Miképpen arra Jánosi Zoltán irodalomtörténész a Magyar Napló gondozásában megjelent könyv Utószavában emlékezetet, a Velencei-tó közelében élő szerző „a Kárpátok délkeleti láncai mögött, a sok száz történelmi emlékezésben felrajzolódó, több tucatnyi dalban s balladában megénekelt Moldvában" látta meg a napvilágot. „Születési helye ugyan a szülei otthonától nem messze fekvő Törökhídja (Törökpadja) kórházában volt, de legelső emberi emlékeinek színtere, személyiségének, világképének, nyelvének elemi formálója – egészen tizenegy éves koráig, amikor csíkszeredai iskolába íratták be –, Magyarfalu (románul Arini, korábban Ungureni, Unguri néven számon tartott) település volt. Ez a csángó magyarok lakta, Bákó megye délkeleti részén, a Szeret folyó partján elhelyezkedő, akkoriban úgy ezerötszáz, ma mindössze jó ezernyi lelket számláló magyar és székely gyökerű falu és ennek társadalmi, földrajzi, szellemi környezete." 


Bakonyi István a költőt köszöntő gondolataiban utalt arra is, hogy az írónő műfajok egész rendszerét alkalmazza könyvében, amely egyszerre viseli, a regény, az önéletírás, a szociográfia, az anekdota, a ballada, a napló és a folklór jegyeit. Másfelől őt leginkább egy monodrámára emlékezteti a mű.  
Iancu Laura elmondta, hogy csak a képzeletében létezik az a papírköteg, amelyre regénye első bekezdésében utal, a cselekmény kiindulópontjaként. Nem akart kizárólag fiktív történetet írni a nyolcvanas évek moldvai magyarságáról. Az elbeszélt eseményeket részben személyesen élte meg, másrészt mások sorsát szőtte bele, emellett néhol a képzeletét is szárnyalni engedte. Azért nem kívánt családtörténetet írni, mert szerinte az a közösen megélt történelem része, amivel ő szellemileg nem gazdálkodhat.


„A történelem nagyobb hatalom annál, minthogy bármiféle látleletet alkossak róla – mondta Iancu Laura. – Emiatt is választottam az egyes szám első személyű elbeszélő nézőpontot. Azt hiszem, megközelíti a valóságot az, ahogyan az eseményeket látom. Nem a múltat kívánom újra megfogalmazni, hanem azokat a lélektani nyomelemeket, amelyek máig hatással vannak rám."
Alakmása, a Mákvirágos Lilinek becézett kislány elképzelt naplórészleteiben, saját múltjának azt a részét írta meg, amely elevenen jelen van benne. Egyszerre ábrázolja a moldvai magyar kisebbség tagjaként kislányként megtapasztalt életképeit és mostani, immáron felnőtt költőként belátott reflexióit, ami így „összességében olyan, mint egy kopott fénykép." Harminc év múltán visszapillantva tizenéves önmagára azt vette észre, hogy lényegében nincsen sok különbség az akkori és a mostani énje között. Minél nehezebb életkörülmények veszik körbe, annál erősebben igenli a túlélést. Az élet ott erősebb, ahol megsebzik, visszaszorítják, miképpen az Moldvában is történt.  
A szövegben hangsúlyosan jelen van az Istenhit, amely Iancu Laura költészetének is alapállása. Hogy történhet bármi az emberrel, azt csakis az Örökkévalónak kell megköszönni. 
A könyv eddigi olvasói közül, többen megírták Iancu Laurának, hogy várják a folytatást, amelyben megírja majd a Világosság cselekedeteit.
A beszélgetés közben a költő részleteket olvasott fel könyvéből, majd dedikált székesfehérvári olvasóinak. Az egyikbe ezt írta: „Nagy szeretettel ajánlom megszelídített gyermekkorom szófoszlányait."
 
B L