A Magyar Művészeti Akadémia közgyűlése 2024-ben postumus honoris causa címet adományozott Makoldi Sándor festőművész, néprajzkutatónak. A Népművészet – kortárs művészet című konferencián Vetró Mihály népművész, tanár, a JEL-KÉP-ZŐ című kiállítás kurátoraként elmondta: nem véletlen az időzítés, hiszen éppen nyolcvan esztendeje, 2025. augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén született Makoldi Sándor.

A konferencia levezető elnöke, Harangozó Imre néprajzkutató személyes hangú bevezetőjében felidézte a néhai festőművész, néprajzkutató és főiskolai tanár alakját, egyben felhívta a figyelmet a közelmúltban megjelent Égmérték – Makoldi Sándor elméleti munkássága című kötetre, amely célzott válogatáson keresztül mutatja be a szerző kutatói munkásságának legfőbb állomásait. És már kapható a legújabb kiadvány is az alkotóról: a JEL-KÉP-ZŐ kiállítás katalógusaként – ugyancsak keménytáblás, A/4-es formátumban – megjelent a Makoldi Sándor magyar festő (1945–2017) című kötet.

Galánfi András Kossuth-díjas fafaragó Népművészet – megmaradás című előadását énekszóval indította, majd elmondta: pénzt, vagyont lehet örökölni, ellentétben a műveltséggel. Kodály Zoltánt idézte az előadó: „Csak szerzett műveltség van és szerzett magyarság. A születés legfeljebb csak kisebb-nagyobb előnyt nyújthat. A kultúra egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra nem szerzi meg magának azt." Galánfi megerősítette: zenei anyanyelvünk, a magyar népdal egyidős a magyar nyelvvel. Ha a magyar nép a világ kohójában felolvadna, és odáig jutna, hogy legdrágább kincsét, a nyelvét is elvesztené, dalain keresztül még akkor is kötődhetne őseihez. Példát mutatnak erre a csángók, a szájhagyomány által átörökített gyönyörű archaikus dalaik, amelyek a legrégebbi magyar nyelvet őrzik. Régen az öregek azt mondták a fiatalnak, figyelj oda, amit mondok, és őrizd meg, hogy el tudd mondani. Innen van a rovásírás jelrendszere…

„Fontos tudatosítani a felnövekvő nemzedékben azt, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mik az értékeink, amiket meg is kell becsülnünk – erősítette meg a nemzet művésze. – A hagyomány formái változhatnak, de a lényege ugyanaz marad, míg él a nép, amelynek a lelkét kifejezi. S addig él egy nép, amíg a saját lelkét kifejező hagyományait megtartja. Dalszövegeink legtöbbje őriz egy-egy régi életdarabot népünk múltjából, olyanokat is, amelyek az emberek emlékezetéből eltűntek. A magyar népdal az egész magyarság kincse. Lelkének, gondolkodásmódjának, érzelmi világának tiszta tükre. Nélküle nem lehet azonosulni népünkkel, nem lehet kötődni gyökereinkhez. Márpedig minden egészséges ország a maga gyökereiből nevel politikát, életet, művészetet."

A Kossuth-díjas népművész kiemelte: a mai ember gyakran esik abba a hibába, hogy látva maga körül a hihetetlenül fejlett technikai civilizáció termékeit, hajlandó a régi embert jóval kisebb értékűnek tartani a mainál. A nép „nem okmányokkal, de nyelvével, dalaival bizonyítja, hogy itt ő éli legtisztábban a nemzeti folytonosság életét ezer éve – idézte az előadó Kodály Zoltán gondolatait. – Mi azt mondjuk a népnek, amit tudsz, nagy érték. Az ősök hagyománya, a magad lelked kifejezése, olyan érték, hogy mi műveltek is tőled tanuljuk el, mert mi már elfeledtük idegen szellemi javak utáni kalandozásainkban. Becsüld meg, erősödj benne, mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz." Aki sok népdalt tud, annak gazdag lesz a szókincse. Választékosabb lesz gondolatainak kifejezése. Ehhez viszont új magyar felelősségérzet kell – tette hozzá Galánfi András. – Nem zászlós, frázisos hazafiasság, hanem ezernyi kötelesség meglátására és szótlan vállalására van szükség. A népdal, a kézművesség közösségi használatban él tovább. Fennmaradásához éneklő, dolgozó közösségekre van szükség, de fordítva is fennáll: használata közösséget teremt, összekapcsolja, érzelmileg is közelebb hozza egymáshoz a különböző beállítottságú embereket. A napjainkban egyre jobban széteső társadalmunkban is összetartó erővé válhat. Erőfeszítéseink eredményességétől függ, hogy át tudjuk-e kötni azt a hidat, ami a múltunk gyökeréből táplálkozva a jelenen keresztül átvezet a jövőbe.
Gyöngy Péter, az NMI Makoldi Sándor Központ vezetője az Egyetem Galéria, Debrecen (1969-2009) – Egy kortárs művészeti műhely az anyanyelvi művészet szolgálatában című előadásában felidézte: a Tilles Béla festőművész vezette galériában a kiállításokkal egyidőben szabadegyetem is indult Pap Gábor művészettörténész elméleti irányításával. A szabadegyetem végeztével Pap Gábort továbbra is meghívták előadni, kiállításokat rendezni – előbb csak kultúrtörténeti, majd egyre inkább néprajzi és nemzeti-művészeti témákban. Ezekre az alkalmakra eljártak Makoldiék is – derült ki Gyöngy Péter előadásából.

Harangozó Katalin művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria muzeológusa Kiss Kata Dóra Szájával szólnak a szellemek – Táltoshagyomány és reziliencia-gyakorlatok az ökológiai válság korában című, 2021-es esszéjét állította párhuzamba Makoldi 1973-as, a változó időre reflektáló gondolataival: „A teret, amit a dinamika, energia éltet, régen csak a Nap látványa törte meg. Ma a reflektorok és egyéb erős fények öntereket teremtenek, kilépnek a reneszánsz perspektívából. Ezek mozgása, sebessége az élmények többidejűségének kifejezését is szükségessé teszik – állapította meg a festő. –  Ha őszinték akarunk lenni korunk realitásához, törvényszerűen jutunk el az absztrakciókon keresztül a nonfiguralitásig. Ami nem a figuralitás tagadása, hanem az élmény sokrétűbb, igazibb kifejezése."
Feledy Balázs művészeti író, művészetkritikus Univerzalitás? Regionalizmus? Lokalizmus? – Makoldi Sándor festészetének dilemmái című előadásában a két, közelmúltban megjelent Makoldi-kötet alapján fogalmazta meg kérdéseit. Az ideologikus megközelítésekre reflektálva Hamvas Bélát idézte az előadó: „A művészet mondja el az ember titkos gondolatait és félelmeit és azt, hogy mire sóvárog, mitől reszket és azt, amerre szédül. A művészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, amit eltakar, visszanyitható."
A szünet után Makoldi Sándor Gyula szobrászművész az örökölt hagyomány megélésére mutatott példát az alkotásain keresztül. Megerősítette, hogy édesapját a gyermekrajzok, a gyermeki alkotási folyamatok vizsgálata vezette arra a felismerésre, hogy az ember természetes kifejezésmóddal születik, s ha hagyják, fogalmi szinten leképezi a világot, ismeri meg önmagát és környezetét. A kisgyermek éppen úgy látja a világot, mint a népművészet alkotói, s Makoldi ennek a nyelvnek a megtalálását és – a népművészeten keresztül – a nemzeti művészet kibontását tűzte ki célul a festészetében.

Makoldi szellemi kötődését, elhivatottságát és felelősségvállalását hangsúlyozta Földi Péter Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész is az előadásában. „Eszközrendszere hihetetlenül gazdag, és pontosan idomul ahhoz a tartalomhoz, amiről lényegi üzenetet akar megfogalmazni – fejtette ki a nemzet művésze. – Makoldi már kora ifjúságában – nagyjából azokban az években, amikor megismerkedtünk, 1968 körül – eljutott az absztrakt festészetig. Majd kialakította nemzetmentő programját, hogy átmentse a magyar népmesék és mondák szellemi örökségét. Szándéka lélekmentő volt. Élete utolsó periódusában a kék háttér vált uralkodóvá a festészetében, miközben kozmikus, égi térbe helyezte a mesei, mondai hőseit. És nemcsak a szín, hanem a formanyelv, a léptékváltás is hitelesítette törekvéseit – hangsúlyozta Földi Péter.

Pap Gábor Magyar Örökség díjas művészettörténész, az MMA Életműdíjának kitüntetettje A teremtő Ige megnyilvánulása a Makoldi-életműben című előadásában megerősítette: Makoldi Sándor munkásságát a nemzeti hagyomány, a népművészet motívumvilága és a spirituális látásmód határozta meg. Festészete, amely egyszerre ősi és modern, mélyen gyökerezik a Kárpát-medence szellemiségében. A Makoldi-képek ereje abban van, hogy sűrítve tartalmazza egy évezred magyar örökségét. S az üzenetet, amit Lükő Gábor a magyar lélek formáiként azonosított, Makoldi a festményein jelenítette meg.

Tóth Ida
 Fotó: Walter Péter