A prózaíró, még akkor is, ha fiktív vagy imaginárius világot alkot meg, óhatatlanul azonosíthatóvá válik valamelyik szereplőjével, sőt a helyszínek, az események, a történetben felbukkanó figurák is előhívják az olvasóban az azonosítás reflexét, úgyszólván a szemérmetlen pletykaéhséget. Sokáig azt hittem, hogy a zárkózott, kemény tartású embernek megismert Szilágyi Istvánt ez az illetéktelen betekintés az életébe annyira zavarná, hogy emiatt ír történelmi regényeket. Ámbár regényei nem sorolhatók a klasszikus történelmi regények közé, mert a historikum csak köntösük, nem témájuk, az olvasójuk mégis felfigyelhet arra, hogy csupán a problematikájuk által, áttételes formában köthetőek – ha ugyan köthetőek – az író személyes élethelyzetéhez és körülményeihez, vagyis az általa és általunk megélt jelenkori tapasztalatokhoz. Ha csak a regényeit és novelláit olvassuk, szinte semmi tényszerűt nem tudunk meg az író személyéről, ami nem azt jelenti, hogy rendkívül karakteres látásmódja ne hívna elő bennünk egy markáns személyiségképet. Aki azonban olvasta Szilágyi Istvánnak az újságokban, folyóiratokban, évkönyvekben megjelent riportjait, esszéit, emlékező írásait, íróportréit, interjúit vagy akár a filmszemlékről szóló rendszeres beszámolóit, azt tudhatja, hogy Szilágyi históriai köntös nélkül, a szerkesztőségekben, íróbarátai körében használt, nagyon is élő, csipkelődő, humorral átitatott nyelvezeten írta meg napi penzumait is, és vállalta a személyesség kockázatát. Nyíltan véleményt mondott barátairól és ellenségeiről, a politikai játszmaként lelepleződött romániai forradalomról, a diktatúra túlélését szolgáló értelmiségi opportunizmusról, amely olykor hősiességnek is felfogható, s ezekben az írásokban megjelenik a 20. század második felének, és a 21. első évtizedének romániai szubkultúrája mindennapi kényszerűségeivel és leleményeivel, stilizáció nélkül, tárgyias valójában. Az zilahi családi „klánról" készült novellisztikus leírások Szilágyi István írói karaktere mögé vetítik azt a környezetet, amely engesztelhetetlen tárgyilagosságának forrásvidéke, az ironikus és önironikus alapállásának megteremtője, s amely indíttatás az élet sűrűjében tevékenykedő, az adott politikai diktátumokkal naponta megküzdő folyóirat-szerkesztőnek is minden megpróbáltatásnál szilárd támaszt adott. […]



Szilágyi alaposan felmérte az élethelyzetet, amelyben élnie adatott. „…olyanféle nyavalyában, amit ma identitás-zavarnak becéznek, nem szenvedtünk, hovatartozás-gondjaink aligha lehettek; túl erős volt mindenféle meghatározottság, és sorsszerű az a történelmi gravitáció, mely ide rámolta eleinket, s itt feledett minket is velük. […] Mi, örök vesztesekként sem kívánkoztunk azok bőrébe, akikébe esetleg belebújhattunk volna." Az előttük járó nemzedék sorsában és számontartja az övékénél keményebb kényszereket, nem osztozik a generációs fölényérzetben, noha azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy akkortájt „a lapok belső munkatársait nem annyira be-, inkább csak kizárták, »átnevelő célzatú« fizikai munkára küldték őket, így lett Panek Zoltán hosszú évekre magasfeszültségű villanyszerelő, Herédi Gábor pedig fémforgácsoló." Aztán '56-ot követően már nem bánt a mocorgó értelmiséggel ilyen kesztyűs kézzel a hatalom: „a Forrás első nemzedékének az évjáratai börtönévekből is többet begyűjtöttek, mint az előttük járók és az utánuk következők." […]



Az emberi közelség tehát, bármennyire öntörvényű, integritását őrző ember volt itt Szilágyi István, életeleme lett. Mindenekelőtt a családjához való mély ragaszkodására kell gondolnunk, de intenzív volt a jelenléte a kisebb közösségekben, főleg a szerkesztőségekben, és barátságairól is eleven képet kapunk emlékező írásaival. Csakhogy ezek a kötődések nem voltak fenntartás nélküliek. Ismerte a jóakarat határait, számított a csalódásra. Az Agancsbozót barlangban összezárt kovácsai jól megvannak egymással, ám rögvest oda a bizalom, mihelyt kiderül, hogy az acélpengét az utolsó hevítésnél emberi testben kell majd lehűteni. Szent Ilka – a kovácsokkal ellentétben – nincs felkészülve az árulásra, emiatt nem viselheti el, hogy az egyetlen ember a világon, akit közel engedett magához, el akarja hagyni. Fontosak vagyunk egymásnak, ez kiviláglik Szilágyi István regényeiből, novelláiból és emlékező írásaiból egyaránt, de az is, hogy ez terhet ró ránk. Az érzelmek iskoláját ő Katlanvárosban, Zilahon járta ki. […]
A Kő hull… vagy A hóhér könnye vagy a Hollóidő érdes és bonyolult érzelmi megnyilvánulásai jellegzetes karakterjegyei a Szilágyi-műveknek. A rideg illúziótlanságra a legjobb példa kedvenc novellám, a Jámbor vadak. Hőse szorongva találgatja, hogy a hídőr vajon – pocsékolva a töltényeket, amelyeket az imént ő adott neki ajándékba a parton kószáló dámvadak elejtésére – belelő-e távolodó hátába merő unalomból vagy rosszindulatból. Vele együtt érezzük hátunkon imbolyogni a célgömböt. Nem könnyű így élni, s töltényt ajándékozni fegyvereseknek. Ha firtatni kezdjük, hogy honnan, milyen körülmények közül származik ez a könyörtelen józanság, Szilágyi István világ-, élet- és emberszemléletében, jórészt a zilahi családi emlékek adnak magyarázatot az életelvvé tett illúziótlanságra, amely mégsem zárja ki a szemérmes gyengédséget. […]



A jelenkorban élni lapszerkesztőként a folytonos pénzgondokat is magával hozta. A Helikon megmentése, ide-oda költöztetése is belekerült az újévi köszöntőkbe, az évfordulós megemlékezésekbe. Amikor veszélybe kerülnek 1993-ban, nem siránkoznak, hogy mekkora csalódás ért bennünket, mennyire mást vártunk 1989-ben, hanem gyászjelentéseket állítanak elő egy kis sokszorosító gépen illő díjazásért, és tanítást segítő könyvecskéket, amelyekbe Lászlóffy Aladár rajzolta a macikat.
1998-at írunk ekkor. A Hollóidő készül Szilágyi íróasztalán. A folyóirat-mentő macis tankönyveket merész képzettársítással hozom össze a Hollóidővel, de nem alaptalanul, hiszen a túlélés mikéntjéről van szó mindkét esetben. Amikor a fiatal Fortunát szolgálatába fogadta a „rédelyi" nagyúr, azt mondta neki és róla: „De van egy emberfajta, amelyik nem egykönnyen nyugszik bele, hogy azt, ami reá vár, megírják neki. Az ilyen mindig figyeli, mérlegeli, mi történhet vele. Az ilyen mindegyre meg akarja mutatni magát, és ezzel, legtöbbször nem is tudja, irányt próbál szabni a szándéknak, mely rendelkezik vele." Fortuna értette és megjegyezte: „Szolgának ugye bajos az ilyen?"
 Fortuna cselekvő életstratégiájával szemben Terebi Lukács tiszteletes a türelem és az alkalmazkodás tanításait ülteti el a híveiben – közhiedelem szerint ez az igazi túlélési stratégia, bár Szilágyi István kegyetlen humorral mutatja meg a tiszteletes megalázó meghurcoltatásában, hogy mennyire kevéssé bízhatunk az eredményességében. Ezért is hajlunk Fortuna igazsága felé, amelyet Tentás ekként jegyzett fel: „mindenkor fölöttébb bőszítette, ha az emberek elhallgatták a bántást, amit elszenvedtek. […] Ha ütnek, ordíts legalább. Ha némán eltűröd, hogy nyomorgassanak, ezzel annak válsz cinkosává, aki rád kezet emel.



Egyik mester sem tudja a túléléshez segíteni a falut. Fortuna kimenti ugyan onnan a fiatal legények csapatát, csakhogy éppen az ő cseles terve fordul tragédiába: a hajdúk túlteljesítik utasításait, és a török bosszúból kiirtja a lakosságot. Nem menti meg szegényeket az addigi jámbor alkalmazkodás sem. Igaza van Tentásnak, amikor elundorodik az öldökléstől, és egyszerű íródeákként áll szolgálatba az országbíró udvarában. Ez a harmadik választási lehetőség nehéz időkben a túlélési stratégiák közül? Ki vitathatná el ehhez való jogát? […]
Ha jól értem a regényt, Szilágyi István a cselekvő, kockázatvállaló magatartás mellett teszi le voksát a tragikus hibák lehetőségeivel is számolva.  Végülis Fortuna koponyájával teljesül ki a levágott fejekből épített gúla, amely így meghozza a győzelmet a török fölött. Egyúttal meghozza az ő küldetésének beteljesülését is.
Be kell látnom: Szilágyi István életrajzi megfelelések nélkül ugyan, de a maga személyes valójában, vérmérsékletével, kétségeivel és döntéseivel nagyon is jelen van a regényeiben is, mégpedig azzal az engesztelhetetlen tárgyilagossággal, amellyel mindenkor nézte önmagát.

Ács Margit

Fotó: Walter Péter