„Az üveg két végletes halmazállapot-változás eredménye. A forró olvasztott közeg merevedik kristályokra emlékeztető alakzattá. Kihűlve, csillogással, optikai játékokkal, tükröződésekkel mutatja meg magát. A két állapot tulajdonságai színekkel, fényekkel átjárva, gondolatokkal gazdagodva, avatott kezekben lelket melegítőek is lehetnek" – olvasható a művész vallomása az MMA Kiadó gondozásában 2023-ban megjelent, az akkor 80. életévét betöltő Hefter Lászlóról szóló kötetben. 

A kitüntetett művész hatvankét évvel ezelőtt szeretett bele az üvegbe, azóta e művészeti ág bűvöletében él és alkot. Legújabb elismerése kapcsán kérdeztük azon alapvetésekről, melyek a mai napig meghatározzák gondolkodását és pályáját. 

- Szívből gratulálunk az újabb elismeréshez! Hogyan fogadta e kitüntető címet? 
 

- Minden olyan elismerés, ami visszacsatolást ad a munkámra, jóleső érzéssel tölt el. Azt látom, hogy műveimmel hatni tudok, és aki ebből megérez valamit, annak biztos, hogy eljut valami a lelkéig – saját magában is rátalál mind arra, ami odáig ismeretlen volt számára. A művészi feladat legyen egy kiemelt, meghatározó helyen vagy egy kisebb, eldugott faluban, mindig örömet okoz, és ez az öröm köszön vissza ebben a díjban is. 
 

- Pályája során minden felkérésben megtalálta ezt az örömfaktort?
 

- Mindig csak olyan feladatot vállaltam el, amiben azt éreztem, hogy konkrétan valakihez és olyan dologról szólhatok, amiben a valóság és a képzeletem találkozik. A műalkotáson keresztül közölhetek fontos dolgokat, és hozzászólhatok ahhoz a környezethez, ahhoz a miliőhöz és azokhoz az emberekhez, akik abban a térben élnek. 

A környezet és az én viszonya meghatározza, hogy üvegművészként aktívan és tevékenyen itt él, elérhető mindenki számára. Budapest után miért pont Győrre és Pannonhalmára esett a választása?  

A hetvenes évek vége rendkívül termékeny időszak volt. A bőség zavara jellemezte a várost: épült az egyetem, a színház, a műteremlakások, akkor alapították a Győri Balettet is. Működött a művésztelep is, ami befogadta a különböző területekről érkező tehetséges fiatalokat. Ebben a közösségben hamar megtaláltuk a hangot és az együttműködést azon művészekkel, akik úgy döntöttek, hogy itt szeretnének kiteljesedni.  Szerencsés vagyok, hogy tudtam alkalmazkodni, és tudtam olyan közösségekhez tartozni, ahol valódi közünk volt egymáshoz, és felelősséggel viseltettünk a másik iránt. Aztán a nyolcvanas évek végén megváltoztak a viszonyok, mindenki a saját művészete felé fordult. Ezt követően jött a másik mérföldkő, rátaláltam Pannonhalmára. Mindig arra törekedtem, hogy legyen egy hely, ahol a különböző kultúrák találkozhatnak, és képesek olyan közösséget létrehozni, amit az együttműködés mozgat. Ennek egyik eredménye, hogy a Pannonhalmi Bencés Főapátság szomszédságában működtetjük hazánk egyedülálló üveggalériáját és stúdióját, mely 2007 óta a magyar kortárs üvegművészet kiállítóhelye és folyamatos bemutatkozási fóruma. 
 

- Csak néhány azon fontos helyszínek közül, ahol dolgozott: a győri Apor-iskola, a Szent Anna Otthon, a Pannonhalmi Főapátság, a Mátyás-templom, az Országház és a Szegedi Dóm üvegablakainak megújításán és számos, Róth Miksához köthető ólmozott üvegablak restaurálásán. A szakrális térben hogyan változik a mester és az anyag viszonya? 
 

- Maga a restaurálás folyamata is visszavisz bennünket a régi korokba, ilyenkor a nagy elődök vezetnek, az ő figyelő tekintetük vetül rám. A maga nemében minden művészet szakrális, hisz érzelmeket közvetít, benne az alkotó lelkisége nyilvánul meg. Nehéz szétválasztani tehát az energiáimat, hogy milyen akkor, amikor szakrális térben vagy középületben dolgozom.  Ott a belső tér atmoszférájának emelése a feladatom, hogy az emberek jól érezzék magukat, feltöltsem őket kreativitással, örömet adjak nekik, amiben saját maguk képessége, tehetsége és figyelme jobban összpontosul arra a feladatra, amit nap mint nap el kell végezniük. 
 

 

- Tanárai példáját követve mindig törekedett a tudásátadásra, a művészeti közösségek, iskolák építésére, alapítására. Miből fakad ez a mérhetetlen önzetlenség és aktivitás? 
 

- Igen, nagyon büszke vagyok arra, hogy negyven éven át vezettem a Borsos Miklósról elnevezett képző- és iparművészeti szabadiskolát, majd a rendszerváltás után 1994-ben megszerveztük az üvegműves szakképzést a győri Kovács Margit Iparművészeti Szakiskolában. Rengeteg tanítványomból lett kiváló, elismert művész. Persze nehézségek mindig vannak, és remélem, hogy az utánpótlás jó kezekben van. A stafétabot átadása nálam is megtörtént, hisz fiammal, Hefter Brúnóval együtt készítjük már a csodás köztéri üvegszobrokat, melyek méltán váltak győri szimbólumokká. A Szódásüveg, a Nádorvárosi Köztemetőnél a Lélekkapu, Pannonhalma főterén a Pannontörténet – de Mosonmagyaróváron, Ausztriában és Szlovákiában is több helyen építettünk üvegplasztikákat. Mindig úgy éreztem, hogy művészetünk szintézise az örömnek, a sírásnak, egyszerre gyógyítja a lelket, ugyanakkor izgalommal, szomorúsággal, kilátástalansággal és sötétséggel teli, de a legvégén mindig ott van a mindent elárasztó fény, és ebbe mindig izgalmas belenézni. 

- Alapvetése a közösségben való létezés és kiteljesedés. Ez határozza meg elnöki működését is az MMA Győri Regionális Munkacsoportjának élén. Hogyan lehet hathatósan támogatni a térség művészeit?
 

- Megbízatásom három évre szól. Számos olyan tapasztalatot és kapcsolatot szereztem eddig, amivel hozzájárulhattam a Magyar Művészeti Akadémia támogatási rendszerén keresztül, hogy olyan művészeket segítsünk, akik helyiek. Bár kevésbé ismertek országos szinten, mégis azt a színvonalat képviselik, amit érdemes megmutatni. Természetesen ez a figyelem e régió több vármegyéjére és Felvidékre is kiterjed, ami szép feladatot jelent a munkacsoport tagjaira nézve. Célunk az, hogy felkutassuk és bemutassuk azon művészeket és közösségeket, akik érdemesek a kiemelt figyelemre, ismertségre és támogatásra. 

Szöveg: Farkas Mónika 

Fotó: Ács Tamás/ Győrplusz Média