Kovács katáng Ferenc Bartók nyomában Anatóliában címmel készített nagyinterjút a Szabolcsi Bence-díjas népzenekutatóval, a továbbiakban a beszélgetés szerkeszett, rövidített változatát közöljük.
 
Kovács katáng Ferenc: Van, aki nyilvánosság előtt is szívesen beszél őseiről, a nagyszülőkről, a szülőkből kisugárzó hagyományokról, az indíttatásról. S vannak, akik ilyesmiről nem szeretnének nyilatkozni. Ön melyik csoporthoz tartozik? Ha az előbbihez, akkor ismertessen meg bennünket a felmenőivel!
Sipos János: Az ember ne szégyellje az őseit, hiszen tőlük származik, az ő folytatásuk. Tőlük kapja génjeit, akarva-akaratlanul erős lenyomatot hagynak rajta. Az én esetemben például a költő apa és néprajzos anya, aki a Zenakadémián tanult, erősen befolyásolta az életemet. De tekintsünk vissza még régebbi időkbe: nagyszüleim nyilván szüleimre, és így rám is gyakoroltak meghatározó, sokféle hatást.

Gyermekkorunkban bátyámmal, Sipos Misivel felváltva mentünk 1-1 hónapra a kaposvári, illetve a nagykőrösi nagyszülőkhöz. Apám kaposvári szülei egyszerű emberek voltak, nagyanyám otthon végezte szerteágazó munkáját, kezelte a baromfiudvart, a malacot, a kiskertet, dagasztott, főzött, terményeket tett el télire, és még mi mindent végzett… Igen, a pici kiskert, a baromfiudvar, a sparhert, egy kidobandó szemét nélküli körforgás; itt szinte minden megtermett, ami a hétköznapi élethez kellett. A városi kisgyereknek az állatokkal való játék és munka, a tojások előkeresése, a malacetetés, látni, ahogy a földből kihúzott zöldségekből olyan finom étek készül, amihez foghatót azóta sem ettem. A hirtelenjében levágott csirke húsa menyire eltért a hűtőházakban és pultokon aszalt szerencsétlen csirke tetemektől! Később, belső-ázsiai útjaim során tapasztaltam meg a frissen vágott állatok húsának hihetetlen ízkombinációit. Nagypapával pedig dolgozni mentünk. Ő nyugdíjasként a kaposvári Jéggyárban dolgozott. Jéggyár – már a neve is! Én nyithattam-zárhattam a jégtáblákat szállító hatalmas teherautóknak a gyár kapuját, majd délután büszke munkásként tértem haza, focizni a gyerekekkel. Fali rádió, talán két adással, konyha-lakótér, ahol nagymamáék laktak, aludtak, a csak a vendégeknek járó tisztaszoba pedig most nekem szolgált. Mindez, és még számos élmény maghatározó módon ivódott belém Kaposvár külterületén, a nagyszüleimnél.

Anyám szülei, a nagykőrösi nagyszülők más társadalmi rétegből kerültek ki. Nagyanyám Losonczy-lány volt, nemes kisasszony, akit egy ügyvéd úr, Kovács Imre nagyapám vett el. Itt a rózsákkal teli kertre, a hajnali locsolás utáni illatokra, a finom reggelikre emlékszem, melyek után Marival, a házvezetőnő lányával mentünk a strandra, a strand fekete hűvös vize, játék, úszás egész nap. Este a rózsakertben vacsora és zenélés. Ez az ág sok generációra visszamenően zenélt, sokan hegedültek. Magam ekkor már tanultam hegedülni, de egyik évben elment a kedvem ettől. Kőrösi nagyapám azt mondta: gyere, kisunokám, adok neked valamit, és megajándékozott az egyik hegedűjével. Vissza is nyertem a kedvemet a muzsikáláshoz.
[…]

KkF: Sokoldalúságát, tudós elhivatottságát valahogy elő kellett készítenie, megalapoznia. Kezdjük tehát az általános- és a középiskoláival!
SJ: A Lorántffy Zsuzsanna zenei általános Kodály Zoltán javaslatára jött létre, és maga Kodály is gyakran látogatta. Elsőosztályú tanítói gárdája volt, a legtöbb, legalábbis a legfontosabb tudást itt szereztem, és nem csak zenei téren. Természetesen a zenei oktatás kiemelten fontos volt, de az iskola nem elsősorban professzionális muzsikusokat akart képezni, hanem zeneértő, zeneszerető gyerekeket. Mindennap volt énekóra, kórus, és hangszert is kellett választani. Már csak a családi hagyományok miatt is, a hegedűt választottam, és a komolyzenei hegedűtanulást tíz évig folytattam – tanárom volt rövidebb ideig Perényi Eszter is, ezután jött egy kitérő a népzene felé, de mára visszakanyarodtam a klasszikus zenéhez, és egyik unokámmal a duózás a legkedveltebb játékunk.
A Lorántffy után a Móricz Zsigmond gimnázium következett – a két iskola egy épület két szárnyában volt. Itt francia szakra kerültem, ami párizsi útjaim során jól jött, egyébiránt az életemben nagy jelentősége nem volt. Ekkor már a hegedűtanulás mellett a gitárt is kézbe vettem, Vas Zoltánnal zenekart alapítottunk, és ahogy a zenészek közül akkoriban sokan, próbálkoztunk többek között Pink Floyd, Jimmy Hendrix, Rolling Stones és Beatles számokkal. A tanulással különösebb problémám nem volt, […] felmerült, hogy kövessem bátyám példáját, menjek matematikus szakra Szegedre. Nagy kedvem nem volt, de nem is tiltakoztam, végül sikeres felvételi után Szegeden találtam magamat a József Attila Tudományegyetem matematikus szakán.
Már az egyetemi felvételi környékén 1972-ben megcsapott az erdélyi vonósbanda előadásmódja. Martin György néptánckutatótól egy kazettát kaptam, melyen Kozák Zsiga magyarpalatkai prímás és bandája játszott. Ez a zene reveláció volt, ahogy a népzenészek közül másokra is villámcsapásszerűen hatott. A beat-zenével rokon hatások, a finom és erős hatású aszimmetrikus ritmusok, a hegedű csillogása, a bőgő basszusgitárszerű hangzása, a kontra tömör, fátyolos hangszíne, és általában a sodró, őszinte, sallangmentes, de virtuóz hangzás, és a különös dallamvilág…. Megalapítottam a Sipos Bandát, zenéltünk klubokban, az Egyetemi Színpadnak, kísértünk táncegyütteseket, adtunk koncerteket, felléptünk a Ki mit tud? vetélkedőn, elkezdtük a népzenei gyűjtéseket… Népszerű szegedi zenekar lettünk. A népzene itt lépett be az életembe meghatározó módon.

Harmadikos egyetemista koromban úgy éreztem, hogy a matematika szak nem nekem való. Ugyanis az évfolyam kis töredéke, pl. Totik Vilmos, ma akadémikus barátom, «igazi» matematikus lehetett, a többség azonban csak valamilyen alkalmazott matematikai területen, többnyire programozói állásban helyezkedett el. Ehhez pedig nem fűlött a fogam. Nem mentem el egy vizsgára, és egy évre hazatértem a szülői házba, kitalálni, mi is szeretnék lenni. Budapesten is belesodródtam a táncházas zenébe, klubokban játszottam, zenekart alapítottam, ám a tanév végére benőtt a fejem lágya, visszamentem Szegedre, levizsgáztam, és befejeztem az egyetemet.
1979-1987 között három tevékenységet folytattam, hálózati szoftver-fejlesztői matematikusként, a Zenetudományi Intézet népzenei lejegyzőjeként, és hivatásos zenészként. Most csak a zenei tevékenységekről szólok néhány szót, mert – legalább részben –, ez készítette elő azt az utat, melyen életem nagy részén haladtam.
A zenei múltam során megtanultam kottát olvasni, enélkül komolyzenei tanulmányokat nem is lehetett volna folytatni. De a hangzó dallamok lekottázása külön tudomány. Ezt az MTA Zenetudományi Intézete számára kezdtem el végezni, különböző népi hegedűsök felvételeinek lejegyzésével. Nem volt a legegyszerűbb feladat: a bonyolult díszítéssel ékített dallamok lejegyzéséhez ugyancsak fel kell kötni a felkötendőket. A lejegyzés az előadói létben is hasznosnak bizonyult, mert ez az egyik módja a dallam megtanulásának. Igaz, még jobb eredményt lehet elérni a felvételek sokszori meghallgatásával, próbálgatással, és még jobbat – ez ma már könnyen megtehető, a videófelvételről való tanulással. Igaz, a Zenetudományi Intézetnek ezek a lejegyzések elsősorban tudományos célra kellettek.
ORI vizsgával rendelkező hivatásos zenészként a közönségnek elsősorban népzenét játszottam a Kalamajka Együttessel, melynek Törökországba való kiutazásom után Halmos Béla lett a prímása. A Molnár utcai táncházunk egy időben Budapesten egyik legnevesebbje volt. A táncházas este így zajlott le: gyermektáncház, tanítás, felnőtt táncház és folk-kocsma. Nekem is élmény volt ez a rengeteg zene, a közönség szeretete, lassan azonban e tevékenységeim mögül kezdett kikopni a varázs. A táncház kezdett munkává változni, már az sem töltött el izgalommal, ha egy lemezünk volt készülőben. A kezdetben oly izgalmas programozói munka is teherré vált – pedig egy hosszas londoni munka is várt rám ekkoriban.
Ekkor érkezett feleségemnek, Csáki Éva turkológusnak egy felkérés, hogy menjen ki az Ankarai Egyetemre tanárnak. Mi legyen velem és a gyerekekkel? Hosszasabb gondolkodás után úgy döntöttem, hogy egy évre kimegyek, azután meglátjuk. Ekkor még egy szót sem tudtam törökül. És itt kezdődött egy új szakasz, ekkor fordult életem végleg a népzenekutatás felé. Tudtam Bartók Béla alig ismert török gyűjtéséről, és arra gondoltam, hogy megpróbálom folytatni. Az első ankarai félév alatt megtanultam törökül, a második félévben már alkalmaztak az Ankarai Egyetemen óraadónak, majd tanárnak, a gyerekek beilleszkedtek az angol nyelvű iskolába, és úgy döntöttünk, maradunk. És összesen 6 évet maradtunk is.
Elkezdtem a török népzenei kutatást, jártam a falvakat, rengeteg zenei és nem zenei élményben volt részem, a felvett dallamokat lejegyeztem, elemeztem, osztályoztam. Ankarai éveim az egyetemi oktatás, a család és elsősorban a népzenei kutatás jegyében teltek – boldogan. Az ankarai évek végén a török népzene első komolyabb áttekintését adó, és a magyar kapcsolatokat is tárgyaló Török Népzene I és II köteteim kéziratai készen álltak. Ettől kezdve tarthatom magam elemző és összehasonlító népzenekutatónak. Műveim ugyanis Bartók mintegy száz dallamon alapuló Török Népzene Kis-Ázsiából című kötete után egy több ezer dallam vizsgálatára alapuló összehasonlító kötetek lettek, számos új felfedezéssel. Amikor egyik nyári szünetben családunk régi barátjának Vargyas Lajosnak megmutattam a török és magyar siratók hasonlóságát tárgyaló fejezetemet, a neves népzenekutató, aki a sirató finnugor eredetét vallotta, így szólt: János, nem gondolod, hogy most megváltoztatom a nézeteimet. Nem is gondoltam.
[…]

Egy őrült, rohanó, ihletett munkába kezdtem. Folytattam anatóliai expedícióimat, és egyidejűleg nagy gyűjtéseket rendeztem a kazakok, azerik, kaukázusi karacsájok, kirgizek és türkmének között is. Nem egy népnél az első elemző népzenei kötetet magam írtam meg. Alig született meg egy könyv, már a következő köteten dolgoztam. Külön élmény volt a University of California Los Angeles etnomuzikológia szakán való kutatásom egy Fulbright pályázat segítségével a navahó és a dakota indiánok között. Kutatásaimról, eredményeimről beszámolok könyveimben, cikkeimben, melyek konferencia részvételeim listájával, hang- és videó gyűjtéseim nagy részével, valamint sok mással együtt megtalálhatók a weblapomon (www.zti.hu/sipos).
 […]
A magyar népzenekutatás igazi hungarikum. Olyan nevek indították, akik jelentős tudósok és zeneszerzők is voltak egy személyben; a legtöbb nép zenekutatásában egyetlen ilyen jelentőségű kutató sem szerepel. Az iskolateremtők közül elég most megemlíteni Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Járdányi Pál, Vargyas Lajos vagy Dobszay László nevét. Nagyjaink kisugárzásának hála, nálunk a mai napig dominál a néprajzzal, történelemtudománnyal és nyelvtudománnyal is szoros kapcsolatban levő, de a zenei tulajdonságokra is erőteljesen koncentráló analitikus összehasonlító népzenei módszer. Ezt itt nem söpörte el és nem nyilvánította régimódivá a 20. század második felétől egyre inkább terjedő, majd uralkodóvá váló, amerikai dominanciájú etnomuzikológia, mely a zenének elsősorban, sőt sok esetben kizárólagosan, a társadalmi, illetve kulturális vonatkozásait vizsgálja. Elődeink munkái, kidolgozott módszerei és ezek továbbfejlesztett formái adják a zenei jelenségekre koncentráló magyar népzenekutatás fő erősségét, és nagy mértékben megkönnyítik, hogy elemző és összehasonlító kutatásainkat idegen terepen is hatékonyan végezhessük. Fontos hangsúlyozni, hogy népzenekutatásunkra a kezdetektől fogva jellemző a gyűjtés, lejegyzés, elemzés, osztályozás és az összehasonlító kutatás egysége.

KkF: A magyar múlt keresésében segíthet-e a zene- és néprajzkutatás, ezen belül is az Ön tudományos munkája?
SJ: Kétféle eredményre vagyok a legbüszkébb, ezek segíthetik a magyar népzene török-mongol kapcsolatainak, és ezen keresztül a magyar őstörténet egyes elemeinek a megértését – persze a társtudományok eredményeinek figyelembevételével.
Az egyik az, hogy A magyar népzene keleti kapcsolatai című kötetemben szinte minden élő törökségi népzene elemző leírását adtam, külön kitérve a magyar kapcsolatokra. A másik: a fenti munka során kirajzolódott a Kínától Kelet-Európáig terjedő, török és mongol népek lakta hatalmas terület zenei térképe. Kiderült, hogy a törökségi népzenék gyakran állnak kapcsolatban a szomszédos, illetve általuk beolvasztott népek zenéjével. Délebbre erős iráni kapcsolatokat látunk (azeri, anatóliai, türkmén, üzbég), északon és keleten a mongolok nagyobb ívű pentaton zenéjéhez fűződő kapcsolatok bukkannak fel (mongóliai és keleti-északi kazak, csuvas, tatár, baskír), a Kaukázus-vidékén cserkesz, kabard, alán és más helyi népekkel való zenei kölcsönhatás, sok esetben összeolvadás jegyeit figyelhetjük meg (karacsáj-balkár, nogaj). Törökország különösen sokrétű népzenéje is kétségkívül tükrözi a beolvasztott és eltörökösödött bizánci alaprétegek kultúráját is.
A félhang nélküli pentaton övezet Kínától a sárga ujgurokon, a mongolokon, a dél-szibériai törökség egy részén, valamint az északi és keleti kazak területeken át a Volga–Káma-vidéken élő csuvas, tatár, baskír népekig terjed, és jellemző a magyar népzene legtöbb régebbi (és néhány újabb) rétegére is. Az északi és keleti törökök közül lényegében csak a mai területükre később érkező és hatalmas területen elszórva élő jakutok, valamint néhány szibériai törzs zenéje nem pentaton.

KkF: A Török népzene Kis-Ázsiából című kötet Bartók Béla 1936-os kis-ázsiai népzenei gyűjtőútjának eredményeit mutatja be.
SJ: Bartók Béla abban a reményben ment Törökországba, hogy a magyar pentaton dallamokhoz hasonló népdalokat talál. Ha nem is a pentaton stílust találta meg, de felfedezte egy jelentős régi magyar népdalstílus az ún. ‘pszalmodizáló' dallamok török párhuzamait (ennek egy példája a Szivárvány havasán dallam).
Bartóknak ez a tudományos munkája igen fontos. Ez volt az első próbálkozás az anatóliai népzene tudományos-elemző feldolgozására. Egészen bámulatos, ahogyan a mester e kis anyagból olyan következtetéseket vont le, melyek közül a legfontosabbak máig tökéletesen helytállónak bizonyultak. Tisztelettel kell adóznunk a hihetetlenül pontos és részletes dallamlejegyzéseknek is, melyek – ahogyan Kodály jellemezte Bartók munkáját – „a végső határt jelentik, amíg az emberi fül műszerek nélkül eljuthat". Ezen kívül Bartók kutatása a legkorábbi anatóliai népzenei terepmunkák közé sorolható; előadásainak, gyűjtésének a török kutatókra tett hatása jelentősen hozzájárult a török népzenekutatás fellendüléséhez.
A magyar kiadás érdeme elsősorban az, hogy magyarul is hozzáférhetővé tette ezt a művet, mely alig-alig jelent meg a köztudatban. Magam ugyan részletesen beszélek róla a Zeneakadémián, de a kötet magyar megjelenésével nagyobb az esély, hogy a szélesebb magyar olvasói, tudományos és oktató közösség is jobban megismeri, és nagyobb esélye lesz a kánonba való bekerülésre is.

KkF: Egy évvel később jelent meg a fentiekben említett másik könyv, a Bartók Anatóliában. (MMA Kiadó, 2019). Összefoglalná ennek a kötetnek is a fontosságát, különlegességét?
SJ: A Bartók Anatóliában kötet Bartók török gyűjtésének a hátterét ismerteti, Bartók hangulatos úti beszámolójával, leveleivel, kutató társa, az egyik legjelentősebb török zeneszerző, Adnan Saygun beszámolójával és egy nagy zenei tanulmányával. Ezen kívül Yves Lenoir belga zenekutató az amerikai kivándorlás előtti eseményekről számol be, a függelékben pedig többek között egy isztambuli török konferencia előadásait olvashatjuk Bartók törökországi útjának fogadtatásáról. Ez a könyv szépen egészíti ki a Török népzene Kis-Ázsiából kötetet, és együtt adnak átfogó képet Bartók anatóliai gyűjtéséről.
[…]

KkF: Mi haszna lehet egy akadémikusnak ebből a végtelen türelmet, alázatot igénylő munkából?
SJ: A törökök közötti összehasonlító népzenegyűjtés segíti múltunk jobb megismerését, sőt egy nagy ázsiai terület népzenei térképének felrajzolását. Mi több, ennek a kutatásnak jelentős magyar hagyománya van, Bartók Bélával kezdve, Vikár László – aki tanárom is volt – Volga-Káma-Bjelaja vidéki gyűjtésén át a magam igen kiterjedt törökségi gyűjtéséig.
A legnagyobb személyes haszon pedig az elkötelezett felfedező munka öröme. Ez a munka több fázisra oszlik. Kezdődik a gyűjtéshez való források megteremtésével és a gyűjtéssel, ezt követi a dallamok lejegyzése, majd osztályozása. Mindezt megkoronázza az összehasonlító elemzés, melynek során az adott népzenének a többi néphez való zenei kapcsolatai tárulnak fel. A legtöbb fázis izgalmas, ezt a gyűjtés esetében talán nem is kell ecsetelni, a lejegyzés is örömmel tölt el, de az osztályozás már igazi tudományos rész: ennek során a sok száz, vagy több ezer dallam sokkal kevesebb osztályba kerül, és egyre világosabban látjuk az adott népzene csomópontjait, belső összefüggéseit. Magam az életem folyamán mindig zenéltem, és egy jól sikerült ihletett zenélés adta élményt ennek a munkának az élményével tudom mérni. Hasonlóan izgalmas az összehasonlító munka. Röviden: a kutató ‘haszna' elsősorban az örömmel, ‘flow'-ban végzett munka.

Fotó: Sipos János családi archívum