Intelem
Kovács Péter Rajzok, képek című emlékkiállítása a Műcsarnokban
Kovács Péter – Pet'R – festőművész rajzok, képek című emlékkiállítása részleges, vázlatos, az életmű lényegi jegyeit felvillantó gyűjteményes tárlat, amely a művész korai, pályakezdő korszakból származó néhány művének bemutatása mellett az 1990-es évektől kibontakozó életmű legjelentősebb, leginkább egyéni módon kimunkált alkotásaira koncentrál. A Magyar Művészeti Akadémia néhai tagjának művei a klasszikus korok igézetét hordozó, ugyanakkor vérbelien modern, papírra és vászonra rögzített, egyesített festészeti és grafikai kompozíciók, melyek a Műcsarnokban késztetnek megállásra, elgondolkodásra.
Kovács Péter – Pet'R – festőművész rajzok, képek című emlékkiállítása részleges, vázlatos, az életmű lényegi jegyeit felvillantó gyűjteményes tárlat, amely a művész korai, pályakezdő korszakból származó néhány művének bemutatása mellett az 1990-es évektől kibontakozó életmű legjelentősebb, leginkább egyéni módon kimunkált alkotásaira koncentrál. A Magyar Művészeti Akadémia néhai tagjának művei a klasszikus korok igézetét hordozó, ugyanakkor vérbelien modern, papírra és vászonra rögzített, egyesített festészeti és grafikai kompozíciók, melyek a Műcsarnokban késztetnek megállásra, elgondolkodásra.
A Műcsarnok egykori, s ma egyéb funkciókkal is felruházott apszisa, valamint két oldaltere rangos otthont nyújt – egy kis időre – Kovács Péter festő- és grafikusművész alkotásainak. Mint a tárlatkísérő katalógusból, Wehner Tibor bevezetőjéből értesülünk: az alkotó már meglehetősen régen szorgalmazta, hogy a Műcsarnok kiállítási alkalmat biztosítson művei gyűjteményes bemutatására. Nem érdemtelenül, s nem tudni miért: ez korábban, idejében mégsem valósulhatott meg. Most, két évvel az alkotó elhunytát követően, immár emlékező kiállításként jelenik meg az, ami átfogó összefoglalása lehetett volna egy kimagaslóan jelentős életműnek.
Minderre talán csak legyintene. Mintha ez volna vagy lehetett volna fontosabb, s nem a művek létrejöttének, megszületésének tényszerűsége. S még inkább a folyamat, a tevékenység, az időtöltés azon formája, amely révén előállhatott valami rendkívüli, másutt nemigen látott víziója az emberi jelenség jelen s jövőbeli státusának: a Lény, az Arckereső, a Penészesek, a Halmok és a Gödör, az Eltűnés ciklusaiban. A hullámpróbákban. A tárlat színvonala kiemelkedő, hiszen így, kissé csökevényesen, az életműben inkább csak lapozgatva, mint annak teljességét előtárva: a javát láthatjuk valaminek. Néhány korai-kezdeti, inkább az út- vagy célkeresésről tanúskodó portré mellett azokat az alkotásokat, amelyek nem valami elérendőről, mint inkább a várakozóról tudósítanak. És az addig tartó tevékenység praxisáról.
A képeken jellemzően egy vagy két figura jelenik meg – a személyes és a személyközi legközvetlenebb utalásaként. Az alakok nem keresik a formanyerés valóságát, inkább úgy állnak elénk, mint akikben időzítve van valami: tagjaik, testrészeik töredékekben tűnnek fel, valamerre tartó vonalakból és foltokból szerveződnek. Közülük választódnak ki azok, amelyek a még test megerősítéseit hordozzák, de halványabban azok is, amelyek az áttűnés-eltűnés közegébe vesznek. A végkifejlet, a hamuvégzet felé utóbbiak kísérője tétován feltűnő felirat, ahogy betűinek játékos talpa lesz meg kalapja.
A figurák helyzete bizonytalan, fogódzók nélküli, s e jelleget végteleníti, hogy mindenféle befoglaló vagy támaszt nyújtó hátteret nélkülöznek. A kendőzetlen dráma e háttér nélküli közegből bomlik ki, történik meg valakivel, akárkivel. Kiléte homályba tompul, miként az arc sem tehet szert pontosan határoló vonalakra, akár a keresett saját sem. Bonyolultan szerveződő vonalszövetből csomósodik a még látható, de magát egyre az eltűnésbe jegyző anatómia. A keresett, de formaszilánkokra hasadó test mintha valahonnan túlról itatódna át a képfelszínre.
Heidegger az Idő fogalma című értekezésében arról a hipotetikus lehetőségről tájékoztat, hogy gondolatban előrefutva személyes halálunk pillanatához – bemérhetjük azt az időt, amely még előttünk, rendelkezésünkre áll. Az addig intervallumát. Az így felismert helyzet: releváns jövőkép. Bölcs belátással: e művek onnan fodrozódnak, itatódnak vissza. Nem programszerűen, és messze nem didaktikus szándékkal. Kovács Péter életművének fókusza, ahová mind újra visszatér, mégis e pillanathoz, a felismert helyzethez kötött. Ez pedig azonos lehet a kollektív tudatunkba legmélyebben beágyazott felismeréssel, hogy halálra születünk. Alkotásai – eltekintve korai munkáitól – e kényszerű célbaérkezés állapotáról, illetve az arra vezető út helyzeteiről, és az azon túli végkifejletről tudósítanak. Akár intelem gyanánt is.
Munkái talán nem is egyebek, mint a modern ember „barlangrajzai" a kollektív tudatunkban létező, néha kiteregetett, máskor meg eltitkolt félelemről. És nem csupán a bizonytalanul biztosan bekövetkezőtől. Egészében egzisztenciális elesettségünkről. Kovács Péter mindezt meghökkentő személyességgel, nyíltsággal és intimitással tudja közvetíteni a festészet és a grafika határán álló műveiben. Keresgélései, egyensúlyt kereső firkái közepette.
Az a mód vagy módszer, ahogyan alkotásait létrehozza, ahogyan a grafika és a festészet határhelyzetében álló műveit előszólítja, színei és a vonalak jellege önmagukban nem csupán jelentést hordozók, tematikát előfeltételezők, de egy szemlélet lenyomatai is. A művek talán legfontosabb sajátja, hogy sosem érkeznek meg egy végső képi kijelentéshez. Visszatartottak. Elidőzők. Ám a különböző helyzetekbe, viszonyokba rendeződő figurák eltérő módozatokban: mind egyfelé tartanak. Közelítenek. Kiváltképpen az egyszerűen képtekercsként definiált alkotások, amelyek esszenciális voltuk okán netán már rég valamelyik közgyűjteményben lehetnének, lenne helyük, hogy gyakran láthassuk őket.
Kovács Péter életműve az elmúlt félszázad, a modern magyar képzőművészet legkiemelkedőbb teljesítményei között tartható számon. Egyetemes tekintetben jelentősége ettől jóval átfogóbb: nem feledhető helyzetképet ad az emberről, itteni sorsáról.
A Sulyok Gabriella által készített portréfilmben említi, hogy számára a rajz: életjel. Arra való eszköz, hogy panaszait, amelyektől igyekezett megszabadulni: kiírja. Mert egyébként, ami nem hosszan és áthatón terjedő, képekké növő panasz, ami rövid boldogságnak tetszik, azt gyorsan feléli. E rövidség és hosszan fennállás viszonylatában a festett rajzokon végtére is „mind kínná torzul, ami nem lett kínból".
Balázs Sándor
Pet'R – rajzok, képek. Kovács Péter képzőművész emlékkiállítása
Műcsarnok | 2021. október 29. – november 28.
