Az Alvó szegek… nem csupán táncelőadás, hanem a magyar líra és a mozdulatnyelv találkozásának különösen mély, gondolati igényű kísérlete. A klasszikus és kortárs néptáncelemeket ötvöző kompozíciók a versek sorait nem illusztrálják, hanem továbbgondolják, táncköltészetté emelik. A darab kiteljesítése annak a művészi útnak, amelyet Zsuráfszky Zoltán már évtizedekkel ezelőtt is kijelölt magának: a vers és a mozdulat párbeszédének világát.
A műsorban Arany János, Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós, Nagy László és Pilinszky János versei szólalnak meg Kiss Ferenc, Szarka Tamás és Rossa László zenéjével összefonódva, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes táncával kísérve. Zsuráfszky Zoltán és a társulat az előadást a 2024-ben elhunyt zeneszerző, barát és alkotótárs Kiss Ferenc (1954–2024) emlékének ajánlotta, ami különös személyességgel telítette az estet. 
A koreográfiák között Zsuráfszky Zoltán a színpadon beszélgetett Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával. A beszélgetés lehetőséget adott arra, hogy a közönség közvetlenül megértse a tánc gondolati indítékait. Így világosan kirajzolódott, miként fordítja le a koreográfus a „lírai gondolatot" mozdulatra: a néptánc motívumait nem díszítőelemként, hanem jelentéshordozó gesztusokként használva.


– Hiszek a mozdulat erejében, a figurában, a motívumban – vallja a koreográfus.
E hitvallás átsugárzik az egész estén, hiszen az Alvó szegek… nem illusztrálja a verseket, hanem mintegy új dimenziót ad nekik. A színpadon elhangzó költemények a tánc által nemcsak tovább élnek, hanem újraélednek, testet és dinamikát kapnak. A koreográfus megfogalmazása szerint a táncos minden mozdulatával, egész lényével juttatja kifejezésre a költő gondolatiságát.
Zsuráfszky Zoltán a Magyar Nemzetnek elmondta, életét már fiatalon meghatározta a vers és a mozdulat kapcsolata. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művére készített korai munkája óta keresi a módját, miként lehet a líra gondolati sűrűségét mozdulatba sűríteni. A mostani előadás ennek az alkotói útnak elementáris összegzése.

 
A műsor gerincét olyan versek adják, amelyek a magyar történelem legmegrendítőbb pillanatait idézik meg. Arany János Híd-avatása például a káosz és társadalmi széthullás látomásaként jelenik meg; a sodró ritmusú zenével kísért tömegjelenetben a közönség a századforduló bizonytalanságát és a jelenkor feszültségeit érezheti együtt vibrálni. A Radnóti notesza a holokauszt szörnyűségeinek képi és mozdulati emlékét idézi fel, míg Nagy László Vendégek jövetele az '56-os forradalom vérbe fojtásának megrendítő emlékét hozza színpadra.
Az est egyik legdrámaibb pontja Pilinszky Négysorosa, amelyet a koreográfus a jelen kor tragikus tapasztalatával kapcsol össze. A vers  „jéghideg homokja", „alvó szegei" a háború, az elnyomás és az elmagányosodás képeit hozzák felszínre.   – Az elzártság, a börtön, a hidegség, évezredek fájdalma van belepréselve ebbe a négy sorba – monda Zsuráfszky Zoltán.
 
A vers táncos értelmezése megrendítően aktuális: a koreográfus párhuzamot von egy mai tragikus esettel, amelyben egy kárpátaljai magyar fiatalembert vertek halálra. A színpadon megjelenő kereszt egyszerre idézi fel a kétezer éves keresztény hagyományt és a 20. század széttöredezett történeteit.
   
Az Alvó szegek…  megállít, szembesít és gondolkodásra késztet. – Nem az önfeláldozást hirdetem, hanem felrázom a nézőket: ezeket a verseket hallani és tanulni kell – szögezte le a koreográfus. A tánc így válik a nemzeti emlékezet részesévé: egyszerre fájdalmas és felemelő gesztussá, amely múlt és jelen drámáit egyetlen mozdulatnyelvbe sűríti. Ez az este valóban hidat épít költészet és tánc, múlt és jelen, személyes és közösségi tapasztalat között. Az előadás  nemcsak koreográfiai teljesítmény, hanem morális és művészi állásfoglalás arról, hogy a magyar líra örök érvényű gondolatai ma is képesek megszólítani bennünket. Az előadást legközelebb december 2-án tekinthetik meg a nézők.