Gion Nándor (1941–2002)

„Földik voltunk, a határt meg emberek húzták, nem az Isten."

A 80 éve született Gion Nándorra emlékezik Temesi Ferenc
 
Ma, február 1-jén lenne nyolcvanéves Gion Nándor (1941, Szenttamás – 2002, Szeged), a délvidéki magyarság sorsát ábrázoló egyik legjelentősebb huszadik századi prózaíró, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja. Regényei közül több még életében kanonizálódott, a műveiből készült fordításoknak, színpadi, rádiós és televíziós feldolgozásoknak köszönhetően egyre többen ismerték és kedvelték meg hőseit. Életművéről és annak hatásáról Temesi Ferenc íróval beszélgettünk.

Nincs olyan regénye, beleértve a bemutatkozó Por-tól egészen a legutóbbi 49/49-ig, amelyben egy-egy anekdota emlékrezgésein ne idézne meg hitelesen elhunyt művésztársakat és barátokat. Gion Nándor esetében kiváltképp igaz ez, ráadásul hozzá olyasféle barátság fűzte, amely kivételesnek mondható két nagy elbeszélő viszonyában. Felidézné ennek fontosabb állomásait?

– Ugyanazokkal a szavakkal szeretném kezdeni, amit Nándi halálára írtam Az ember, aki aranyat talált címmel. Ha álmodban visz el az infarktus, ráadásul Szegeden, ahol a lányod orvos – Isten szeret téged. Ha egy nap lefekszel, és álmodban meghalsz, hogyan fogod tudni, hogy még mindig álmodsz-e? Egy halálról való álom-e az egész, vagy egy életről való álom a halálban? Aztán esetleg fölébredsz. És honnan tudod, hogy melyik életbe ébredtél? Az élet egy nagy meglepetés, a halál se lehet nagyobb. De azért mégis: hatvankét év. Huszonkétezer nap. Mire elég ez? Regényekre? Elbeszélésekre? Forgatókönyvekre? Szerelmekre? Családra? Egy tetralógiára? A hivatalos nekrológ vajdasági magyar írónak hívja pedig ő egyszerűen csak magyar író volt. Mint a legnagyobbak. Nem is író volt ő, hanem mesélő. Kevesen tudják, hogy könyveit diktálta. Az élőbeszéd egyszerűsége határozta meg stílusát. Regényei éppen ezért olyanok, mint a jó víz. Némely kikiáltottnak borként isszák a könyvét. Aztán megfájdul tőle a fejük, és nem értik, miért. De vizet mindenki iszik. És mindenki enyhet lel benne. Realista író volt. Kezdetben neki is megvoltak az avantgárd kísérletei, mert hatottak rá az Új Symposion folyóiratban jelentkező írótársak, de hamar rájött, hogy az ő írói világához, ahogyan a Szenttamáson megtapasztalt hagyomány ábrázolni kívánja, legfeljebb a realizmus megújítása az egyetlen járható út. Rám már egyetemista koromban nagy hatással voltak a délvidéki folyóiratban megjelent írások, hiszen ott közölték azokat, akik nálunk, „az anyaországban" be voltak tiltva. Határ volt köztünk ugyan, de egy szenttamási és egy szegedi tett erre. Földik voltunk, a határt meg emberek húzták, nem az Isten. Élelmes fiatalemberként persze nemcsak a szellemi javakért jártam át a Szabadkára, csempésztem farmert, alkoholt meg miegymást. Ha a határ mellett élsz, vagy csempész vagy finánc, más nincsen.

Gion Nándorra melyik írása nyomán figyelt fel? Miképpen történt meg az első személyes találkozás?

– Az első regény, amit olvastam tőle, rögtön az Új Symposion regénypályázatának díjnyertes műve volt, a „Testvérem, Joáb", aligha lehettem húsz évesnél idősebb. A leginkább szeretett és tisztelt tanárom, Ilia Mihály, akinél többet aligha tudhatott bárki a határon túli szépírókról, illetve Csetri Lajos, aki esztétikára tanított, meghívta az Új Symposion nagy nemzedékének tagjait Tolnai Ottót, Ladik Katalint, Domonkos Istvánt és másokat a szegedi bölcsészkarra. Gion Nándor, aki már széles parasztarcával is kitűnt a többiek közül, cigarettától és konyaktól jellegzetes érdes hangján olvasott fel egy igen egyszerű történetet. Akkoriban még nem éreztem, hogy az öccse vagyok, pedig már akkor az voltam. Ez a testvérérzet akkor vált valósággá, amikor elolvastam a Virágos Katona, a Rózsaméz és az Ez a nap a miénk című könyveit. Már javában írtam a Port, amikor rájöttem, nagyon is rokonok vagyunk. Kosztolányi Dezső megjövendölt minket, amikor 1910-ben az Élet című lapban megjelent Alföldi por című tárcájában ezt írta: „Nem értem meg, hogy az alföldi por, mely már annyi embert züllesztett le az iszákosság rothadt pocsolyájába, és még többet tesz kehessé, rövidlátóvá és vidékiessé, miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regényírót?" A Por még meg sem jelent, de én már postára adtam Nándinak a folyóiratban megjelent részleteket. Később 1987-ben együtt kaptunk Déry-díjat, majd 1988-ban József Attila-díjat.

Gion Nándor tevékenykedett az Újvidéki Rádió irodalmi szerkesztőjeként, rovatvezetőjeként, a magyar adás főszerkesztőjeként, az Újvidéki Magyar Színház igazgatójaként, a Vajdasági Íróegyesület titkáraként, elnökeként, ami nyilván elvette az idejét a szépírástól. Szinte az utolsóként települt át a Délvidéken élő írók közül. Összefüggésben lehetett ez azzal, hogy szépíró mivolta mellett a kultúra robotosa, építője is volt számos feladatkörben?

– A Duna Televízióban két és fél évig létezett az Asztaltársaság című műsorom, amelyben így emlékezett vissza 1992-es áttelepülésének okaira: „Ott ültem egy rádióban és az embereim fogyatkoztak. Ékes szerb nyelven beadványokat írtam, melyekre rendre megjött a válasz, hogy nem mehet. A szerkesztőség húsz százalékát szabadságra kell küldeni. Én ezt nem tettem meg. Valamikor megírtam az utolsó kérelmemet, amire már nem is válaszoltak. Erre fogtam magam és eljöttem. Mert éreztem, hogy ott már semmi érdemlegeset nem tudok csinálni. Írok – azt megtehetem itt is." Kapitányként, utolsó emberként hagyta maga mögött a süllyedő hajót. Ugyanebben a műsorban mesélte azt is, hogy egyszer egy órán át tartott előadást magyarországi fiataloknak a vajdasági irodalomról. A legvégén feltették neki a kérdést: „Ha maga magyar, akkor miért ment a határon túlra, odaát?" A kérdező ezzel elárulta, hogy semmit sem tud Trianonról. Nándi pedig úgy érezte, hiábavaló volt beszélnie bármiről is. Azért írásra is szakított időt a szóban forgó évek során: noha a termés szerényebb volt, mégiscsak megjelent 1977-ben A kárókatonák még nem jöttek vissza című kitűnő ifjúsági regénye, amelynek folytatására, a Sortűz egy fekete bivalyért címűre évekig várni kellett. 1990-ben jelent meg utoljára a Forum Könyvkiadónál Gion-regény beszédes címmel: Börtönökről álmodom mostanában. Ez a könyv szépirodalmi kulcs az agonizáló titói–milosevicsi Jugoszláviához.  

Vajon népszerűbb lett azáltal, hogy ifjúsági műveit Magyarországon megfilmesítették?

András Ferenc filmrendező jóvoltából megfilmesítették a Gion-művek közül a Postarablókat és A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényt, amelyeknek a rendező volt a filmforgatókönyvírója is. A Sortűz egy fekete bivalyért forgatókönyvét is András Ferenc írta, de azt végül a Franciaországban élő Szabó László rendezte meg. Feri szerette volna megrendezni a Latroknak is játszott filmváltozatát, de annak csak a forgatókönyve valósulhatott meg. A Magyar Művészeti Akadémia megbízásából az In Memoriam Gion Nándor című portréfilm azonban elkészült. A filmesek közül ő értette és értékelte egyedüliként Nándi prózáját és vette észre azokat a műveket, amelyek önálló filmként is megállták vagy megállhatták volna a helyüket. Az mindig kérdés, hogy ez a fajta siker, mennyire hatékony az életmű olvasatát tekintve, de egy biztos: anyagilag nem ráfizetés. [A Magyar Hírlap az évfordulóra András Ferenccel közölt interjút.]

Sohasem vetett árnyékot a barátságukra féltékenység, kenyéririgység vagy hasonló?

– Soha. Egyszer együtt szilvesztereztünk szépséges és érzékeny feleségével. Nándi konyakozott, de aznap ízlett neki a whiskym is. Oda tette a trónus kinézetű karosszék mellé, lábhoz tett whiskyvel várta a közös barátokat Lázár Ervint, Vathy Zsuzsát, Bella Pistáékat, Ágh Pistáékat és másokat. Egy barát egy életben sok, kettő tömérdek, három úgyszólván lehetetlen. De úgy látszik, nekem megadta az Isten. Olyasmi persze megtörtént, hogy „te Feri, mondta egyszer görbe mosollyal, és megnyalta a cigarettája végét, én már tetralógiát írok." Ezzel célzott arra, hogy „elhagyott", mivel én a Porral, a Híddal és a Pesttel trilógiát írtam. Egészséges rivalizálás volt köztünk, de ez sohasem káros, sőt éltető.

Hogyan történt az utolsó találkozásuk?

– Békéscsabán léptünk fel más írókkal együtt. Hazafelé a vonaton végig mesélt, hogy másnaposságunkat könnyebben átvészeljük. Azért azt hozzáteszem, hogy közben kiitta a laposüvegemből a whiskyt. Az állomáson átöleltük egymást, nem tudtam, hogy többé élve nem látom. A középszerűek azt hiszik, minél többet írsz, annál kevesebb mesélnivalód marad. Pedig ez fordítva van. Minden könyv újabb könyvre tár ablakot. Senki sem akar meghalni, amíg ki nem művelte tehetsége legjavát, de minden író teli bőrönddel megy el, ez már csak így van. Nándi Délvidéken aranyat talált, de nem fosztotta ki, miként hőse Tölgyesi Mihály, hanem újrateremtette. A délvidéki magyarság volt az ő aranya. Nándi teljes életet élt. Tudta, az életformánk felzabál bennünket. Mese lesz belőlünk, jó esetben. „Hiába. Tíz éve nem dobtam baltát", mondta egy hőse az Izsakhár című művében, akit a tévéfilmváltozatban Bubik István remekül alakított. Ilyen mondatokat soha többé nem ír le magyarul senki. Ilyeneket csak ő tudott írni. Mintha magamagáról írta volna ezt a tetralógia befejező részében: „alapjában véve szerencsés embernek tartotta magát, sok nehéz helyzetből kikeveredett már, és ezúttal is szerencséje volt."
 
Az interjút Borbély László készítette
Gion Nándor a hivatalos anyakönyv szerint 1941. február 1-jén született a szerbek és magyarok lakta bácskai kisvárosban (Gion mindvégig falunak nevezi), Szenttamáson. Szabadkán járt ipari iskolába, majd az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt az újvidéki magyar rádió ösztöndíjasa volt. Már ekkor megjelentek szépirodalmi alkotásai és írt tudósításokat, recenziókat, kritikákat – tagja lett az Új Symposion nemzedékének. Végzése után nem ment tanítani, hanem az újvidéki magyar rádió munkatársaként dolgozott s gyakorlott tollforgatóvá vált. Első sikerét a Kétéltűek a barlangban című regényével érte el, majd a Testvérem, Joáb cíművel a Forum Kiadó első díját kapta meg. Ezután jelent meg az Engem nem úgy hívnak című ifjúsági regénye, majd a Postarablók, s a Híd-díjas Virágos Katona. A kárókatonák még nem jöttek vissza című gyerekregénye akkora sikert aratott, hogy kötelező olvasmány lett az iskolákban.
A nyolcvanas évek második felétől egyre nagyobb figyelemmel ismerte el a magyarországi kritika és irodalmi közélet munkásságát: 1987-ben Déry Tibor-, 1988-ban József Attila-díjban, 2000-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszúja kitüntetésben részesült.
A Vajdasági Íróegyesület elnöke, az Újvidéki Színház igazgatója, az újvidéki rádió újságírója, szerkesztője, főszerkesztője is volt.
1993-ben áttelepült Magyarországra családjával együtt. Több komoly betegséggel is küzdött – 2002 augusztusában szállították be a szegedi Újklinikára, ahol másnapra meghalt. 2002. szeptember 12-én temették el a budapesti Farkasréti temetőben.
A Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja. Emlékházát 2010-ben adták át Szenttamáson. Életművének és személyiségének emlékét emellett a határon túli fiatal alkotókat jutalmazó Gion Nándor-ösztöndíj őrzi. Nemrég tagja lett a Digitális Irodalmi Akadémiának.
A Gion Nándorról készült „in memoriam" MMA-portréfilmet tavaly mutatta be a köztelevízió. Ma 23 órakor a Pesti TV műsorán lehet megtekinteni.

Az évfordulóhoz kapcsolódóan emellett a Duna TV február 4-én (csütörtökön) 23.21-kor vetíti a Gion Nándor regényéből készült A szivárvány harcosa című filmet (2001, r. Havas Péter, író-forgatókönyvíró: Gion Nándor), február 5-én (pénteken) 21.05-től (ismétlés: február 6. 01.25) pedig az M5 csatornán egy másik Gion-adaptációt, a Sortűz egy fekete bivalyért című (1984, r.: Szabó László, forgatókönyv: Jeli Ferenc, András Ferenc) alkotást láthatják a nézők.
2021. február 1.  |  gion nándor temesi ferenc andrás ferenc