sajtófotósként miért döntött úgy, hogy önálló művészi fotósorozatok készítésbe kezdjen?

- A könyveimben található képek többsége abból az időszakból származik, amikor már kialakult a rám jellemző látásmód. Igyekeztem mindig a gyorsan változó látványvilágból úgy kiszakítani a képeket, hogy utólag már ne kelljen rajtuk vágni, módosítani. Mindig is fontos volt számomra a mozgékonyság, a dinamikus felvételek készítse. Már pályám kezdetén próbáltam túllépni a klisé, vagy ahogyan abban az időben nevezték MIT stílusú képeken, amik általában az újságokban megjelentek. Bár sajtófotós riporterként dolgoztam, mindig törekedtem önálló alkotóként is megmutatkozni. Az MTI-nél is mindig voltak olyan témáim, amiken hosszú távon dolgoztam, ezeket az archívumom őrzi, nincsenek külön könyvben ledokumentálva, legfeljebb az életmű albumaimban villannak meg. Hosszú éveken keresztül fényképeztem a balettnövendékek küzdelmes napjait a Magyar Állami Balettintézetben, az Operaházban, de a Győri Balett társulatról is a kezdetektől készítettem képeket, a próbatermekben, a koreográfia születése érdekelt.

A cirkusz világa szintén kifejezetten érdekelt ezért artistaképző iskolában fotóztam, később vándorcirkuszokat és a Fővárosi Nagycirkusz előadásait is fényképeztem. Az MIT-nél a kulturális terület volt a fő témám. Oktatási intézmények iskoláiban, óvodákban, egyetemeken, később színházakban készítettem képeket, de közben állandóan kint voltam a pesti utcán, a hétköznapi pillanatok, történések érdekeltek.

- Tekint valamelyik sorozatára lezártként?

- Régebben szoktam mondani, hogy nem hagyom abba a témáimat, amiken hosszú évekig dolgoztam, tudom szinte az összes folytatható lenne. Mostmár azonban lezáródnak bizonyos szériák. Ilyen például az Ikrek sorozatom, amit a '80-as évek elején kezdtem el. Volt egy időszak, amikor sok ikertalálkozó volt Ercsiben, aztán Szigethalmon, Szegeden, Mátészalkán vagy Ágfalván…. A nagy találkozók azóta megszűntek. Persze vannak kivételes esetek, amikor még kiegészítésként ikreket is fényképezek. Érdekes történet például, hogy a 2024-es műcsarnoki Valós látomások című kiállításomra, eljött két ikerlány a családjával, akiket a korábbi róluk készített képeik előtt, újból megörökítettem.

Az ózdi anyagomat is lezártnak tekintem, a Sziget Fesztiválon pedig 2022-ben fényképeztem utoljára, így kereken harminc év után abbamaradt a sorozat.


- Mely utazásait tartja a legemlékezetesebbnek? 

- 1974-ben volt az első kifejezetten izgalmas turistautazásom Spanyolországba. Amatőrfotós barátommal Bécsből indulva, Párizson keresztül mentünk Madridba, majd a nagyvárosokon keresztül bejártuk az országot: Toledo–Córdoba–Sevilla–Cadiz. Ezek után Gibraltárnál átmentünk Seutába (spanyol–Marokkó), majd Granada–Valenciaba, ahonnan hajóval mentünk tovább Ibiza szigetére. Itt kiderült, hogy visszafelé csak egy hét múlva indul hajó, de így nem tudtunk volna hazajönni Magyarországra addigra mire lejár az útlevelünk, a nadrágszárból vagy zokniból elővarázsolt ausztrál dollár mentett meg bennünket, végül tudunk repülőjegyet venni. Barcelonából folytattuk az utunkat haza és így egy hónap után estünk be a határra. Két évvel később, 1976-ban volt az első vietnámi utam, ami mélyen meghatározta az Ázsiához fűződő viszonyomat. Akkor még a pályám korai szakaszában jártam és egy rádióriporterrel a háború után utaztunk, a két országrész újra egyesülésekor. Amikor megérkeztünk a propelleres IL-18-as repülőnkkel Hanoiba, éppen monszunos, ködös, esős idő volt. Csodálatos élmény volt, mindenfelé a rizsföldeken szorgoskodó embereket láttunk. 1983-ban egyedül visszatértem és ismét bejártam a vietnámi városokat, tartományokat, ahol korábban már fényképeztem, sőt a szomszédos Kambodzsába is átlátogattam, ahol egy magyar brigád árvaházat épített.

A szegény ázsiai országok után, 2016-os japán utam is nagyon fontos számomra – vágytam rá, hogy közelről láthassam és megörökítsem az ember és a fejlett technológia viszonyát, amit már Kínában is megtapasztalhattam.

Kínában összesen kilenc alkalommal fotografáltam. Először 1984 nyarán, amikor az MTI tudósítójaként dolgoztam, ekkor egy teljes hónapot fényképezhettem Pekingben. Utána viszont hosszú idő telt el, mire újra visszatérhettem. Különösen meghatározóak voltak számomra 2013–2019 közötti gyakori utazások, megismerhettem a gyorsan fejlődő kínai tartományok hagyományait, és a különböző emberi életviszonyait.


Sokszor eszembe jutnak a kubai, illetve az indiai utazásaim is. Mivel az érdeklődésem középpontjában mindig az egyszerű emberek a világa állt, ezért nagyon inspiráló volt, amikor 2010-ben Olasz Tamás barátommal eljuthattunk Indiába a korábbi közös kubai útunk után. Hihetetlen, hogy miket éltünk át. Egy hónapig utaztunk, Delhiből lementünk egészen Kalkuttáig, ami talán a világ egyik legsűrűbben lakott és legnehezebb életkörülményeket felvonultató városa. Mi is a legnyomorúságosabb, legolcsóbb helyeken aludtunk – tömegszállásokon, ahol a bőröndöt lánccal, lakattal kellett kikötni.

Fotográfusként a globális világ emberi viszonyainak megismerése érdekel. A hivatalos lehetőségeim mellett, magánemberként is gyakran utaztam külföldre. Turistaként jutottam el például Észak-Koreába is. A második alkalommal a Képes7-nél dolgoztam, a magazint tudósítottam.

Mostanában a fotóutazásaim élményei egyre gyakrabban jutnak eszembe, találkozásaimat a „szabadság vándoraként" újra élem, álmodom…


- Ma nagyobb kihívás megörökíteni a kor emberét, mint fotós pályafutása kezdetén?

- Embereket fényképezni mindig is nehéz volt, és az idő múlásával egyre nehezebbé vált. Az 1970-es és '80-as években még kevésbé érezték fenyegetőnek vagy bántónak, ha egy fotográfus közeledett feléjük, aztán a rendszerváltás magával hozta a vadkapitalista világot, és ezzel párhuzamosan egyre inkább érezhetővé vált a bizalmatlanság. A bulvársajtó térnyerésével a fotográfia egyre inkább az olyan képek és információk köré szerveződött, amelyekkel vissza lehetett élni, amelyekből szenzációt lehetett gyártani, és amelyekről pletykálni lehetett. Ez a változás erősen rányomta a bélyegét arra is, hogyan viszonyulnak az emberek a kamerához.


Máig fotózom a hétköznapi embereket, de most már sokkal körültekintőbb vagyok, ebből adódik, hogy a képeimet gyakran nem tartom annyira eredményesnek. Folyamatosan egészítem ki az anyagomat a városi mindennapok kórképeivel.

Az emberi létet mindig is erősen befolyásolják az adott ország és a kor társadalmi viszonyai. A munkáimban szeretném a politikát valamelyest leválasztani, számomra ez csak egy keret, amelyen belül élhetünk. Utazásaim során, bármerre is jártam mindig arra törekedtem, hogy ne ítélkezzem az emberek felett empátiával próbáltam közelíteni hozzájuk, a képeimet is ennek szellemében készítettem és készítem.


- Hogyan archiválja a hosszú évtizedek során készített képeit?

- A képeimet saját, jól bevált rendszer szerint tárolom és itthon gondozom. Több szekrényben a paszpartuzott nagyításaimat, illetve a negatívjaimat tematikusan elrendezve tárolom. Válogatáskor ezeket kipakolni mindig külön 'móka', mivel eléggé nehezek. A különböző témák – például Ózd vagy a Hajógyári sziget sorozatok – külön-külön dobozokban vannak, a filmtekercseket és a nézőképeket kódokkal jelölöm, hogy könnyebben visszakereshetőek legyenek. A negatívokról korábban készült kontaktmásolatokat témánként megőriztem, így az MTI-nél töltött 18 évem is jól visszakövethető, de a negatívokat az MTI védett archívuma őrzi. A „fotóműhely" dolgozószobámban a bekeretezett képeim is helyet kapnak.
Egy életmű kezelése nem kis feladat, de számomra természetes része a mindennapoknak. Mindig van mit visszarámolni a helyére. A jövőre nézve szeretném, hogy a családom őrizze tovább az archívumot.

- Leginkább mire helyezi a hangsúlyt a fotókönyveibe kerülő képek válogatása során? Tervez új albumot megjelentetni a közeljövőben?

- Minden albumom szerkesztése egy olyan folyamat része, amelyben teljes mértékben átszűröm magamon azokat az anyagokat, amelyek végül a könyvbe kerülnek. Ezeket mindig fotóesszékként állítom össze. A klasszikus fotóesszék többnyire egyetlen témára összpontosítanak – ilyen például az Acélváros című könyvem. De amikor egy összetettebb, szerteágazóbb témát dolgozok fel, akkor arra törekszem, hogy a képek egymáshoz való viszonya olyan legyen, mint egy zenemű dallama. Ezek a szerkesztések persze az én fejemben állnak így össze. Fontos számomra, hogy ne csak egyszerűen bemutassam, hol jártam és mit láttam, úgy építem fel az anyagot, hogy a képek között vizuális összefüggések jöjjenek létre. Például van, hogy az oldalpárok felelgetnek egymásnak, vagy egy újabb téma montázsként felvillan.

Az első könyvem Acélváros címmel jelent meg és az ózdi kohászat leépülésének első kilenc évéről szól. Ezután következett a harminc év munkáját összegző Acél-Mű kötetem. Itt már nagyobb rálátással, fejezetenként próbáltam rendszerezni ennek a három évtizednek a vizuális történetét. Minden fejezet külön címet kapott ezekből épült fel a könyv szerkezete. A fejezetek végén mindig szerepel egy kontaktkép is, amelyből kiválasztottam az adott rész úgymond csúcsképét. Ilyen például a Csirmaz Miklós bácsiról készült fotó is.

Több témám – például a budapesti anyagom is – olyan volumenű, hogy hatalmas albumokat lehetne belőlük készíteni. De erre már egyre kevesebb lehetőségem adódik. A legtöbb könyvemet ugyanis én magam adtam ki, néhány kivételtől eltekintve. Ha nem törekedtem volna tudatosan arra, hogy ezek a fotók könyvformában is megjelenjenek, jó esetben csak egy-két munkám maradt volna meg utánam.

- Szokott írni a fotói mellé?

- Amikor az MTI-nél dolgoztam minden képekhez kellett írni egy rövid hírszöveget, ez hosszútávon is hasznos gyakorlat volt számomra. Meg kellett tanulni tömören, lényegre törően fogalmazni.

Megőriztem az útjaimon készült füzeteimet is. Amerre jártam, mindenhol készítettem rövid feljegyzéseket, ezek otthon segítették a tényszerű szövegírást.

- Hogyan hat a technológiai fejlődés a munkamódszerére? Tervezi valaha bemutatni a digitális kamerával készített színes felvételeit?

- A technológiai fejlődés természetesen hatással volt az én munkamódszeremre is. Használok digitális fényképezőgépeket, de tudatosan elválasztom a digitális színes anyagokat az analóg, fekete-fehér munkáimtól, amelyek az életművem gerincét adják.

Már régebben is mindig két géppel utaztam: az egyikben fekete-fehér, a másikban színes film volt. A színes és digitális fotózás nálam inkább egyfajta naplószerű dokumentációként működött, különösen a nagy utazásaim során, vagy itthon a Sziget Fesztivál forgatagában. De ezekben anyagokban is inkább a visszafogottabb, halkabb színvilág vonz, nem a harsány, mindent elnyomó színek.

Most már sok minden van, amit csak a digitálisan örökítek meg, de fekete-fehér, analóg képek most is fontosabbak a számomra. Sokszor éppen azért készítek színes digitális képeket, hogy később jobban vissza tudjak emlékezni, és ezek a fotók segítenek rekonstruálni az élményeket.

Nem tervezem külön albumban bemutatni a színes felvételeimet, de ezek is itt lapulnak az archívumomban, így a későbbiekben nagyon sok minden kutathatóvá válhat. 
- Az interjúnk előtt megosztotta velem panorámaképeinek egy válogatását bemutató videófelvételét, amely alatt kellemes blues zene szól. Mesélne erről a videóról, több ilyen is megtalálható az interneten? Tervezi más módon is bemutatni munkáit az online térben?

- Jelenleg három ilyen videó található meg az interneten. Lehetne még más anyagokat is készíteni, bőven lenne miről, de technikailag nem értek a videóvágáshoz. Ebben időnként a fiaim tudnak technikailag segíteni.

Tudatosan nem vagyok jelen a közösségi médiában. Kételyeim vannak afelől, hogy ebben a gyors, gyakran felszínes képmutató világban van-e még értelme, úgymond kiteregetni a műveimet. Néha zavaró, amit látok: a mesterséges intelligenciával készített embertelen borító képek, az online térben szinte minden a politikáról vagy a celebekről szól. Ezért sem érzem, hogy be szeretnék szállni ebbe a lájkvadászatba. Persze jólesik, ha valaki megnézi a képeimet, de az is látszik, hogy az alkotó fotográfia manapság mégis csak egy szűkebb, zárt körön belül mozog.

- Ki tudna emelni néhány fotót, amelyet a közelmúltban készített és kifejezetten fontossá vált az Ön számára?

- A pandémiát követően igyekszem minél inkább megörökíteni a családi pillanatokat.Bár külön albumom nem készült, amely ezeket a személyes képeket bemutatná, de úgymond rejtve a családomról készült fotók is megjelennek egyes köteteimben.

Nem is olyan rég készítettem pár képet a kisunokámról, amiket nagyon szeretek. Az egyik kezében egy Legóból összeépített kameráját, a másikban pedig a márciusban megkapott Kossuth-díjamat tartja.

A legfrissebb filmre készült képeimet a Kortársak sorozatom részeként Bakos István grafikusművész plakátkiállításán készítettem a Várnegyed Galériában. Azért volt izgalmas számomra portrét készíteni róla, mert van egy kedvelt fotóm, amit még 1988-ban a metróban az óriásplakátja előtt készítettem egy várakozóról.

© Benkő Imre: Metró. Budapest, 1988

- A családban mást is vonz a fotográfia területe? Tanítja esetleg az unokáit, érdeklődnek a fotói felől?

- Úgy tűnik, a családban senki nem viszi tovább a fotográfusi tevékenységet. A nagyobbik fiam, Zsolt, aki talán a legtöbbet örökölt a személyiségemből, bluesgitáros zenész lett. Az általa játszott zene hallható kisvideóim hátterében is – finoman, halkan illusztrálja a képeimet. Mostanában már az egyik unokám, Máté is vele zenél, elvégezte a Kőbányai Zeneiskolát, és nagyon tehetségesnek mutatkozik. Jelenleg szólógitáron játszik, egyre komolyabban foglalkozik a zenével. A másik fiam, Andris tanár lett. Nem messze tőlünk abban az iskolában dolgozik, ahova gyerekként ők is jártak. Osztályfőnök, több tantárgyat is tanít.

- Kevés Kossuth-díjat nyert fotográfusról beszélhetünk. Hogyan érintette, hogy megkapta ezt elismerést?

- Igen, a Kossuth-díj nyilvánvalóan minden művészeti ágban hatalmas megtiszteltetés, a fotográfiában különösen, ahol ritkán ítélik oda. Épp ezért számomra is nagy elismerés volt megkapni. Természetesen örültem neki, de már nem különösebben vártam. A legnagyobb boldogság talán az volt, hogy a családom velem együtt örülhetett, ők mindig támogatnak a munkáimban. Nagyon jól esett az is, hogy a szakmán belül mennyi visszajelzést kaptam olyanoktól, akiket én magam is tisztelek. Az embernek ezek a visszajelzések legalább olyan fontosak, mint maga az elismerés.

A díjátadó után volt egy kedves, tréfás beszélgetésem egy kínai barátommal. Azt mondta mosolyogva: „Imre, most már abba kellene hagynod!"  Én pedig csak nevettem, és azt válaszoltam: „Na, azért ez nem így működik…" – és valóban, amíg erőm engedi, ugyanúgy folytatom a munkámat.

Szöveg: Capa blog
Képek: MMA archívum
Kiemelt kép: Benkő Imre portré, 2023., fotó: Simonyi Balázs