1972 - Albert Gábor saját építésű kenujában
„…egy egész, sokat szenvedett nemzedék sorsát is megörökíti"
Mórocz Gábor szerkesztő Albert Gábor válogatott levelezéséről
Albert Gábor életművét novellák, elbeszélések és többnyire sűrű atmoszférájú regények fémjelzik. Emellett foglalkoztatta a társadalmi, településpolitikai folyamatok változásait tükröző szociográfia is. Majd a nyolcvanas évek végétől főként a történelmi, bölcseleti esszé és tanulmány képezték munkássága mérföldköveit, de újabb alkotói periódusában is írt rövidprózákat, kisregényeket. Életszemléletének és munkásságnak lényeges keresztútjait tárja fel az MMA Kiadó gondozásában megjelent Az elveszett nemzedék – Albert Gábor levelezése című könyv, amelyről a kötet szerkesztőjével, Mórocz Gábor irodalomtörténésszel beszélgettünk.
Albert Gábor életművét novellák, elbeszélések és többnyire sűrű atmoszférájú regények fémjelzik. Emellett foglalkoztatta a társadalmi, településpolitikai folyamatok változásait tükröző szociográfia is. Majd a nyolcvanas évek végétől főként a történelmi, bölcseleti esszé és tanulmány képezték munkássága mérföldköveit, de újabb alkotói periódusában is írt rövidprózákat, kisregényeket. Életszemléletének és munkásságnak lényeges keresztútjait tárja fel az MMA Kiadó gondozásában megjelent Az elveszett nemzedék – Albert Gábor levelezése című könyv, amelyről a kötet szerkesztőjével, Mórocz Gábor irodalomtörténésszel beszélgettünk.
– Albert Zsuzsa bevezetőjében „elveszett nemzedéknek"-nek nevezi férje generációját, ugyanakkor hozzáteszi, hogy az író azok közé tartozott, akik végül képesek voltak felülemelkedni a súlyos hátrányokon, veszteségeken is. Emiatt lett a könyv címe Az elveszett nemzedék?
– Igen, Albert Gábor „levélregénye" forrás értékű dokumentumprózaként tartható számon, amely – közvetlenül vagy közvetettebben – nemcsak egyetlen ember, hanem egy egész, sokat szenvedett nemzedék sorsát is megörökíti. Ehhez a nemzedékhez – Albert Gábor mellett – olyan humán értelmiségiek tartoztak, mint például Bécs Ernő költő, Hules Béla költő, eszperantista, Polónyi Péter könyvtáros, múzeumigazgató, de ide sorolható Artner Tivadar művészettörténész, illetve Poszler György esztéta, irodalomtörténész is.
A felsorolt személyekkel Albert Gábor egyetemistaként kötött életre szóló barátságot. A legtöbbjüknek már igen fiatalon súlyos történelmi próbatételeket kellett kiállnia. Volt köztük olyan, akit tizenöt–tizenhat évesen, leventeként Németországba vittek a II. világháború utolsó időszakában, és olyan is, akit politikai okokból börtönbe vetettek vagy hosszabb ideig rendőri megfigyelés alatt tartottak 1956 után. Szinte valamennyiükre jellemző, hogy egyetemi tanulmányaik idején nyomasztó egzisztenciális bizonytalanságban éltek, jóformán éheztek. Pályájuk első szakasza gyakran zsákutcás volt; nem kaptak a képességeiknek, elhivatottságuknak megfelelő munkahelyet. A kommunista rendszerhez általában nehezen tudtak alkalmazkodni; nemcsak az 1950-es, hanem az 1960-as években, sőt: akár még később is belső emigrációban éltek. Többen felőrlődtek pszichésen és idejekorán súlyosan megbetegedtek. De voltak ennek a nemzedéknek olyan képviselői is, akik elkötelezettségük és rendkívüli akaraterejük révén a nehéz körülmények ellenére is ki tudták bontakoztatni a tehetségüket, és – ha megkésettség jutott is osztályrészükül – végül szép életpályát futottak be, komoly életművet hagytak hátra. Maga Albert Gábor a legjobb példa erre.
– Hogyan zajlott a közös munka Albert Zsuzsával? Ki válogatott a teljes levelezésből?
– Albert Gábor – rendkívüli gondossággal – maga archiválta levelezését. Az általa megőrzött és rendszerezett, részben írott, részben gépelt anyag alapján a 2020-as évek elején Albert Zsuzsa készítette el – erős szelekciót alkalmazva – az első, számítógépen rögzített kéziratot, és ő kezdte el a levelek jegyzetelését is. Az én feladatom az volt, hogy ezt a már csökkentett mennyiségű, de még így is monumentális szövegegyüttest alakítsam át egy, az eredetinél rövidebb és egységesebb változattá, amely a korszak irodalom-, társadalom- és politikatörténete iránt érdeklődő olvasóközönség számára befogadható.
– A levelek közlésénél alapvetően időrendet tart, de hosszabb egybefüggő blokkokat is kialakított, amelyek egymáshoz kapcsolódó izgalmas, érdekes esszészerű olvasmányok – például a Határ Győzővel és Domokos Mátyással folytatott írott párbeszédek. Miben különbözött a Határ Győzőhöz, illetve a Domokos Mátyáshoz fűződő kapcsolata?
– Albert Gábor csak nagyon ritkán tudott személyesen találkozni a nála tizennégy évvel idősebb Határ Győzővel, aki 1956 után angliai emigrációban élt. Ennek ellenére a két nehezen besorolható, szellemi függetlenségre törekvő író közötti baráti és eszmetársi viszony megbonthatatlan volt. A Kádár-korszak második felében, majd a rendszerváltozás időszakában és az azt követő években is gyakran írtak egymásnak leveleket, amelyekben nemcsak életkörülményeikről, hanem írói terveikről, vállalkozásaikról is beszámoltak, és értékelték egymás műveit. Szövetségüket erősítette, hogy Albert Gábor már akkor kongeniális olvasójává vált Határ regényeinek és esszéinek, amikor a disszidens író még csak nagyon szűk körben volt ismert Magyarországon. Határ pedig nagyra tartotta Albert Gábor rangos, de sokáig kevesek által méltányolt prózáját, és a könyveiről több alkalommal is írt recenziót. Az Albert–Határ-levelezés különösen intenzívvé és irodalmi szempontból kiemelkedő értékűvé vált 1983–84-ben. Albert Gábort ekkor láthatóan megelégedettséggel töltötte el, hogy szellemességben és nyelvi virtuozitásban képes eredményesen felvenni a versenyt az utánozhatatlan látásmódú és stílusú Határ Győzővel.
Domokos Mátyással való barátsága és levelezőtársi kapcsolata viszonylag későn, a rendszerváltozás után mélyült el. Domokos – Határral szemben – Albert Gábor korosztályához tartozott. Kettőjük szociokulturális hátterét illetően sok hasonlóságot lehet felfedezni. Mindketten művelt vidéki középosztálybeli családból származtak. Albert és Domokos édesapját egyaránt „reakciósnak" nyilvánították az 1940-es évek végén, és ennek következtében – már nem fiatalon – pályaváltoztatásra kényszerültek, igen méltatlan körülmények között. Jóllehet a levelezőtársak ifjúkorukban nem ismerték egymást (Albert Gábor néhány évvel később kezdte meg bölcsészkari tanulmányait, mint Domokos Mátyás), sok közös élményt tartottak számon egyetemista időszakukból.
– Van-e kedvenc műve Albert Gábortól? A levelezésből megtudott-e valami újat róla, illetve megírásának hátteréről?
– A közelmúltban kifejezetten üdítő olvasmányélmény volt számomra Albert Gábor …mi pedig itt maradtunk című, 1996-ban megjelent regénye. Ennek a kaleidoszkópszerű, zsúfolt anyagú, idősíkokat és nézőpontokat sűrűn váltogató, szövevényes műnek a kollektív hőse éppen a levelezéskötet címében megidézett „elveszett nemzedék", az író generációja. Filológus szemmel nézve roppant érdekfeszítő, hogy a levelezésgyűjteményben és a regényben számos egymásra rímelő motívum, szöveghely található. Mi több: a szépirodalmi műben olyan, fiktív szereplők tollából származó levélszövegek is fellelhetők, amelyekről Az elveszett nemzedék olvasása során derül ki, hogy eredetileg Bécs Ernő és Albert Gábor saját levelei voltak.
Itt érdemes röviden kitérni arra, hogy a mi pedig itt maradtunk… legjobban sikerült részeinek középponti alakját, az Alanyi Költőt Albert Gábor közeli barátjáról, egykori albérleti lakótársáról, Bécs Ernő szegedi tanárról mintázta. Arról a Bécs Ernőről, akinek az egyetlen, posztumusz kiadott kötetét, a Fölött, alatt, között-et Albert Gábor szerkesztette, előszót pedig közös barátjuk, Poszler György írt az 1995-ös versgyűjteményhez. Bécsnek a most megjelent könyvben harminchét, irodalmi igényességű levele látott napvilágot, amelyek 1953 és 1961 között keletkeztek.
Visszatérve a regényhez: az Alanyi Költő – a „valódi" Bécs Ernőhöz hasonlóan – életigenlő, hedonista, szenvedélyes, gazdag képzelőerővel rendelkező, ugyanakkor vívódó, önemésztő művész személyiség, akinek a sorsa – az érzékeny embereket lábbal tipró történelem, majd az idő előtt érkező betegség kényszerei folytán – drámaian alakul. Mozgalmas, felívelésekben és visszaesésekben bővelkedő élettörténetét a szerzőre erősen emlékeztető narrátor-hős, a muzeológus Mester összetett módon – nagy megjelenítő erővel, egyfelől eleven humorral, másfelől mély empátiával – beszéli el. Bátran kijelenthető: a levelezés ismeretében kevésbé enigmatikussá, befogadhatóbbá, könnyebben értelmezhetővé válik a regény, amelyet az 1990-es évek második felében több bírálója is értetlenséggel fogadott. Jóllehet Határ Győző már 1997-ben megállapította a szerzőnek írott gratuláló levelében: „Nagyszerű könyvet írtál, ríkató-kacagtató, hol pikareszk, hol meg komolykodáson túl, tragédiává nő – s ebben mintha a századeleji olasz verismo rokona lenne."
Borbély László
– Igen, Albert Gábor „levélregénye" forrás értékű dokumentumprózaként tartható számon, amely – közvetlenül vagy közvetettebben – nemcsak egyetlen ember, hanem egy egész, sokat szenvedett nemzedék sorsát is megörökíti. Ehhez a nemzedékhez – Albert Gábor mellett – olyan humán értelmiségiek tartoztak, mint például Bécs Ernő költő, Hules Béla költő, eszperantista, Polónyi Péter könyvtáros, múzeumigazgató, de ide sorolható Artner Tivadar művészettörténész, illetve Poszler György esztéta, irodalomtörténész is.
Mórocz Gábor
A felsorolt személyekkel Albert Gábor egyetemistaként kötött életre szóló barátságot. A legtöbbjüknek már igen fiatalon súlyos történelmi próbatételeket kellett kiállnia. Volt köztük olyan, akit tizenöt–tizenhat évesen, leventeként Németországba vittek a II. világháború utolsó időszakában, és olyan is, akit politikai okokból börtönbe vetettek vagy hosszabb ideig rendőri megfigyelés alatt tartottak 1956 után. Szinte valamennyiükre jellemző, hogy egyetemi tanulmányaik idején nyomasztó egzisztenciális bizonytalanságban éltek, jóformán éheztek. Pályájuk első szakasza gyakran zsákutcás volt; nem kaptak a képességeiknek, elhivatottságuknak megfelelő munkahelyet. A kommunista rendszerhez általában nehezen tudtak alkalmazkodni; nemcsak az 1950-es, hanem az 1960-as években, sőt: akár még később is belső emigrációban éltek. Többen felőrlődtek pszichésen és idejekorán súlyosan megbetegedtek. De voltak ennek a nemzedéknek olyan képviselői is, akik elkötelezettségük és rendkívüli akaraterejük révén a nehéz körülmények ellenére is ki tudták bontakoztatni a tehetségüket, és – ha megkésettség jutott is osztályrészükül – végül szép életpályát futottak be, komoly életművet hagytak hátra. Maga Albert Gábor a legjobb példa erre.
– Hogyan zajlott a közös munka Albert Zsuzsával? Ki válogatott a teljes levelezésből?
– Albert Gábor – rendkívüli gondossággal – maga archiválta levelezését. Az általa megőrzött és rendszerezett, részben írott, részben gépelt anyag alapján a 2020-as évek elején Albert Zsuzsa készítette el – erős szelekciót alkalmazva – az első, számítógépen rögzített kéziratot, és ő kezdte el a levelek jegyzetelését is. Az én feladatom az volt, hogy ezt a már csökkentett mennyiségű, de még így is monumentális szövegegyüttest alakítsam át egy, az eredetinél rövidebb és egységesebb változattá, amely a korszak irodalom-, társadalom- és politikatörténete iránt érdeklődő olvasóközönség számára befogadható.
Albert Zsuzsa
– A levelek közlésénél alapvetően időrendet tart, de hosszabb egybefüggő blokkokat is kialakított, amelyek egymáshoz kapcsolódó izgalmas, érdekes esszészerű olvasmányok – például a Határ Győzővel és Domokos Mátyással folytatott írott párbeszédek. Miben különbözött a Határ Győzőhöz, illetve a Domokos Mátyáshoz fűződő kapcsolata?
– Albert Gábor csak nagyon ritkán tudott személyesen találkozni a nála tizennégy évvel idősebb Határ Győzővel, aki 1956 után angliai emigrációban élt. Ennek ellenére a két nehezen besorolható, szellemi függetlenségre törekvő író közötti baráti és eszmetársi viszony megbonthatatlan volt. A Kádár-korszak második felében, majd a rendszerváltozás időszakában és az azt követő években is gyakran írtak egymásnak leveleket, amelyekben nemcsak életkörülményeikről, hanem írói terveikről, vállalkozásaikról is beszámoltak, és értékelték egymás műveit. Szövetségüket erősítette, hogy Albert Gábor már akkor kongeniális olvasójává vált Határ regényeinek és esszéinek, amikor a disszidens író még csak nagyon szűk körben volt ismert Magyarországon. Határ pedig nagyra tartotta Albert Gábor rangos, de sokáig kevesek által méltányolt prózáját, és a könyveiről több alkalommal is írt recenziót. Az Albert–Határ-levelezés különösen intenzívvé és irodalmi szempontból kiemelkedő értékűvé vált 1983–84-ben. Albert Gábort ekkor láthatóan megelégedettséggel töltötte el, hogy szellemességben és nyelvi virtuozitásban képes eredményesen felvenni a versenyt az utánozhatatlan látásmódú és stílusú Határ Győzővel.
Domokos Mátyással való barátsága és levelezőtársi kapcsolata viszonylag későn, a rendszerváltozás után mélyült el. Domokos – Határral szemben – Albert Gábor korosztályához tartozott. Kettőjük szociokulturális hátterét illetően sok hasonlóságot lehet felfedezni. Mindketten művelt vidéki középosztálybeli családból származtak. Albert és Domokos édesapját egyaránt „reakciósnak" nyilvánították az 1940-es évek végén, és ennek következtében – már nem fiatalon – pályaváltoztatásra kényszerültek, igen méltatlan körülmények között. Jóllehet a levelezőtársak ifjúkorukban nem ismerték egymást (Albert Gábor néhány évvel később kezdte meg bölcsészkari tanulmányait, mint Domokos Mátyás), sok közös élményt tartottak számon egyetemista időszakukból.
– Van-e kedvenc műve Albert Gábortól? A levelezésből megtudott-e valami újat róla, illetve megírásának hátteréről?
– A közelmúltban kifejezetten üdítő olvasmányélmény volt számomra Albert Gábor …mi pedig itt maradtunk című, 1996-ban megjelent regénye. Ennek a kaleidoszkópszerű, zsúfolt anyagú, idősíkokat és nézőpontokat sűrűn váltogató, szövevényes műnek a kollektív hőse éppen a levelezéskötet címében megidézett „elveszett nemzedék", az író generációja. Filológus szemmel nézve roppant érdekfeszítő, hogy a levelezésgyűjteményben és a regényben számos egymásra rímelő motívum, szöveghely található. Mi több: a szépirodalmi műben olyan, fiktív szereplők tollából származó levélszövegek is fellelhetők, amelyekről Az elveszett nemzedék olvasása során derül ki, hogy eredetileg Bécs Ernő és Albert Gábor saját levelei voltak.
Itt érdemes röviden kitérni arra, hogy a mi pedig itt maradtunk… legjobban sikerült részeinek középponti alakját, az Alanyi Költőt Albert Gábor közeli barátjáról, egykori albérleti lakótársáról, Bécs Ernő szegedi tanárról mintázta. Arról a Bécs Ernőről, akinek az egyetlen, posztumusz kiadott kötetét, a Fölött, alatt, között-et Albert Gábor szerkesztette, előszót pedig közös barátjuk, Poszler György írt az 1995-ös versgyűjteményhez. Bécsnek a most megjelent könyvben harminchét, irodalmi igényességű levele látott napvilágot, amelyek 1953 és 1961 között keletkeztek.
Visszatérve a regényhez: az Alanyi Költő – a „valódi" Bécs Ernőhöz hasonlóan – életigenlő, hedonista, szenvedélyes, gazdag képzelőerővel rendelkező, ugyanakkor vívódó, önemésztő művész személyiség, akinek a sorsa – az érzékeny embereket lábbal tipró történelem, majd az idő előtt érkező betegség kényszerei folytán – drámaian alakul. Mozgalmas, felívelésekben és visszaesésekben bővelkedő élettörténetét a szerzőre erősen emlékeztető narrátor-hős, a muzeológus Mester összetett módon – nagy megjelenítő erővel, egyfelől eleven humorral, másfelől mély empátiával – beszéli el. Bátran kijelenthető: a levelezés ismeretében kevésbé enigmatikussá, befogadhatóbbá, könnyebben értelmezhetővé válik a regény, amelyet az 1990-es évek második felében több bírálója is értetlenséggel fogadott. Jóllehet Határ Győző már 1997-ben megállapította a szerzőnek írott gratuláló levelében: „Nagyszerű könyvet írtál, ríkató-kacagtató, hol pikareszk, hol meg komolykodáson túl, tragédiává nő – s ebben mintha a századeleji olasz verismo rokona lenne."
Borbély László
