Gabriel García Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel írta meg önéletrajzi művét, de tudjuk, a Száz év magányban és a többi Márquez-alkotásban ugyancsak az író élete jelenik meg. Mezey Katalin is az életéről vall. A Tallián Mariann és Lázár Balázs által előadott jeleneteket filmbejátszások, a szerző vallomásos idézetei és a kor hangulatát festő zeneszámok ölelik körül és formálják egységes hangulatává.


A család motorkerékpárjának történetével máris az ötvenes évek világába kerülünk. A néhány esztendős kislány nem érti, hogy a disszidálásra készülő Aladár bácsi miért hagyta náluk a motorját, és miért kell azt elrejteni. Az apa magyarázkodik: „Aladár bácsi motorjáról nem kell beszélni senkinek. Nagy baj lesz belőle, ha megtudják. Idejönnek a rendőrök, elviszik, az ávósok meg minket visznek el."
Az értetlenség, a félelem korán belopódzik a lélekbe. Különbséget kell tenni aközött, amiről otthon lehet beszélni, és amiről azon kívül még véletlenül sem! Az 1990-ig tartó időszakot végig kísérte – a darabban 1968-ig tart a történet – a kettős valóságnak ez a szinte tudathasadásos, szellemet és erkölcsöt romboló nyomasztása.
A család pasaréti, Júlia utcai kertészetükből élt. A következő jelenetben a gazdaság államosításának – vagy talán kisajátításának? – vagyunk tanúi. „Néztük, ahogy kidöntik a kertészet vadsóskabozóttal befutott kerítését…" Gyermekként is tudta, olyan dolog történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A magyar társadalom többségének élményvilága ez – élményszenvedése. Amikor a kommunista kisebbség a szovjet megszállók erejére támaszkodva a diktatúra durva, hamis ideológiai csizmájával erőszakkal szétzilálta a társadalom addigi szellemi, erkölcsi és anyagi szövetét.
1956 képei követik egymást a pesti utcákon. Közben – fanyar-groteszk ellenpontozásként, kiváló dramaturgiai megoldással – a szovjet zeneszerző, Sosztakovics jazz szvitjéből hangzik a keringő: sajgó, fájdalmas arculcsapás. Majd a hang átúszik, recseg a Szabadságharcos Rádió utolsó felhívása a szabad világhoz: „A következő áldozatok ti lesztek. Segítsetek! SOS. Világ népei, az igazság és szabadság nevében, segítsetek!"


Több százezren Nyugatra menekültek. Sorsukat a családjával disszidált barátnő, Gabi levelei idézik fel, köztük március 15-i emlékét immár egy német iskolában. Az egész osztály felállt, és az egyik kislány hegedűn játszani kezdte a magyar Himnuszt. „Legszívesebben kirohantam volna a folyosóra, mert éreztem, hogy a következő pillanatban zokogni kezdek." És hangosan zokogott. Mennyi kín szorult a menekülők keblébe, és mennyi szenvedés maradt az itthoniaknak. Gabi Mikes Kelemen-i leveleit majd csak évtizedekkel később nyújtja át barátnőjének. „Németországból írtam őket, de nem mertem postára adni, mert tudtam, bajod lehet belőle."
Közben recsegve ismét a rádió hangja: „Itt a Szabad Európa Rádió, a szabad Magyarország hangja a 13, 16, 19 és 41 méteres rövidhullámon…" És szól a kor érzelmes slágere. Mintha csak a Honvágy dal zengene fel – napjában többször is sugározta a kommunista Kossuth Rádió a szívfacsaró (különös fintor: amerikai szerző dallamára írt) éneket, hadd szenvedjenek a disszidensek: „Oly távol messze van hazám, Csak még, még egyszer láthatnám... Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám, S ott lennék boldog csupán."
Az élet azonban megy tovább. Érettségi után a fiatal leány bekerül az egyetemre, de rövidesen ott hagyja, s levelező tagozaton szerzi meg magyar szakos diplomáját. Édesapja nyugdíjba kerül, a szűkösen élő családnak segítség, ha leányuk eltartja magát. Általános iskolai tanár lesz egy „dunántúli bányászvárosban" (tudjuk, az alkotó Tatabányára került). Nehezen megy a beilleszkedés, számos gondja akad a kamasz gyermekekkel és a szülőkkel is. Érzékeltetve azt a változó világot, ahol a társadalom fölbolygatásával különböző indíttatású, vérmérsékletű, hagyományú emberek kerülnek egybe, jobb sorsukat remélve a bányászélettől.
Aki átélte ezeket az időket, azoknak sokkal többet láttat a színpadon, mint amit a dialógusok és a vetített képek közvetítenek. Történelemóra átélőknek – mondhatnánk, de vajon a fiatalabb nemzedékeket eléri-e? Mert szükségük lenne rendhagyó óra keretében ilyen találkozásra a múlttal – akár az egyes képek váltásakor néhány eligazító közbevetésre. Szükségük lenne – mert a múltat ugyan felejteni kell, de nem szabad elfelejten
És jönnek a kis hazugságokkal, kis megalkuvásokkal, kis árulásokkal teli szürke Kádár-évtizedek. Élni kell – de hogyan? Felhangzik a hatvanas évek érzelmes dala, Miljutsin szovjet zeneszerző művére Gyulai Gaál Ferenc írt magyar szöveget: „Lila orgonák, ó, vigasztaljatok..."


„Ahogy megkaptam a diplomámat, ott hagytam az iskolát, befejeztem a tanítást. Nemcsak a rakoncátlan kamaszok miatt, de a másnapi órákra ráment minden délutánom és estém. Azt reméltem, ha népművelőként helyezkedem el, több időm marad egy kis írásra, olvasásra."
A főhős a kisipari szövetkezetek megyei központjában kapott állást, s nemsokára férjhez ment. Sokáig őszinte lelkesedéssel – talán tiszta naivitással – tekintett a világra. Felajánlják neki, lépjen be a pártba. Észre sem veszi, hogyan káderezték le előzőleg, arra se gondol, hogy spiclik, besúgok vannak körülötte, mint erre a központ párttitkára figyelmezteti.  „Valóban, kár volt beadni a tagfelvételit. Nem volt ajánlóm. A főnökasszony pedig azt írta a felvételi lapomra: nem javaslom; megbízhatatlan, zavaros fejű" – mondja. „Előbb-utóbb dönteni kell, hová tartozik az ember" – hallja a főnökétől.  És óvatosnak kell lenni, figyelmezteti. „Itt minden állás politikai állás." A főhős kiáll a munkások mellett… ő ilyen módon hisz a szocializmusban. A párttitkár 56-ról beszél, amire emlékeztetni sem szabad, hiszen még sokan börtönben vannak…
A repülők zúgása 1968-ban. „A lakótelep házai fölött szálltak, a város fölé emelkedő hegyvonulat fölött. Sűrűn haladtak egymás után észak felé, a közeli csehszlovák határ felé vonultak a katonai repülőgépek. Messze voltak, mégis szokatlanul közel. Zúgásuk szinte fájt a fejnek. A nyitott erkélyajtóhoz léptem. Férjem már kint volt az erkélyen. A fal mellett állt, ahol a gépekről kevésbé vehették észre."
Ekkor ismét felkínálják neki a pártba való felvételt – de már ellenáll. „Pont ma! Ez nagyon rossz tréfa." „Nyitva számodra a lehetőség." „Nincs nyitva. Múltkor azért írtam alá a jelentkezést, mert hittem abban, hogy van emberarcú szocializmus. De nincs. Ez ma hajnalban kiderült."
Koppannak a szavak Csehszlovákia 1968-as megszállásakor, Sebő Miklós énekli a slágert: „Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én. Csak a szeme rám nevessen és szeressen belém!"
A táncdal lassan hangzavarrá változik, a színpad elsötétül, vége. Harckocsik zörgése, szónokok hangja, munkagépek zaja olvad egybe – zaj, a kor miféle félelmes zűrzavara ez?