Mi az ön szerepe a kiállítás megrendezésében, és mi volt a célja vele?

A szerepemet tekintve a mentora vagyok a tárlatnak, én találtam ki az alapkoncepciót. A Film- és Fotóművészeti Tagozat számára különösen fontos, hogy a köztestületi tagokat jobban bevonjuk a tagozat életébe, éppen ezért egy olyan kiállítást hoztunk létre, amelyen az akadémikus fotóművészek és a köztestületi tagok közül a fotográfusok együtt szerepelhetnek. Így a tárlat egyfajta gesztus feléjük, hogy egyenrangúnak, magunk közé valónak tekintjük őket, fontosnak tartjuk a művészetüket. Kiállítóként is szerepel a tárlaton két alkotásával. Tudna ezekről mesélni? Milyen technikával készültek, mi ihlette őket?

Az itt kiállított két mű egy 1975-ben készült kép újraalkotásai. Az eredetihez az adta az ötletet, hogy az Egyetemi Színpad egyik előadásán Perneczky Gézától hallottam egy 24 órás Andy Warhol-filmről, amelyben egy ember egy teljes napja látható. Lényegében erről jutott eszembe az, hogy a fotográfia ezen a területen nagyobb lehetőségekkel bír, mint a film, hiszen meg tudom csinálni azt, hogy egy napot egy nézésre azonnal át lehessen tekinteni. Éppen ezért kerestem egy helyet itt Budapesten, amely járművek, emberek szempontjából forgalmas, ugyanakkor nem szerepel rajta olyan épület, amely akár történelmileg, akár művészettörténetileg jelentős. Végül a Mázsa téren egy barátom lakásának ablakából készítettem 1975. június 5-én éjféltől éjfélig 480 felvételt. A sorozaton így rajta van minden, ami aznap ezen a téren történt. Az elkészült nagyításokat fölragasztottam egy táblára, amelyet lefotóztam. Pár év múlva elkerült a Nemzeti Galériába, most is ott van az eredeti. A Covid–19 járvány idején a bezártság közben 2022-ben gondoltam először arra, hogy megcsináljam a mai technikai lehetőségeimmel, jobb minőségben ezt a művet. Innen is a címe: Remake azt jelenti, hogy újrakészítés, újracsinálás. Tulajdonképpen ugyanazt a művet alkottam meg, csak sokkal precízebben, sokkal jobban.

A másik kiállított képem az előzőnek az életlen változata. Amikor elkészült az eredeti mű 1976-ban, lefényképeztem azt a táblát, arról készült egy éles nagyítás, és egy olyan nagyítás, aminél elállítottam a nagyítógép élességét. Az életlen képen sem a villamos, sem az emberek nem látszanak, csak az, hogy a fény hogyan változik napközben. Ugyanezt az eléletlenítést ma már digitálisan is meg lehet csinálni, a Photoshopban egy egészen egyszerű művelet. Amit előre tudni lehetett az az, hogy fekete csíkokkal kezdődik és fekete csíkokkal fog végződni, mert azokat éjszaka fotóztam. De hogy közben a foltok hol lesznek a képen, azt nem lehetett látni előre, az az adott napnak a tulajdonsága. Miért pont ezeket választotta be a kiállításba?

Hatéves korom óta fényképezek, és az több mint hetven év. Természetesen rengetegfélét fényképeztem, úgyhogy ilyen út után nem lehet mondani, hogy ez lenne a legfontosabb művem. Ugyanakkor ennek a két képnek az eredeti változata nagyon ismert, ezt tanítják a fotósiskolákban is. Azért ezeket választottam, mert ezek újak, egy helyen voltak még csak kiállítva a Kolta Galériában, illetve a kisebb változatai voltak a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (KAFF).

A kiállítás megnyitóján mondott beszédében említette, hogy nem igazán volt egy közös vezérfonal a kiállításban. Hogyan tudták mégis elrendezni a képeket, milyen kihívásokkal találkoztak?

Alapvetően a kiállítás a magyar fotográfia helyzetét mutatja be, ami önmagában rendkívül szerteágazó. Ebből kifolyólag a kiállítás is igen sokszínű. Minden művésztől azt kértük, hogy azt a képet vagy sorozatot adja be, amelyről azt gondolja, hogyha azt megnézi a látogató, akkor őt, a művészt magát látja. Megjelenik a klasszikus fényképészeti technikákat, sőt a klasszikusokat felújító művészet, mint Papp Elek művei, de a legújabb kori digitális technikákkal kísérletező munkák is vannak. Éppen e sokszínűség miatt a rendezésnél figyelnünk kellett arra, hogy úgy legyenek egymás mellé helyezve az egyes művészek alkotásai, hogy azok ne keltsenek a nézőben ellentétes érzéseket, ne egy zűrzavaros kép alakuljon ki a fotóművészetről benne, hanem kapjon egy egységet. Nagy Zopán, a kiállítás kurátora remekül megoldotta ezt a feladatot és így a kiállítás jól mutatja be a fotóművészet múltját és jelenét. Az értelmezést több helyen segítik a kihelyezett rövid szövegek, melyeket a művészek csatoltak alkotásaik mellé.

Olyan mű is van, amely direkt erre a kiállításra készült. Zalka Imre ambrotípiája, ami egy nagyon izgalmas és érdekes eljárás, ugyanis a kép tulajdonképpen az üveg hátoldalán van, mögötte van egy fekete lap, és ez adja ki a kész képet. Az itt kiállított alkotásai közül az Ó máj femili című képét szeretem a legjobban, mert megszólít engem, mert ismerem a családját. A fotó a készítő saját kezét ábrázolja és benne van az egész élete története. A gyűrűsujján például látszik a hosszú ideig viselt jegygyűrű helye. A kiállításról tudna olyan művet vagy sorozatot, esetleg alkotót említeni, ami vagy aki nagyon közel áll a szívéhez, vagy nagyon sokat mond önnek?

A Kardos Sándor-féle gyűjteményt, a Hórusz archívumot mindenképpen kiemelném, aminek egyik érdekessége, hogy a fotóművész neve alatt nem a saját művei, hanem mások által készített fotográfiák vannak. A gyűjtemény alapvető gondolata az, hogy egy fotográfiai mű létrehozásához szükséges a helyzet felismerése és annak a megkomponálása. Ezután lesz kész a mű. A Hórusz archívum képeinek a közös tulajdonsága az, hogy képeit nem azért készítették, mert alkotni akartak valami művészit, sokszor maga, aki csinálta, nem is tartotta fontosnak az adott fotót. Kardos Sándor szerint az alkotói folyamat második része létrejöhet egy másik személy részéről, aki észreveszi a felvételben a zsenialitást és a különlegességet. A fotóművész pedig észrevette ezeket a Hórusz archívum képeiben. Az egyik itt kiállított sorozat az 1956-os forradalom alatt a Práter utcai csatát örökítette meg. A képek művészi mivoltát itt az adja, hogy egy első emeleti ablakból készítette egy hölgy, aki nem volt fényképész, sőt nem is tudta, milyen film van a gépben, csak véletlenszerűen készített kilenc fotót. És ez a kilenc felvétel éppen a megfelelő beállításokkal egy közvetlen közelről rögzített csatajelenet-sorozat lett. Egy nagyon fontos és pontos harctéri riport készült, amire bármelyik profi fotóriporter büszke lehetne.

A technikai sokszínűség szempontjából kiemelném Balla András alkotását, mely fotótörténeti jelentőségű. Ez ugyanis nem fénykép a hagyományos értelmében, hanem fotogram, ami azt jelenti, hogy nincs fényképezőgép, nincs semmilyen eszköz, csak egy fényérzékeny anyag, amelyet valamivel letakarnak, majd felkapcsolják a lámpát, és megjelennek rajta az alakok. Az is nagyon érdekes, hogy Balla műve nem reprodukció vagy az eredeti alkotás újraértelmezése, hanem ez ténylegesen az a fotópapír, ami ki volt terítve a földre, amire a két modell ráfeküdt, és így maradt rajta az árnyékuk. Ugyanezzel a technikával készült a férfit ábrázoló félakt is, melynek másik különlegessége, hogy az alkotó a szükségesnek érzett tájékoztatást, mely Kós Károly szövege, nem külön helyezte el a falon, hanem – mintegy az alkotás részévé téve azt – ráragasztotta az eredeti képre. Van-e olyan a kiállított alkotások között, ami mögött egy nagyon érdekes vagy nagyon kemény történet húzódik meg, és érdemes róla tudni?

Vannak titkok a történetekben. De a titokra a Zopán nagyon ügyesen fölhívja a figyelmet. Itt van például Papp Elek, akinek nagyon kifejező portréi vannak kiállítva. Ilyen képeket csinált a '40-es évek végén, az '50-es években a Cegléden alkotó kitűnő fotográfus, Tóth István, aki világszerte a legtöbb érmet hozta haza sok száz kiállításról. Tóth István nagyon gyönyörűen, nagyon látványosan fényképezett, munkássága saját idejének a csúcsteljesítménye volt. Papp Elek az ő tanítványaként folytatja stílusát, a mai technikai lehetőségekkel továbbfejlesztve adózik tisztelettel mesterének, miközben saját műveit készíti. Közvetlenül Papp Elek mellett a következő kiállító Apáti Tóth Sándor, aki történetesen az előbb említett Tóth István fotóművész gyermeke. Ahogy a Karinthy gyerek is mindig a nagy Karinthy kis fia marad, az ilyenfajta szituációtól rendkívül nehéz megszabadulni. Hogyan köti össze ezt a két fotóművészt Tóth István személye? Amíg Papp Elek technikailag tökéletesen folytatja mestere munkáját, addig Tóth Sándornak éveken, évtizedeken keresztül az volt a legfontosabb törekvése, hogy megpróbáljon megszabadulni apja árnyékától. Nagy győzelem erkölcsileg és művészileg is, hogy végül valóban átállt egy teljesen másfajta alkotói módszerre és munkára, és megcsinálta ezeket a képeket. Ez az édesanyjának, a családjának emléket állító, a végleg saját útjára tért művésznek a munkája. Mi az, amiért mindenképpen érdemes idelátogatni bárkinek a kiállításra, milyen élménnyel gazdagodhat utána?

Arról győződhet meg a tisztelt látogató, hogy a fotográfiának rendkívül sok területe van, és mindegyikben lehet kitűnőt alkotni. A fotóművészetet nem az ismeretek és tudomány alapján kell értelmezni, hanem rá kell nézni a képekre. Ha valamelyik kép nem szólal meg az egyik néző számára, az nem jelenti azt, hogy nem jó a kép, egyszerűen csak neki nincs kapcsolódási pontja vele. De attól még ugyanaz a kép más számára jelenthet sok mindent. A másik, amit elvihet a néző magával, az az, hogy a fotóművészet – mint egyébként minden művészet – alkalmas arra, hogy megváltsa a világot. Idekapcsolható Olasz Ferenc székelykapukat ábrázoló sorozata, amelynek a leírásában felteszi a kérdést: lehet-e művészettel imádkozni? Persze, hogy lehet, de ez nem mehet kényszerből. Az imához hasonlóan a fotográfiában is az működik, amit Olasz Ferenc képein is láthatunk, hogy nincsenek megrendezett kötelező elemek, ő csak fényképez, és a székelykapuk részleteit végignézve óhatatlanul is arra a gondolatra jut az ember, hogy akik ezt csinálták, azok is imádkoztak. Így válthatja meg a fotográfia is a világot, a pillanatot.
 
Fotók: Szathmáry Melinda
Szöveg: Kovács Antónia