Közreműködött a Madách Gimnázium Énekkara (karnagy: Krasznai Gáspár).
„Köszönöm, hogy ma együtt emlékezhetünk Vörösmarty Mihályra, és együtt őrizhetjük tovább mindazt, ami örökségünkké vált: a múlt tiszteletét, a jelen felelősségét és a jövő reményét" – ezekkel a szavakkal zárta köszöntőjét Móczár Gábor, a NÖRI főigazgatója.

 
Az élő szobor
 
Eddigi életem során számtalanszor barangoltam már a Velencei-hegység bokros, ligetes, másutt sűrűbb erdővel borított emelkedőin, turistaútvonalain, s néztem vissza a Velencei-tó nádasokkal tarkított, mára már igencsak szomorúvá vált víztükrére. S legalább ennyiszer jártam be csónakkal, kajakkal, kenuval és kishajóval a nádasok közötti járatokat, az előbukkanó újabb és újabb tisztásokat; némi büszkeséggel: akárcsak a régi pákozdi és sukorói halászok, úgy ismerem a nád sűrűjében megbújó, alig látszó átjárókat. Tudom, merre kutatott a madarak után Chernel István, Warvasovszky Emil, Schmidt Egon vagy Radetzky Jenő, hol vadászott Nádasdy Ferenc, Meszleny Lajos vagy Scharvaicz Péter, s merre végzett néprajzi gyűjtőmunkát Gönyei Sándor, Kresz Mária vagy éppen Lukács László.
S ugyan csak hőlégballonnal szálltam e táj fölé, én pontosan tudtam, merre nézzek, ha azt kérdezték, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. A Gurgyal, Bágyon, Csekés, Cserepes, Bikavölgy szavak csak azoknak rajzolnak ki valami egészet, akik a Velencei-tónál nőttek fel, s akik Agárdtól Pázmándig keresztül-kasul járták az erdőket, mezőket, szántókat, réteket, és persze a nagy vizet, aminek az újjászületéséről naponta szövünk egyre reménytelenebbnek tűnő álmokat, de azért sosem adjuk fel.
Éppen ezért nekünk Vörösmarty elsősorban nem a nemzet nagy költője, hanem a földink, aki ugyanazokat az ösvényeket taposta, s talán éppen ugyanannak a nagy tölgynek az árnyékában pihent meg, s ugyanúgy kortyolta az Angelika-forrás időközben kiapadt, de valamikor igencsak ízletes és hűsítő vizét, mint mi. Vörösmarty nekünk nem letudandó tananyag, hanem példakép: erőt meríthetünk annak a tudatából, hogy a Pannon táj ezen lesajnált, alulértékelt, sokszor elfeledett vidékéről is el lehet jutni a világ, pontosabban a világirodalom csúcsára. Bár sem tehetségben, sem állhatatosságban nem érünk a nyomába, mi is úgy érezzük, ahogy a Zalán futásában olvasható, hogy „tehetetlen kor jött el, puhaságra-serényebb / Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól". Forrongó és önnön értékeit minduntalan meggyalázó világunkban magunk is sokat töprengünk azon, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?", végül is nem tudunk mást választ adni, mint Ő: „nincs más dolgunk a világban, mint „küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak. / Ember vagyunk, a föld s az ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen…".
Mi tudjuk, hogy hol született, s hogy az a ház már nem áll, az emlékmúzeum felújításakor éppen azért vetettem le azt a régi táblát, amelyik szülőházaként jelölte meg az épületet. S azt is tudjuk, hogy nagy költő utolsó éveiben számára otthont nyújtó, Jókai által lerajzolt, és az 1856-ban rövid írásban is megörökített nyéki lak szintén az enyészet részévé vált. Pedig „E kis alacsony ház volt az, hol a halhatatlan költő mulandósága utolsó éveit leélte" – írta Jókai. „Sokszor mondá: jó hogy a magyar poéta lesütve szokta hordani a fejét, mert ha egyenesen hordaná, megütné a fejét a gerendában." S mikor végig nézek a nyéki parkok, vagy éppen a Halász-kastély kertjének rózsáin, azt akarom hinni, hogy legalább egy tő Vörösmarty rózsáitól eredeztethető, talán éppen attól, amit Jókai hazavitt, hiszen Vörösmarty „Tele is ültette háza elejét, kis kertjét bokorral, virággal" – írja szintén Jókai. „E bokrok, virágok nincsenek többé ott; a költő halála után széthordták azokat tisztelői, én is jutottam belőlük egy rózsatőhöz, mely halavány leveleivel hajdani gazdáját látszik gyászolni nálam."


Mi elzarándokoltunk a festői fekvésű faluba, Nadapra, ahonnan gyalázatos módon telepítették ki az egykor példás rendet tartó, egységes és harmonikus utcaképet teremtő, magyar hazájukat szerető svábokat, akik a múlt század elején úgy építették meg a csodás katolikus templomukat, hogy megtartották és konzerválták az előző egy faldarabját. S ennek nem volt más oka, minthogy a korábbi templomban keresztelték meg a nagy költőt, s bár az az épület már nem áll, az a keresztelő medence, amibe a két napos Mihályt bemártották, mind a mai napig okot ad a zarándoklatra. S miközben kaptatok fel a dombra, látom, ahogyan a költő édesapjának a szekere lassan kapaszkodik felfelé a Bence-hegy keleti lábától Nadapig húzódó, nyílegyenesen kitaposott földúton, rajta az édesanyjával, kezében a csecsemő Mihállyal.
Végül Velence, ahol a költő idős anyja élt, ahol, amikor tehette, Mihály is meglátogatta a kilenc gyermek nevelésében és a korai özvegységben, valamint a sok nélkülözésekben megfáradt asszonyt. 1827-ben egy levelében így írt édesanyja állapotáról: „Szokva vagyok a szomorúság látásához, mert szinte benne nevelkedtem; de ezek olyanok, hogy a lélek súlyukat nem bírja. Ide érkeztemkor anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenkitől, csak azoktól nem, kik rajta keveset, vagy éppen nem segíthetnek, azon kívül pusztán mindent, mindent veszendőben." Hatvannégy éves korában, 1834-ben Velencén halt meg az édesanyja, s Vörösmarty okkal írja két évvel később született, A szegény anya című versében: „Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben, /Hogy kielégitsen földi keserveidért."
Velence a szőlészkedés, a borászkodás, a pezsgőkésztés helyszíne is. Akkor még nem volt a környék rózsadombja a Bence-hegy, a hatalmas nyaralók, valamint a luxusautókat rejtő teremgarázsok fölé húzott panorámás villák helyén hangulatos pincék és présházak, s gondosan művelt szőlőültetvények tették kellemessé a szemnek a Velencei-tó Badacsonyát. Itt állt a nagy költő saját pincéje, amiben gyermekkoromban meghitt étterem működött. A rendszerváltás után évtizedekig szemeztem az egyre csak pusztuló épülettel, mígnem sikerült megmentenünk, s elé egy újabb Vörösmarty-szobrot állítani.
Gyermekkoromban a kedvenc cukrászdám Gárdonyban a Sirály presszó volt, ahol gyereknapkor kígyózó sorok álltak: itt költhettük el az egyforintos fagyijegyeket, s ha éppen szerencsém volt, mellé tehettem még egy forintot, amit kikönyörögtem az édesapámtól. Így jobban tudtam válogatni a négy fajta fagyiból, a vaníliából, csokoládéból, puncsból és kókuszból. Akkor még nem fedeztem fel a kis Bauhaus-épület értékeit, amelynek az államosítás előtti években Karsay Cukrászda volt a neve. Ma már pontosan tudom, hogy az a kápolnásnyéki születésű cukrászmester építtette, akinek gyermekkorom kedvenc süteményének, a Székesfehérváron és a mi környékünkön még ma is méltán népszerű Vörösmarty csemegének a receptjét is köszönhetjük, amibe ha beleharaptam, a boldogság édes örömét éreztem, amelyet aztán elkevertem a baj, aggodalom fanyar ürmösével.


225 éve született a magyar romantika halhatatlan költője, Vörösmarty Mihály. Talán így illett volna kezdenem egy emlékező beszédet a sírjánál. Idéznem kellett volna Gyulai Páltól, vagy éppen azon irodalomtörténészektől, akik engem is tanítottak, vagy az írásaikkal formálták irodalom- és történelemszemléletemet: Fried Istvántól, Dávidházi Pétertől, Szegedy-Maszák Mihálytól, Szörényi Lászlótól, Eisemann Györgytől, S. Varga Páltól. De én nem a hatalmas ikont látom magam előtt, hanem a hús-vér embert, egyet közülünk, akinek valamikor megszorítottam a kezét, amikor összefutottunk a nadapi Csúcsos-hegy lábánál, a rajnai rizling ültetvényem mellett. Én éppen a dudva burjánzásán bosszankodtam, miközben ő Pázmánd felől közelített, egyedül, gyalogosan. Vigasztalásul szivarral kínált, amit vonakodva fogadtam el, mert Jókaitól tudtam, hogy a saját maga termesztette dohányból készített hírhedett szivarai „éppen olyan keserűek voltak, amilyen édesek költeményei".
S ha néha napján ránézek valamelyik kőbe faragott, ércbe öntött mására, én akkor is csak egy élő szobrot látok, amiről önmaga is írt: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom; / Eremben a vér forró kínja dúl; / Tompán sajognak dermedt izmaim; / Idegzetem küzd mozdúlhatlanúl." Ez az élő szobor ma is szólni akar hozzánk, dúlt kebléből hatalmas erővel törnek fel sóhajai:
„S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd,
Törj át a fásúlt nemzedék szivén,
Hogy megcsendűljön minden gyáva fül
Menydörgésedtől a föld kerekén."
 
(Elhangzott a Nemzeti Sírkertben 2025. december 1-én Vörösmarty Mihály sírjánál.)
 
L. Simon László, az MMA rendes tagja
 
Fotó: Nemzeti Örökség Intézete