Bemutatták Tóth Erzsébet Én lettem volna című könyvét
Alászállás az ösztönvilág rejtett zugaiba
Tóth Erzsébet költő úgy vélte, le kell írnia, amit átélt, mert nem tud mindent elmondani verseiben, esszéiben, tárcáiban, regényeiben. Így született meg az Én lettem volna, Szilánkok egy életrajzból című kötete, amely a költőnő életművét gondozó Nap Kiadó gondozásában jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös szalonjában június 12-én rendezett könyvbemutatón Pécsi Györgyi kritikus, irodalomtörténész, az MMA elnökségi tagja beszélgetett a szerzővel, akinek verseit és naplórészleteit Kakasy Dóra színművész olvasta fel. Az est háziasszonya Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó vezetője volt.
Tóth Erzsébet költő úgy vélte, le kell írnia, amit átélt, mert nem tud mindent elmondani verseiben, esszéiben, tárcáiban, regényeiben. Így született meg az Én lettem volna, Szilánkok egy életrajzból című kötete, amely a költőnő életművét gondozó Nap Kiadó gondozásában jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös szalonjában június 12-én rendezett könyvbemutatón Pécsi Györgyi kritikus, irodalomtörténész, az MMA elnökségi tagja beszélgetett a szerzővel, akinek verseit és naplórészleteit Kakasy Dóra színművész olvasta fel. Az est háziasszonya Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó vezetője volt.
Az Én lettem volna nem hagyományos írói önéletrajz, hanem régi naplók, naplótöredékek, versek, levelek, interjúk, esszék, szabad asszociációs vagy épp szeszélyes gondolatfutamok, jelenbeli reflexiók közlése.
Pécsi Györgyi köszöntőbeszédében Ágh István költőt idézte, aki így üdvözölte az 1979-ben Egy végtelen vers közepe című debütáló, majd a második, az 1982-es Gyertyaszentelő köteteivel a magyar irodalomba berobbanó tehetséget: „Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulattal versébe indul a világ." Emlékeztetett arra is, hogy az 1979-es lakiteleki, s főként az 1980-as szentendrei felszólalása miatt a költőnő a hivatalos elismeréseket – Radnóti-, József Attila-díj – nem kaphatta meg. Költői pályája és élete azonban hektikusan alakult. Hol az irodalmi élet centrumába került, az Élet és Irodalomhoz, majd a rövid életű Nagyításhoz versszerkesztőnek, hol meg édesanyja zöldségboltjába eladónak, vagy vendéglője pultosának. „Ekkora lelki következményekkel járó kilengések elviselése, földolgozása, verssé szublimálása konok, akaratos férfierőt kívánna, Tóth Erzsébet pedig egy abszolút hiperérzékeny nő, vagy inkább hiperérzéki, abban az értelemben, hogy a világot, s benne önmagát az érzékiségénél ragadja meg – mondta kritikus. – Tóth Erzsébet legújabb, önéletrajzi jellegű könyve, kisebb részben a látható, tapasztalati világ, nagyobb részben viszont a láthatatlan, a lélek, a psziché, az ösztönvilág rejtett, hozzáférhetetlen zugaiba, személyes pokoljárásába sodorja, rántja magával olvasóját."
Beszélgetésük kezdetén Pécsi Györgyi felidézte első személyes találkozásukat, ami a nyolcvanas évek elején történt, amikor Monostori Imre az Új Forrás főszerkesztője felkérésére interjút készített hat fiatal költővel, köztük Tóth Erzsébettel. A költőnő elmondta, hogy noha fiatalon is tisztában voltak a Kádár-korszak álságos mivoltával, harminc-negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy szembesüljenek a pártállam hazugságaival. Szüleinek hála, hogy egyetemet végzett, első generációs, értelmiségiek lettek a húgával, Tóth Klárával együtt. Szókimondó, igazságkereső természete q Fiatal Írók József Attila Körének (FIJAK) tagjaként még hangosabban érvényesült költészetében és egyéb írásaiban. Később a besúgók vonatkozó jelentéseit olvasva tudatosult benne, hogy Lezsák Sándorhoz, Csengey Déneshez, Csoóri Sándorhoz és más ellenzéki költőkhöz hasonlóan kezdettől fogva nem kívánatos személynek tekintették. Az olyan felkérések, mint az 1984 őszén New Yorkban rendezett költői fesztiválon való részvétel Csoóri Sándor, Eörsi István és Tolnai Ottó társaságában azonban igazolták, hogy a hatalommal szembeni kritikus alapállása nem volt alaptalan.
Kiemelte, hogy nagyon érdekes volt szembesülni az akkori énjével, amelyet levelei, naplói híven megőriztek. Olyan külső és benső történések idéződtek fel benne, amelyekre talán nem is emlékezne a naplója nélkül. Néha olyan érzése támadt, mintha egy idegen nő gondolatait olvasná.
Mialatt Tóth Erzsébet őszintén vallott korábbi indulatairól, érzéseiről, csalódásairól, örömteli sikereiről és fájdalmas kudarcairól, sokaknak juthattak eszébe Pécsi Györgyi köszöntő beszédének záró mondatai: „Az Én lettem volna című könyv, jobb szó híján önéletrajzi jellegű, kivételes ihletettségű költői szépprózakötet. Óvatosan írom le, de kísért a gondolat – nem a nőköltői nőirodalom, hanem magának a nőiségnek a vallomása is utóbbi ötven-hetven évünkről" – összegezte a kritikus.
B. L.
Kakasy Dóra színművész, Tóth Erzsébet költő és Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó vezetője
Pécsi Györgyi köszöntőbeszédében Ágh István költőt idézte, aki így üdvözölte az 1979-ben Egy végtelen vers közepe című debütáló, majd a második, az 1982-es Gyertyaszentelő köteteivel a magyar irodalomba berobbanó tehetséget: „Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulattal versébe indul a világ." Emlékeztetett arra is, hogy az 1979-es lakiteleki, s főként az 1980-as szentendrei felszólalása miatt a költőnő a hivatalos elismeréseket – Radnóti-, József Attila-díj – nem kaphatta meg. Költői pályája és élete azonban hektikusan alakult. Hol az irodalmi élet centrumába került, az Élet és Irodalomhoz, majd a rövid életű Nagyításhoz versszerkesztőnek, hol meg édesanyja zöldségboltjába eladónak, vagy vendéglője pultosának. „Ekkora lelki következményekkel járó kilengések elviselése, földolgozása, verssé szublimálása konok, akaratos férfierőt kívánna, Tóth Erzsébet pedig egy abszolút hiperérzékeny nő, vagy inkább hiperérzéki, abban az értelemben, hogy a világot, s benne önmagát az érzékiségénél ragadja meg – mondta kritikus. – Tóth Erzsébet legújabb, önéletrajzi jellegű könyve, kisebb részben a látható, tapasztalati világ, nagyobb részben viszont a láthatatlan, a lélek, a psziché, az ösztönvilág rejtett, hozzáférhetetlen zugaiba, személyes pokoljárásába sodorja, rántja magával olvasóját."
Tóth Erzsébet egy korábbi író-olvasó találkozón
Beszélgetésük kezdetén Pécsi Györgyi felidézte első személyes találkozásukat, ami a nyolcvanas évek elején történt, amikor Monostori Imre az Új Forrás főszerkesztője felkérésére interjút készített hat fiatal költővel, köztük Tóth Erzsébettel. A költőnő elmondta, hogy noha fiatalon is tisztában voltak a Kádár-korszak álságos mivoltával, harminc-negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy szembesüljenek a pártállam hazugságaival. Szüleinek hála, hogy egyetemet végzett, első generációs
Kiemelte, hogy nagyon érdekes volt szembesülni az akkori énjével, amelyet levelei, naplói híven megőriztek. Olyan külső és benső történések idéződtek fel benne, amelyekre talán nem is emlékezne a naplója nélkül. Néha olyan érzése támadt, mintha egy idegen nő gondolatait olvasná.
Mialatt Tóth Erzsébet őszintén vallott korábbi indulatairól, érzéseiről, csalódásairól, örömteli sikereiről és fájdalmas kudarcairól, sokaknak juthattak eszébe Pécsi Györgyi köszöntő beszédének záró mondatai: „Az Én lettem volna című könyv, jobb szó híján önéletrajzi jellegű, kivételes ihletettségű költői szépprózakötet. Óvatosan írom le, de kísért a gondolat – nem a nőköltői nőirodalom, hanem magának a nőiségnek a vallomása is utóbbi ötven-hetven évünkről" – összegezte a kritikus.
B. L.
