Aki a kicsiben is meglátja a nagyképet
Beszélgetés L. Simon Lászlóval
L. Simon László, a Magyar Művészeti Akadémia tagja a kulturális élet megkerülhetetlen alakja. A legfontosabb erénye talán az, hogy jelen van a korban, amelyben él, így idejekorán felismeri a sokszor búvópatakként megjelenő, de meglepően hamar folyammá duzzadó, és akkor már kényszerítő erővel bíró tendenciákat. Vele beszélgettünk nemrégiben kapott kitüntetései, valamint miniszteri biztosi kinevezése kapcsán.
L. Simon László, a Magyar Művészeti Akadémia tagja a kulturális élet megkerülhetetlen alakja. A legfontosabb erénye talán az, hogy jelen van a korban, amelyben él, így idejekorán felismeri a sokszor búvópatakként megjelenő, de meglepően hamar folyammá duzzadó, és akkor már kényszerítő erővel bíró tendenciákat. Vele beszélgettünk nemrégiben kapott kitüntetései, valamint miniszteri biztosi kinevezése kapcsán.
Költő, szép- és esszéíró, kultúrpolitikus, nagyszabású műemléki rekonstrukciók elindítója és felügyelője, szerkesztő, szőlész-borász – ez mind Ön, de talán még így sem teljes a felsorolás. Ezek mindegyike tekinthető hivatásnak, ha úgy tetszik, küldetésnek. Melyik ezek közül a legkedvesebb az Ön számára?
Sok dolog foglalkoztat, igyekszem széleskörűen tájékozott lenni, ennek azzal a negatív következményével, hogy aki sok mindenhez ért, az igazán nem ért semmihez sem. De szívesebben követem a világ összetett folyamatait, és igyekszem teljes életet élni, minthogy szakbarbár legyek. Igazán csak a szövegekkel bánni tanultam meg tisztességesen: helyesen írni, szöveget gondozni, s valamennyire írni. Viszont, ha egy szóval kellene meghatározni önmagamat vagy a foglalkozásomat, a hivatásomat, valóban gondban lennék.
Az Ön munkásságára általánosságban is jellemző a keretek feszegetése. Honnan ez az újító kedv, vagy – ha nem sértődik meg a kifejezésen – „izgékonyság"?
Nem tudom, azt hiszem, ez genetikailag kódolt izgágaság. Tulajdonképpen csak az alkotás, az értékteremtés érdekel, legyen szó az életem bármely területéről. Ez igaz a fizikai építkezéstől – példaként a Várbazárt, a Halász-kastélyt és a családi borászat fejlesztését említeném – a politikán, azaz a jogi környezet vagy a támogatási rendszer kedvező alakításán és a műgyűjtésen át mindenre, az írással bezárólag.
Volt bátorsága ahhoz is, hogy a Budai Vár rekonstrukciója kapcsán szembe menjen a Velencei Chartával. Nyilván tisztában volt vele, hogy ennek nyomán támadáscunami zúdul majd Önre. Miért gondolta úgy, hogy ezek ellenére hű marad az elképzeléseihez?
A Velencei Charta számos ponton elavult, valamint életszerűtlen, illetve a mai műemlékvédelmi és építésügyi módszerek, technológiák sok olyan dologra adnak lehetőséget, ami a konzerválás helyett vagy mellett az értelmes rekonstrukció irányába mutat. Számos jó nemzetközi példát találunk erre Németországtól Lengyelországon át a balti államokig. Az utóbbiaknál nemcsak a II. világháborúban sérült vagy elpusztult épületekről van szó, hanem a cári Oroszország által a 18-19. század során politikai okokból leromboltakról is.
Aki végigtekinti hosszú és gazdag életművét, egyértelműen láthatja, hogy nagyon a szívén viseli a múzeumok, könyvtárak ügyét. Milyennek látja ezek jelenét és jövőjét egy olyan világban, amikor (szinte) minden egyetlen kattintással elérhető az otthoni fotelből?
A könyvtárak a korábbinál már most is sokkal komplexebb feladatot látnak el, s azt hiszem, muszáj lesz még inkább elmozdulniuk a közösségi élet szervezésének irányába, különösen a kisebb településeken. A múzeumoknak viszont komoly reneszánszuk lehet. Nemcsak Nyugaton, hanem például Kínában és a feltörekvő arab országokban is tombol a múzeumturizmus. Dubaj, Abu-Dzabi, Doha új múzeumai sikertörténetek, de nem véletlen az sem, hogy most készült el az új kairói történeti múzeum. Ezek egyfajta erődemonstrációk is. Katar például a nemzetközi sportesemények rendezésére való bejelentkezésen túl éppen az új nemzeti múzeumával vívta ki a világ figyelmét és elismerését. Az ebben rejlő politikai és turisztikai lehetőséget a magyar kormány is felismerte – csak az a lényeg, hogy nem szabad megelégedni a Néprajzi Múzeum elkészültével. Igenis szükség van az Iparművészeti, a Közlekedési, a Hadtörténeti és a Mezőgazdasági Múzeum fejlesztésére.
Magyarországon – legalábbis Trianon óta – állandó téma a „fejnehézség". Igaz ez a közgyűjteményekre is, amelyek közül a legnagyobbak mind a fővárosban találhatók. A kulturális kormányzat egyik fő célkitűzése, hogy változtasson ezen az előnytelen, mégis megkövesedett helyzeten. A koncepció részeként például Gödöllőre kívánja költöztetni Magyar Mezőgazdasági Múzeumot és Könyvtárat. A múzeum jelenleg jelképnek számító helyen, a városligeti Vajdahunyad várában működik. A költöztetésért és a gyűjtemény megújításáért felelős miniszteri biztosként mik jelentik a legnagyobb kihívást az Ön számára?
A Mezőgazdasági Múzeum jelenlegi épülete nagyon rossz állapotban van. Szerintem helyes a kormánynak az a szándéka, hogy előbb épüljön meg az új gödöllői épület, s csak utána költözzön ki a múzeum, ugyanis nem lenne szerencsés, ha megismétlődne az Iparművészeti kálváriája. A legnagyobb kihívást a költségvetési körülmények jelentik, de bízom abban az erős szövetségben, aminek a tagja Hankó Balázs és Nagy István miniszter, valamint a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem részéről Csányi Sándor elnök úr és Gyuricza Csaba rektor úr is. Ez a nagymúltú intézmény, valamint a közönségen túl az agrárium szereplői megérdemelnek egy új, világszínvonalú épületet és állandó kiállítást.
Az állami-önkormányzati, de a magántulajdonú kulturális intézmények is erősen függnek fenntartójuktól – aki vagy belátja, hogy az adott intézménynek szellemi mozgástérre van szüksége, vagy nem. Legújabb, Művészi szabadság és intézményi automómia című esszékötetében is ezt a sokak által alábecsült, ám nemzetstratégiai szempontból kulcsfontosságú kérdést járja körül. Reménykedik benne, hogy elolvassák és megszívlelik a benne foglaltakat?
Egy esszékötetnek, főleg, ha nehéz, súlyos identitáspolitikai kérdéseket jár körül, mindig kevesebb az olvasója, mint egy népszerű regénynek. Tehát nincsenek illúzióim. Ugyanakkor minden érdeklődő olvasót nagy becsben tartok. Őszintén megmondom, már azzal is elégedett lennék, ha a meghatározó döntéshozók, volt politikustársaim a címadó dolgozat ezen két mondatát elolvasnák és magukévá tennék: „A szabad alkotáshoz autonóm intézményekre is szükség van. És annak az igazságnak a belátására, hogy a politika nem tud mindent uralni, és nem is kell rá törekednie, éppen a saját távlatos céljainak érvényesülése érdekében…"
Mindaz, amit Ön a munkatársaival létrehozott, kultúrembereknek készült. Azoknak, akinek a gondolkodása – legyenek bármilyen iskolai végzettségűek – túllép a „mennyibe kerül?" vulgármaterializmusán. Ma még szerencsére vannak ilyenek. Holnap is lesznek?
Minden bizonnyal. Az egy másik kérdés, hogy mennyien lesznek, s milyen hatásuk lesz a világ alakulására. Az a káosz, háborús helyzet, ami a glóbusz számos pontján felütötte a fejét, azt is jelzi, hogy a leegyszerűsített politikai kommunikáció, a közösségi médiumok által felerősített előítéletek és gyűlölet nem lehet alternatívája az összetett elemzéseken, a másik szempontjainak megismerésén, a történelem alapos ismeretén alapuló döntéshozatalnak.
Az elmúlt negyedévben két kitüntetést is kapott. Az egyiket, a Magyarország Babérkoszorúja díjat március 15-én vehette át, a másik rangos elismerést, a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány Kárpát-medencei Irodalmi Életműdíjat pedig májusban. Milyen érzéseket ébresztenek ezek Önben?
Mindenkinek jól esnek az elismerések, nekem is. De én elsősorban bíztatásnak tekintem a díjakat. Úgy érzem, még inkább meg kell szolgálnom a közösség bizalmát.
Ön hatalmas horizontot kémlel, mégis mindent észrevesz, ami érinti a szeretett Velencei-tavat, a partján fekvő településeket. Ezek a bájos, sajátos hangulatú települések már lényegében Budapest elő-, de még nem alvóvárosai. Van remény, hogy nem válnak az utóbbiakká?
1978 óta vagyok agárdi lakos. Az életem nagy részét gyakorlatilag a Velencei-tó–Székesfehérvár–Budapest háromszögben éltem le. Gyermekkorom óta sokat változott a lakóhelyem. Sajnos, nem mindig az előnyére. A nagyszámú betelepülőnek jogos igényeik vannak. Jó utakat, közműveket, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, egészségügyi ellátást és még sok minden mást szeretnének. Mindezt azonban jelentős központi források nélkül lehetetlen megteremteni. A Velencei-tónak a – klímaváltozás következtében kialakult sokéves, súlyos aszály miatti – vízpótlását is meg kellene oldani. Ehhez is sok milliárdra lenne szükségünk. A harcias környezetvédők egyszerre követelnek egymásnak ellentétes dolgokat: egyrészt, hogy ne avatkozzanak be a tó természetes életébe, másrészt, hogy mesterségesen pótolják az elvesztett vízmennyiséget. Úgyszólván mindenki – vagyis a horgászok, a nyaralótulajdonosok, a vízi sportolók, a környéken aktív gazdálkodók, a Velencei-hegység vadászai, a pezsgésre és jelentős forgalomra vágyó turisztikai vállalkozók, a csendre áhítozó, javarészt a fővárosba ingázó, a környéket alvóvárosént használó betelepülő középosztálybeliek – csak a maga érdekét nézi, pedig ez a térség is bonyolult ökonómiai és ökológiai egység. Meg kellene találni a kompromisszumokat a békés együttélés érdekében. Az alvóvárosi lét elkerülése érdekében a legfontosabb a színvonalas kulturális kínálat nyújtása. Mi erre teszünk kísérletet a Vörösmarty Emlékháznál, a Csajághy Laura Szabadtéri Színpadon vagy éppen a Halász-kastélyban, s ezt fogjuk bővíteni a velencei Meszleny-kastélynál.
Bár egy gyorsan változó, hektikus világban nem egyszerű erre válaszolni, mégis felteszem a szabványkérdést: hogyan képzeli el az elkövetkező tíz évét?
Ahogyan az elmúlt tíz évem is telt: aktív munkával. Feladat és kihívás bőven akad.
Hankó András
Fotó: L. Simon László archív; MMA
Sok dolog foglalkoztat, igyekszem széleskörűen tájékozott lenni, ennek azzal a negatív következményével, hogy aki sok mindenhez ért, az igazán nem ért semmihez sem. De szívesebben követem a világ összetett folyamatait, és igyekszem teljes életet élni, minthogy szakbarbár legyek. Igazán csak a szövegekkel bánni tanultam meg tisztességesen: helyesen írni, szöveget gondozni, s valamennyire írni. Viszont, ha egy szóval kellene meghatározni önmagamat vagy a foglalkozásomat, a hivatásomat, valóban gondban lennék.
Az Ön munkásságára általánosságban is jellemző a keretek feszegetése. Honnan ez az újító kedv, vagy – ha nem sértődik meg a kifejezésen – „izgékonyság"?
Nem tudom, azt hiszem, ez genetikailag kódolt izgágaság. Tulajdonképpen csak az alkotás, az értékteremtés érdekel, legyen szó az életem bármely területéről. Ez igaz a fizikai építkezéstől – példaként a Várbazárt, a Halász-kastélyt és a családi borászat fejlesztését említeném – a politikán, azaz a jogi környezet vagy a támogatási rendszer kedvező alakításán és a műgyűjtésen át mindenre, az írással bezárólag.
Volt bátorsága ahhoz is, hogy a Budai Vár rekonstrukciója kapcsán szembe menjen a Velencei Chartával. Nyilván tisztában volt vele, hogy ennek nyomán támadáscunami zúdul majd Önre. Miért gondolta úgy, hogy ezek ellenére hű marad az elképzeléseihez?
A Velencei Charta számos ponton elavult, valamint életszerűtlen, illetve a mai műemlékvédelmi és építésügyi módszerek, technológiák sok olyan dologra adnak lehetőséget, ami a konzerválás helyett vagy mellett az értelmes rekonstrukció irányába mutat. Számos jó nemzetközi példát találunk erre Németországtól Lengyelországon át a balti államokig. Az utóbbiaknál nemcsak a II. világháborúban sérült vagy elpusztult épületekről van szó, hanem a cári Oroszország által a 18-19. század során politikai okokból leromboltakról is.
Aki végigtekinti hosszú és gazdag életművét, egyértelműen láthatja, hogy nagyon a szívén viseli a múzeumok, könyvtárak ügyét. Milyennek látja ezek jelenét és jövőjét egy olyan világban, amikor (szinte) minden egyetlen kattintással elérhető az otthoni fotelből?
A könyvtárak a korábbinál már most is sokkal komplexebb feladatot látnak el, s azt hiszem, muszáj lesz még inkább elmozdulniuk a közösségi élet szervezésének irányába, különösen a kisebb településeken. A múzeumoknak viszont komoly reneszánszuk lehet. Nemcsak Nyugaton, hanem például Kínában és a feltörekvő arab országokban is tombol a múzeumturizmus. Dubaj, Abu-Dzabi, Doha új múzeumai sikertörténetek, de nem véletlen az sem, hogy most készült el az új kairói történeti múzeum. Ezek egyfajta erődemonstrációk is. Katar például a nemzetközi sportesemények rendezésére való bejelentkezésen túl éppen az új nemzeti múzeumával vívta ki a világ figyelmét és elismerését. Az ebben rejlő politikai és turisztikai lehetőséget a magyar kormány is felismerte – csak az a lényeg, hogy nem szabad megelégedni a Néprajzi Múzeum elkészültével. Igenis szükség van az Iparművészeti, a Közlekedési, a Hadtörténeti és a Mezőgazdasági Múzeum fejlesztésére.
Magyarországon – legalábbis Trianon óta – állandó téma a „fejnehézség". Igaz ez a közgyűjteményekre is, amelyek közül a legnagyobbak mind a fővárosban találhatók. A kulturális kormányzat egyik fő célkitűzése, hogy változtasson ezen az előnytelen, mégis megkövesedett helyzeten. A koncepció részeként például Gödöllőre kívánja költöztetni Magyar Mezőgazdasági Múzeumot és Könyvtárat. A múzeum jelenleg jelképnek számító helyen, a városligeti Vajdahunyad várában működik. A költöztetésért és a gyűjtemény megújításáért felelős miniszteri biztosként mik jelentik a legnagyobb kihívást az Ön számára?
A Mezőgazdasági Múzeum jelenlegi épülete nagyon rossz állapotban van. Szerintem helyes a kormánynak az a szándéka, hogy előbb épüljön meg az új gödöllői épület, s csak utána költözzön ki a múzeum, ugyanis nem lenne szerencsés, ha megismétlődne az Iparművészeti kálváriája. A legnagyobb kihívást a költségvetési körülmények jelentik, de bízom abban az erős szövetségben, aminek a tagja Hankó Balázs és Nagy István miniszter, valamint a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem részéről Csányi Sándor elnök úr és Gyuricza Csaba rektor úr is. Ez a nagymúltú intézmény, valamint a közönségen túl az agrárium szereplői megérdemelnek egy új, világszínvonalú épületet és állandó kiállítást.
Az állami-önkormányzati, de a magántulajdonú kulturális intézmények is erősen függnek fenntartójuktól – aki vagy belátja, hogy az adott intézménynek szellemi mozgástérre van szüksége, vagy nem. Legújabb, Művészi szabadság és intézményi automómia című esszékötetében is ezt a sokak által alábecsült, ám nemzetstratégiai szempontból kulcsfontosságú kérdést járja körül. Reménykedik benne, hogy elolvassák és megszívlelik a benne foglaltakat?
Egy esszékötetnek, főleg, ha nehéz, súlyos identitáspolitikai kérdéseket jár körül, mindig kevesebb az olvasója, mint egy népszerű regénynek. Tehát nincsenek illúzióim. Ugyanakkor minden érdeklődő olvasót nagy becsben tartok. Őszintén megmondom, már azzal is elégedett lennék, ha a meghatározó döntéshozók, volt politikustársaim a címadó dolgozat ezen két mondatát elolvasnák és magukévá tennék: „A szabad alkotáshoz autonóm intézményekre is szükség van. És annak az igazságnak a belátására, hogy a politika nem tud mindent uralni, és nem is kell rá törekednie, éppen a saját távlatos céljainak érvényesülése érdekében…"
Mindaz, amit Ön a munkatársaival létrehozott, kultúrembereknek készült. Azoknak, akinek a gondolkodása – legyenek bármilyen iskolai végzettségűek – túllép a „mennyibe kerül?" vulgármaterializmusán. Ma még szerencsére vannak ilyenek. Holnap is lesznek?
Minden bizonnyal. Az egy másik kérdés, hogy mennyien lesznek, s milyen hatásuk lesz a világ alakulására. Az a káosz, háborús helyzet, ami a glóbusz számos pontján felütötte a fejét, azt is jelzi, hogy a leegyszerűsített politikai kommunikáció, a közösségi médiumok által felerősített előítéletek és gyűlölet nem lehet alternatívája az összetett elemzéseken, a másik szempontjainak megismerésén, a történelem alapos ismeretén alapuló döntéshozatalnak.
Az elmúlt negyedévben két kitüntetést is kapott. Az egyiket, a Magyarország Babérkoszorúja díjat március 15-én vehette át, a másik rangos elismerést, a Méhes György–Nagy Elek Alapítvány Kárpát-medencei Irodalmi Életműdíjat pedig májusban. Milyen érzéseket ébresztenek ezek Önben?
Mindenkinek jól esnek az elismerések, nekem is. De én elsősorban bíztatásnak tekintem a díjakat. Úgy érzem, még inkább meg kell szolgálnom a közösség bizalmát.
Ön hatalmas horizontot kémlel, mégis mindent észrevesz, ami érinti a szeretett Velencei-tavat, a partján fekvő településeket. Ezek a bájos, sajátos hangulatú települések már lényegében Budapest elő-, de még nem alvóvárosai. Van remény, hogy nem válnak az utóbbiakká?
1978 óta vagyok agárdi lakos. Az életem nagy részét gyakorlatilag a Velencei-tó–Székesfehérvár–Budapest háromszögben éltem le. Gyermekkorom óta sokat változott a lakóhelyem. Sajnos, nem mindig az előnyére. A nagyszámú betelepülőnek jogos igényeik vannak. Jó utakat, közműveket, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat, egészségügyi ellátást és még sok minden mást szeretnének. Mindezt azonban jelentős központi források nélkül lehetetlen megteremteni. A Velencei-tónak a – klímaváltozás következtében kialakult sokéves, súlyos aszály miatti – vízpótlását is meg kellene oldani. Ehhez is sok milliárdra lenne szükségünk. A harcias környezetvédők egyszerre követelnek egymásnak ellentétes dolgokat: egyrészt, hogy ne avatkozzanak be a tó természetes életébe, másrészt, hogy mesterségesen pótolják az elvesztett vízmennyiséget. Úgyszólván mindenki – vagyis a horgászok, a nyaralótulajdonosok, a vízi sportolók, a környéken aktív gazdálkodók, a Velencei-hegység vadászai, a pezsgésre és jelentős forgalomra vágyó turisztikai vállalkozók, a csendre áhítozó, javarészt a fővárosba ingázó, a környéket alvóvárosént használó betelepülő középosztálybeliek – csak a maga érdekét nézi, pedig ez a térség is bonyolult ökonómiai és ökológiai egység. Meg kellene találni a kompromisszumokat a békés együttélés érdekében. Az alvóvárosi lét elkerülése érdekében a legfontosabb a színvonalas kulturális kínálat nyújtása. Mi erre teszünk kísérletet a Vörösmarty Emlékháznál, a Csajághy Laura Szabadtéri Színpadon vagy éppen a Halász-kastélyban, s ezt fogjuk bővíteni a velencei Meszleny-kastélynál.
Bár egy gyorsan változó, hektikus világban nem egyszerű erre válaszolni, mégis felteszem a szabványkérdést: hogyan képzeli el az elkövetkező tíz évét?
Ahogyan az elmúlt tíz évem is telt: aktív munkával. Feladat és kihívás bőven akad.
Hankó András
Fotó: L. Simon László archív; MMA
