Most… itt

Lajta Gábor festőművésszel beszélgettünk

Kétségtelenül nem egyszerű vagy könnyű feladat a hátráltató tényezők ellenére is: összeszólítani egy kiállítási anyagot. S a kihívás még inkább jelentős, ha az nem egy alkalmi tárlat, hanem a kiállítási vetésforgó szerint ötévente sorra kerülő bemutatkozása a magyar képzőművészetnek. Most éppen a másodiknál tartunk. Hogyan látta, élte meg Lajta Gábor a 2020-as – részben rendhagyó – nemzeti szalont?
– A II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon rendkívüli körülmények között született meg, s ez bizonnyal nyomot hagyott kiállásán. Valamilyen értelem szerint valóban rendhagyó tárlat jött létre?
– Egy nem bennfentes kiállítás látogató számára bizonyára nem tűnik rendhagyónak a tárlat –inkább bőségesnek, sokszínűnek, érdekesnek, színvonalasnak tetszhet. Ha a rendezők szemszögéből vizsgáljuk – a gondok, töprengések, nehézségek, vélemények és ellenvélemények árnyékában és fényében –, akkor már jóval bonyolultabb a helyzet. A Szabadjáték katalógusának kurátori bevezetőjéből (Szurcsik József) mindezek a nehézségek részletesen feltárulnak. Ez az írás a kortárs magyar művészeti élethelyzet megszenvedett tanúságtétele, korképe és kórképe. Már csak az anamnézist kellene feltárni.
– Mi volt az összbenyomásod a tárlat egészéről: a kiállított művek válogatásáról, kvalitásáról, elrendezésük koncepciójáról?
– Míg a korábbi Képzőművészeti Szalon nem különbözött alapvetően egy megszokott kurátori koncepció-kiállítástól, ehhez képest a másik véglet egy zsúfolt, „parttalan" merítés lehetne, olyan, amilyenek a régi Szalon-jellegű kiállítások voltak. A Szabadjáték hozzájuk képest valahol középen egyensúlyozva próbálja a lehetőleg minél szélesebb kínálatot és sokféleséget elegáns és viszonylag szellős rendezéssel feltálalni. Hangsúlyosan festői és hangsúlyosan szobrászi lett ez a Szalon. Ahogy M.S. mesterem írta jó sok évvel ezelőtt: álmom egy olyan kiállítás, ahol képek vannak a falon és szobrok a térben…
Kvalitásokról egyébként kiállítóként csak a legnagyobb óvatossággal illendő beszélni. Egy színpadi előadás kritikáját sem a szereplő színészek írják. Ami viszont biztos, a képzőművész-kurátor emberfeletti feladatra vállalkozott – bárki, aki csak közel is hasonlóba vágta a fejszéjét, pontosan tudhatja ezt.
– Helyes és izgalmas lehet szétválasztani tapasztalataidat, hiszen előbb virtuálisan volt látható a tárlat, s csak utóbb nyílt lehetőség a személyes megtekintésre. A két élmény mennyiben állt egymás közelében, fedésében?
Valódi kiállítást bőségesen láttunk már, mondhatnánk kissé cinikusan vagy épp keserűen mosolyogva. Virtuálisat azonban ritkán, inkább csak távolabbi országokból küldött internetes tudósítások révén. A legfurcsább: egy éppen megnyíló tárlat, ahol a termek tökéletesen üresek! A művek pedig egymást nézik, nyugodtan, hosszan, a máskor jobbára egymással cseverésző nézőktől mit sem zavartatva.  Egy elhagyott múzeum sci-fibe illő hangulata lenghette be a Műcsarnok termeit. De a várakozás, a késleltetés remélhetőleg éppenséggel még erőteljesebbé tette a megnyitott termek realitását a látogatók számára is.
– Találkoztál-e olyan alkotásokkal, amelyek – noha a magyar képzőművészeti élet szereplőjeként nyilván jól ismered a kollégák munkáit – revelációként hatottak rád?
– Ismert életművek mélyültek tovább, de a fiatalabbak közül is – néhányukat valóban nem ismertem, s a Szabadjáték egyik fő érdeme az egészen fiatalok jelenléte, a tág életkori megoszlás – többek munkáin megakadt a szemem, tetszett például Benyovszky-Szűcs Domonkos kolorizmusa, a korosztályomból pedig „felfedeztem" F. Balogh Erzsébet erőteljes technikai frissességét, dinamizmusát.
– Az ötletes kiállításcím mennyiben tükrözte, képviselte a kiállított műveket?
– A magyar képzőművészetet mindig is jellemezte a jó értelemben vett képzettség, ami részben a nem konzervatív, ám tradíciókra épülő akadémiai oktatás folyománya, vagy akörül, azt óhatatlanul figyelembe véve jött létre. Az igazi szabadság, a „szabad játék" csak a szabályok kereteiben, azokból akár kitörve is, de nem felejtve, jöhet létre. Minderről Gaál József a katalógus egyik bevezetőjében mély beleérzéssel és tapasztalattal ír. (A katalógus szövegei: Szegő, Szurcsik, Gaál, Kukorelly – ritka alapossággal járják körbe egy Szalon-kiállítás lehetséges aspektusait.)
– Összevetve az I. Képzőművészeti Nemzeti Szalon benyomásaival, hogyan értékeled a jelen tárlatot: sikerült hasonló színvonalat hoznia?
– Erre a kérdésre az elején már utaltam. Más a mostani tárlat.
– Életműved a következetes építkezés példája, évtizedek óta állandó alapját, hátterét adja a realista megközelítés, ám ezt megfejeled valami különösséggel. Hogyan jellemeznéd képeid ezen mozzanatát, tartományát?
– Ha szabad rábólintani jellemzésedre – hozzátéve, hogy milyen ritkán sikerülhet az inkább csak vágyott misztérium közelébe kerülni! –, valóban, a realitásban épp az irrealitás érdekel, s az irrealitásban épp a realitás. Tehát nem a tiszta szürrealizmus vagy expresszionizmus, hanem a látszólag egyszerű dolgok megfoghatatlansága.
– A kiállításon szereplő alkotásod (Férfi bőrönddel) olyan hétköznapi, ugyanakkor filozofikus helyzetet jelenít meg, amely belehelyezkedésre, azonosulásra invitálja a tárlatlátogatót. Az önarcképi jegyeket hordozó, háttal ábrázolt férfialak, kezében nyitott, láthatóan üres kofferrel – éppen távozóban. Merre tart?
– Szeretném, ha a képem megőrizné a titkát. A kép a figuráét, én pedig a festményét.
– S merre tart, milyen távlatait látod művészeted további formálódásának, változásának?
– Ezekről a távlatokról már inkább tudnék beszélni, hiszen naponta szembesülök velük a festőállvány előtt. Ilyesfélék: tiszta színekkel visszaadni a fényt, egyszerűsödni, élővé tenni a festéket – az ecsetvonás egyszerre legyen absztrakció és valóság… De hiszen mindig is ilyesmit szerettem volna, csak most még inkább.
2020. szeptember 4.  |  lajta gábor képzőművészeti nemzeti szalon