Bereményi Géza székfoglaló előadása témájául azért választotta az adaptálást, mert írói hivatása során sok saját tapasztalatot szerzett ebben. Mindeddig számos saját ötletét dolgozta át egyik műfajból a másikra, írt már kisregényéből forgatókönyvet, majd az abból elkészített mozgóképből drámát. Némelyik színdarabját vagy forgatókönyvét maga valósította meg, mint rendező, így kénytelen volt műfajonként elemezni, másokkal megvitatni őket, sőt, az olvasókra vagy nézőkre tett hatásukat is megfigyelni. „Ily módon, műfajról műfajra vándorolva végül már addig a nyilvánvaló túlzásig is eljutottam olykor, hogy – feltéve, ha a világ összes adódó narratív témája: a próza, a dráma és a film egyaránt az emberi életet dolgozza fel, abból indul ki, annak a példázata – akkor minden történet elmesélése végül is adaptálódás – hangsúlyozta az író. – De mondhatnám imitációnak, mimikrinek is, de hát az ilyesféle rögeszméket idejében kell elejteni. Aki ír nagyjából az életet adaptálja, maradjunk ennyiben."
A napjainkban létező fikciós történetmesélő médiumokat így csoportosította: a próza (regény, kisregény, novella), a színház (dráma, zenés színdarab, opera balett, pantomim stb.) és a film (mozifilm, tévéfilm, kisjátékfilm).

„A színház a személyes konfliktusok kifejezésére a legalkalmasabb. A dráma a személyes konfliktusok megjelenítését sokkal magasabb szinten képes megoldani, mint a próza vagy a film. Ezzel szemben a film éppen a nem személyes, külső konfliktusokat tudja legjobban dramatizálni, hiszen a film térben nem behatárolt. Ebben tehát a filmnek jóval több lehetősége van, mint a színháznak, vagy akár a prózának. A főhős kizökken megszokott életéből, és hogy egyensúlyát visszaszerezze, ellenakciókba kezd, végül minőségi változáson esik át, új életet kezd. Egy embert üldöz a külvilág, a társadalom, fizikai akadályokat akar legyőzni, erre a mozi a legalkalmasabb média."

Bereményi Géza kitért arra, hogy a prózaírók mindenki másnál több lehetőséget élveznek a belső konfliktusok feltárására. „Függetlenül attól, hogy egyes szám első személyben írnak-e, a prózaírók mindenképp a gondolatok, érzések szívébe tudnak hatolni, így bármire rá tudják irányítani az olvasó képzeletét. Még a láthatatlanra is, hiszen minden a szereplők fejében játszódik a prózában" – mondják a filmesek joggal.
Mindebből következik az adaptálás első alapszabálya: minél inkább színdarab egy színdarab (márpedig mért ne lenne az, ha eredeti akar lenni) és minél inkább regény egy regény (márpedig mért ne lenne az, ha eredeti akar lenni) annál gyengébb filmet lehet forgatni, írni belőle. Hacsak nem forgatjuk ki önmagából.
A „tiszta regényre" jellemző, hogy menetét tisztán belső konfliktusok vezetik, és nyelvezete a hajtóerő. Majd a cselekmény anélkül érkezik el a tetőpontjára, hogy személyes erőfeszítések, társadalmi vagy környezeti akadályok különösebb szerephez jutnának.

A „tiszta színdarab" csak személyes konfliktusokat mutat be, és a tetőpontra érkezéshez főleg belső erőfeszítésre van szükség. A dráma a belső energiák műfaja, a lélek legsajátabb tükre.
Az az író tehát, aki adaptál, újra szerkeszt, irgalmatlanul újra dramatizál, másként, „műfajszerűen" beszélteti a karaktereket, készen kell állnia arra, hogy az eredetit újra megírja kegyetlenül, miközben az alapmű légkörét bántatlanul hagyja. „Az adaptáló nem félhet attól, hogy észreveszik az eredeti mű és az új változat közti különbséget. Nincs irgalom, gyakran még a leghíresebb műelemeket is el kell vetni, hogy a célba vett műfaj ritmusának és sajátos műfajának minőségileg megfeleljünk" – hangsúlyozta Bereményi Géza.