Több mint két évtizede rendezi meg augusztus 20-án az István király intelmeit feldolgozó előadást Pannonhalmán. Honnan indul az előadások története, és művészileg mi a legnagyobb kihívás abban, hogy ugyanazt a szöveget minden évben új formába öntse?

A pannonhalmi bencések huszonkét évvel ezelőtt találták ki, hogy a főapátságban augusztus 20-án, Szent István napján legyen egy saját ünnepük, amelyet igazán a magukénak érezhetnek. Az erről való gondolkodás során jutottak arra, hogy Szent István király intelmei alkalmasak lehetnek arra, hogy valamilyen kreatív formában minden évben meghallgassák. Nem véletlen, hogy ilyen fontos számukra ez az írás: nyelvészeti, történelmi tényekkel bizonyítható, hogy a Benedek-rendi szerzeteseknek köze van az Intelmek szövegének megteremtéséhez. Aztán egy idő után engem is bevontak a közös gondolkodásba, így kapta meg az előadás a ma is ismert formáját. Különlegessége, hogy minden évben egy újabb színész mondja el a szöveget, és egy újabb zenész kíséri. Ezek mindig egyszeri, ott helyben születő produkciók, improvizációs zenei betétekkel.

Az, hogy évről évre más művészek mutatkoznak meg az előadásban, már önmagában változatosságot jelent. Rendezőként mindig azt keresem, hogy a választott színész, illetve zenész milyen saját gondolatokat, impulzusokat tud hozzáadni a szöveghez, hová helyezik a hangsúlyt, mi az, ami őket érdekli benne. Mivel mindannyian mások vagyunk és különböző világokat építünk magunknak, igen változatos előadások jönnek létre évről évre, pusztán attól, hogy mindig más gondolja újra a szöveget.

A változatosságban az is segít, hogy a szerzetesközösséggel együtt a kezdetektől törekszünk arra, hogy a Pannonhalmi Főapátság különböző részeit bejárjuk ezzel a szöveggel. Az új helyszín új ötleteket teremt, új lehetőségeket kínál a színésznek, ahhoz, hogy hogyan bánjon a szöveggel. Voltunk a Boldogasszony-kápolnában is több ízben, de az első alkalmak mind a bazilikában történtek. Az úgynevezett hospodárban, a szabadtéri színházban is tartottunk már előadást, jártunk körbe a vár körül, de voltunk fönt a Millenniumi emlékműnél is. Idén olyan helyszínen leszünk, ahol eddig még soha: a közönséggel együtt lesétálunk a Várhegy oldalában található botanikus kertbe, és különböző megállóhelyeken hangzik majd el a szöveg, illetve a tárogató hangja is ott fog megszólalni, hol közelről, hol távolabbról. A különböző hangszerek megjelenése is újdonságként hat évről évre, az elmúlt húsz év során erre is tudatosan építettünk. Milyen a közös munka az idei előadás két művészével, Röhrig Gézával és Kiss Gy. Lászlóval? Hogyan alakul ki egy ilyen hármas együttműködésben az egyensúly szöveg, zene és tér között?

A mindenkori színészt és zenészt a szerzetesközösséggel együtt választjuk ki. Kiválóbbnál kiválóbb művészek vettek részt már eddig is a munkában, és idén sincs ez másként. Röhrig Gézát filmszínészként ismerjük, ő mondja a szöveget, Kiss Gy. László pedig tárogatón fogja őt kísérni.

Néhány hónappal az augusztusi esemény előtt a felkért művészekkel hármasban ellátogatunk Pannonhalmára, és megpróbáljuk megismerni és elsajátítani a hely szellemét. Amikor pedig már látjuk a lehetséges helyszínt, és a kezünkben van a szöveg is, óhatatlanul jutnak eszünkbe ötletek, és magától megszületik az előadás formája. Azt is rögzítjük a művészekkel, hány alkalommal szükséges még találkoznunk, hogy dolgozzunk a szövegen, a hangsúlyokon, a zenei megszólalások jellegén és helyein. Aztán augusztus 19-én délután érkezünk újra mindhárman Pannonhalmára, s a helyszínen mindent véglegesítünk és elpróbálunk. Ha szükséges, bevilágítjuk a teret, előkészítjük a technikát, a hangosítást kipróbáljuk.

Szó esett már többször a térről. Az idei előadás helyszíne az arborétum, a főapátság ez évi tematikája pedig a kert. Részben gondolom ezért esett a választás az arborétumra. Milyen rendezői kihívásokat, lehetőségeket lát ön ebben a természetes közegben, és mit jelent ez a téma számára? Hogyan jelenik meg idén az előadásnak a szimbolikájában, gondolatiságában, miben változtat a helyszín az előadáson?

Valóban, néhány éve törekszünk arra is, hogy a pannonhalmi szerzetesközösség által meghatározott tematikához kapcsolódjon az Intelmek-előadás is. Ez idén a kert fogalma, az apátság különböző kulturális eseményei mind ehhez kapcsolódnak. Mi úgy próbáljuk társítani az Intelmek-előadást, hogy bemegyünk egy igazi kertbe.

Így aztán az idei előadás különlegessége az lesz, hogy a nézők is mozogni fognak, sétálnak velünk és a szöveggel. A főkaputól indulunk, leereszkedünk a hegy oldalában, és az előadás végén a levendulásba érkezünk. Két megszólalás között tehát kellemes fizikai megpróbáltatásban lesz részük a nézőinknek. Csodálatos friss levegőben, még szürkületben indulunk, és lassan ránk esteledik az erdőben, illetve a kertben. Ez vélhetően olyan hatásokat ad hozzá az előadáshoz, amelyek felerősítik a szöveg megfontolásra érdemes gondolatait. Rendezőként hogyan lehet ebben az élményben valódi bevonódást, figyelmet és jelenlétet teremteni?

Széles körben elterjedt vélekedés, hogy a rendezői mesterség valami csodálatos, varázzsal bíró vagy varázsteremtő mesterség, miközben nem az, hiszen csupa praktikum. A rendező mindössze ért egy kicsit a hatáshoz, mert már megtapasztalta, mi hogyan képes hatást kelteni. Valójában, ha megszületik valami, az a szövegből, a színészből, a zenéből és a helyszínből, no meg persze a nézőkből fog megszületni. A rendező nagyon praktikus lény: arról gondoskodik, hogy lehetőleg mindenki lásson és mindenki halljon mindent. Az élmény megképződésének a lehetőségét teremti meg praktikus fogásokkal. Én sem munkálkodom másként.

A korábban az előadásról megjelent cikkek szerint az idei év különlegessége, hogy a két legismertebb fordítást – az archaikus és a Nádasdy Ádám-féle modern változatot – ötvözik. Hogyan születik meg egy ilyen „közös nyelv", és miért tartotta fontosnak ezt a lépést?

Ebben van egy kis félreértés, amit érdemes pontosítanunk. Az előadásainkban egészen 2019-ig egy másik fordítást használtunk. Az az úgy nevezett „archaikus" vagy „archaizáló" változat valójában nem is egy fordítás, hanem több korábbi fordítás összedolgozása. Régies szófordulatokat tartalmaz, a mondatok végét olykor rímelteti, s ettől emelkedettebb, azt is lehet mondani, hogy pátoszosabb az a szöveg.

2019-ben Mácsai Pálnak, az akkori előadónknak az ötlete volt, hogy Nádasdy Ádám készítsen egy új, kortárs fordítást a latin eredetiből. Ahogy említettem, minden művész hozzátesz valami újat az előadáshoz, ő ezt az igényt tette hozzá, hogy készítsünk egy új, modernebb változatot a szövegből, és ő hadd mondja el azt. Nádasdy fordítása egy mai füleknek szóló változat, és tudatosan nem törődik azzal, hogy az eredeti szöveg bizonyos részei egyéb költői díszeket is hordoznak. Ez egy szikár, köznapi nyelvi, ugyanakkor filológiailag valószínűleg minden eddiginél pontosabb magyarítása a szövegnek. Annyira friss a fordítás, hogy nem is került még hivatalos közlésre. Így senki más nem használja még, csak mi a Szent István-napi Intelmek előadásakor.

A mostani előadónk, Röhrig Géza viszont azt mondta, miután elolvasta a szöveget, hogy bár nagyon szép és nagyon fontos munka, amit Nádasdy Ádám elvégzett, neki helyenként mégis hiányzik az a bizonyos költői emelkedettség, ami a korábbi szöveg sajátossága volt. Most Gézánál ott van Nádasdy Ádám fordítása, meg ott van a korábban használt szöveg is, és a kettőt együtt ízlelgeti. Alapvetően a Nádasdyt fogjuk használni, de a régiből egy-egy fordulatot vagy egy-egy megfogalmazást, elképzelhető, hogy átmentünk ebbe a maiba. Most még nem tudható ez pontosan.

A mű nemcsak vallási vagy történelmi jelentőségű, hanem erkölcsi üzeneteket is hordoz. Ön szerint mit mondhat ez a szöveg ma a 21. század emberének? Vagy ha esetleg úgy könnyebb, mi az, amit önnek újra és újra ad minden évben, ahogy változik az előadás?

Mondjuk úgy, hogy egy erős miheztartást közvetít a szöveg, hiszen azért is fogalmazták meg. Az, hogy most, nagyjából ezer év múlva is érvényesnek tekinthetjük a szöveg alapjait annak ellenére, hogy közben gyökeresen megváltozott a világ, engem megrendít és elgondolkodtat.

Az derül ki ebből, hogy vannak állandónak tekinthető emberi értékek, az Intelmek szövege pedig hordozza ezeket. Néhány évvel ezelőtt eszembe jutott, hogy talán ez a szöveg arra is alkalmas volna, hogy minden ősszel, amikor a parlamenti ülésszak kezdődik, ezzel lehetne indítani. Mert felemelő érzés tudatosítani, hogy van gerincünk. Létezik egy értékközpontunk, amelyhez érdemes mindent tettünket még ma is igazítani. Az Intelmek ezt a gerincet jelenti számunkra, magyarok számára, még akkor is, ha latin nyelven fogalmazódott meg.

Kovács Antónia