Tornai Szabolcs az MMA hároméves ösztöndíjprogramjának keretében írta meg második regényét, amely első regényének, az Ádám titkos könyvének a laza folytatása, s amely a Gondolat Kiadónál jelent meg, ahogyan a korábbi kötetei is (a futásról szóló könyve kivételével). A szerző elmondta, hogy művével az egyik titkos célja az volt, hogy feltámassza Szófia majdnem teljesen elfeledett hagyományát. Az archaikus nyugati hagyományban ugyanis Szófia egyrészt a bölcsesség istennője, másrészt a keresztény felfogással ellentétben ő az első nő. Tehát Ádám társa ezen – főként gnosztikus – hagyomány szerint nem Éva, hanem Szófia. Tornai Szabolcs megemlítette, hogy erről először Hamvas Bélától olvasott, aki többek közt azt írta, hogy Éva csupán halvány mása és merő pótléka Szófiának. Szófia tehát a nőiség és bölcsesség legfőbb megtestesítője, olyan nőalak, aki a férfiúi szellem és lélek része, anima, ahogy Jung rámutatott. Tornai Szabolcs az est folyamán kifejtette, hogy tapasztalata szerint akkor történik meg a szerelem, amikor egy férfi rátalál arra a hús-vér nőre, aki a benne élő animára, még pontosabban Szófiára a legjobban hasonlít. Tornai Szabolcs szerint a szerelem csodája az, hogy a láthatatlan és megfoghatatlan belső nő, azaz Szófia a földi létezésben meglelt, külső nőben láthatóvá és megfoghatóvá válik a többnyire villámcsapásszerű felismerés révén. A szerző szerint azonban a szerelem tragédiája akkor következik be, amikor fájdalmas módon kiderül, hogy a külső nő ugyan nagyon hasonlít a belső nőre, Szófiára, de nem azonos vele, s innentől a külső nő egyre jobban eltávolodik a belső eszménytől.
Borbély László arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szófia című regény rendhagyó mű, mivel filozófiai esszéregény, egy hosszú belső utazás lenyomata, ráadásul buddhista alkotás, de nem abban az értelemben, hogy buddhista tantételeket ismertetne, hanem abban az értelemben, hogy egy buddhista alapokon nyugvó elmélyülés, gondolkozás és szemlélődés terméke. A buddhizmust illetően Tornai Szabolcs elmondta, hogy édesapjára is fiatal korától kezdve nagy hatást gyakorolt a keleti hagyomány, főként a buddhizmus, s noha Tornai József sokáig a kereszténység, majd a brahmanizmus igézetében élt, végső soron a buddhizmus volt az, amit a leginkább elfogadhatónak tartott a maga számára. Számos olyan buddhista verset is írt, amelyek szintén saját élményekből és felismerésekből nőttek ki a buddhizmus talaján, így például Az ember belül üres, az Isten nagy csöndessége vagy a Semmiből semmibe című költeményt. Borbély László ezzel kapcsolatban felidézte – mert nagyon megmaradt az emlékezetében, amikor erről mesélt neki a szerző –, hogy a költő és fia egy időben sokat vitatkozott egymással, mert míg a költő a buddhizmus vonzásában is a brahmanista álláspont mellett kardoskodott, vagyis amellett, hogy van abszolút szellem, addig a fia a buddhista álláspontról akarta meggyőzni az apját, vagyis arról, hogy nincsen semmiféle abszolútum, csak a tudat üres teljessége van, s végül az apa arra a belátásra jutott, hogy valóban a buddhista felfogás a jobb megközelítés.
Dóka Andrea színművész azt a részt elevenítette fel a lírai futamokkal megtűzdelt regényből, amely nem más, mint Ádám és Szófia transzcendens nászának prózaversben megénekelt himnusza. Az est pedig azzal zárult, hogy a szerző az édesapjától való lírai-filozófiai búcsúzás egyik szakaszát olvasta fel, amelynek az egyik leghangsúlyosabb része így hangzik: „Túlléptél minden játékon, káprázaton, árnyékon és tükröződésen. Túl vagy minden tükrözöttségen. Most már te vagy a tükör, amelynek nincsen se széle, se közepe. Túlléptél önmagad elpergő homokvárán. Számodra nincsen énség, enyémség és nekemség. Levetettél minden béklyót. Megszabadultál a haláltól is. Mikor kiváltál, letépted magadról halotti maszkodat. Te nem halott vagy, hanem szabad!"