– Koncertre készülnek, a Pesti Vigadóban Advent napkelettől napnyugatig, régmúltból napjainkig címmel várják a közönséget. Mi lesz ennek az eseménynek a lényege?
– Szeretném megmutatni ebben a műsorban örökségemet, egy letűnt világ lényegét, melyet korábban már a Hitvallásomban is megfogalmaztam. Egy olyan világ volt az, ahol még nem volt ez a bizonytalanság, minden egyértelmű volt, a dolgoknak rendje, ideje volt. Ebben az egy órában a koncerten nemcsak a napot járjuk körbe, hanem az évet is, annak ünnepeivel együtt. Egy ilyen koncert nekem is erőt ad, és egy kicsit jobban látja utána az ember a lényeget. A szakralitást az alkotásaimban és ezeken a koncerteken is azért jelenítem meg, mert úgy érzem, egyensúlyvesztés lett a profán és a szakrális között. Lehet, hogy egy gondolat is elég, hogy felébredjen az ember belsejében az a csoda, amit csak megérezni lehet, ami még közel volt a régiekhez, akik tudták, mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok és mélységes hitük útba igazította őket. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a gyermekeikkel körülvéve tudtak énekelni, fonni, szőni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. A koncert címét egy esti imából kölcsönöztem: „napkelettől napnyugatig, szent nevedben bíztam én fáradtig" – így szól eredetileg. A hangszereket úgy válogattuk össze, hogy szerepeljen az egyik legősibb magyar hangszer, a torokdoromb, de hallható lesz koboz, tekerő, dob, és a hegedű selyemszála összeszövi ezt az egészet. Az orgona is fontos: Csángóföldön még a mi szegény falunkban is ott volt a templomban, és mi mindennap alig vártuk, hogy mehessünk a vecsernyére. Menekülés volt a mindennapi mókuskeréktől. Énekelni valamit egy másik dimenzió, különösen, hogy a latin szövegről annyit tudtunk csak, hogy Isten dicsérete. A koncerten az orgona behozza a mindenség sugallatát és őseinket. A keret a reggeli etelközi, moldvai úgynevezett „sziszegős" ima, és egy általam írt litánia a vége. A célt akkor érjük el, ha alázattal tudunk jelen lenni mi mindannyian, zenészek. Erre szoktam meghívni a társaimat is, akikkel nagyon jó együtt dolgozni, akikről tudom, hogy értik, mit szeretnénk közösen adni a közönségünknek.  


– Mesterkurzusának hallgatóit is látni fogjuk majd.
– Igen, sőt könnyen megismerhetők lesznek, hiszen szokás szerint népviseletbe fognak öltözni. Hiszem, hogy kívül-belül egy kicsit át kell alakuljon az ember ahhoz, hogy megérezze azt, hogy ez egy más minőség. Egy dalt megtanulni talán nem hosszú idő, de a viseletből megtapasztalhatják, régen milyen alázattal élték meg a szépet, hogy a megteremtéséhez milyen sok törődés, odafigyelés, odaadás kellett.


– Pilinszky azt írta, hogy „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk." Amikor a boltokban már november elején minden karácsonyit meg lehet venni, tudunk még készülni igazán az ünnepre?
– Én nagyon remélem. Gyerekkoromban vártuk, hogy jöjjön egyszer karácsony, gyakoroltuk az éneket. A régiek azt mondták, és én hiszek abban, hogy sokáig kell ismételni valamit, hogy az beíródjon belém, legmélyebben minden átitatódjon valamivel, ami fontos. És én úgy gondolom, hogy csak akkor fog születni valami, ami nagyon közel van az igazsághoz. Ennél is nagyobb boldogságot ad az, hogy rájön az ember, hogy mit is ünnepelünk karácsonykor. És a „visszafogódás", az, hogy egy kicsit lehalkult az ember, egy kicsit magába is nézett, nagyböjtben és adventben is. Persze külsőségek is kellenek, de legyen harmónia a külső és a belső között. Emeljük fel a lelkünk, életünk, mindennapjaink oltárára a lényeget, és aztán a többi adja magát. A régiek elképesztően tudták, hogy hogy kell átváltozni adventre, és hogy kell átváltozni karácsonyra. Volt idő letisztulni, megvizsgálni magát, és akkor nem fél semmitől az ember. Ha erős a hite, akkor pláne, akkor nem fél. Szóval a hit annyira fontos, hogy semmi más nem is kéne az embernek. Mi otthon nagyon sokat imádkoztunk, de hittel. Tapasztaltuk, hogy nem mindig az történik, amit az ember akar, de hogy jobb fog történni, az biztos. Olyan érdekes, amikor az ember visszatekint a kéréseire, s rájön, hogy nem is lett volna jó, ha teljesül. Nagyon szép Pilinszky gondolata, mert minden megszentelés, ha mélységekig s olyan alázattal közelítünk meg valamit, ahogyan régen tudták.


– Hol láthatják idén még, akik szeretnének önnel találkozni, akár a kerámiákon keresztül, akár koncerteken?
– A Győr melletti Lipóton, a templomban egy keresztutamat szentelik fel még idén, jövőre a magyar kultúra napja alkalmából Miskolcon a jezsuitáknál nyílik majd kiállítás. Fellépek majd a Muzsikással a Fővárosi Művelődési Házban, Egerben és a budai várban, saját együttesemmel Felsőzsolcán, Etyeken.
– És mikor van idő megállni, pihenni?
– Ilyenkor ilyen sűrű a program, máskor kevésbé, olyankor tudok alkotni. A műhelyben lévő befejezetlen munkákkal tudok pihenni, amikor dolgozom is. Sokszor érzem úgy, hogy el kell vonulnom, s ilyenkor néhány napra bezárkózom. Szükségem van ezekre az időkre, hogy a magam módján megértsem ezt a világot. Hogy megéljem a csendet, ami nélkül szerintem méltó emberi módon élni se lehet. Ez nem magány, ez betekintés abba a világba, amely igazán van. A világ, amelyben élünk, az nem a valódi élet. Az csak Istenben van.

Wittmer-Besze Erika
Fotó: Nyirő Simon / MMA