Fejérváry Gergely, Szekfű András, Havas Ágnes, Gelencsér Gábor

Szubjektív emlékek, hangulatok és a korszak jellemrajza

Így filmeztünk 2 címmel jelent meg Szekfű András, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa, Szőts István-díjas filmtörténész interjúkötete az MMA Kiadónál. A kötet a tavaly megjelent első rész folytatása, válogatás a szerző beszélgetéseiből, amelyeket a szakmában alkotókkal folytatott. A második kötetbe huszonhét filmes személy interjúja került. Többek között olvashatunk beszélgetést Sára Sándorral, Gulyás Gyulával vagy Gulyás Jánossal is. A könyvet 2020. február 13-án mutatták be Budapesten, a FilmesHázban. Az eseményen az alkotón kívül egy kerekasztal-beszélgetésen részt vett Havas Ágnes filmes szakember és Gelencsér Gábor egyetemi tanár, Balázs Béla- és Szőts István-díjas filmesztéta is.
A beszélgetés elején Szekfű elmondta: A két könyv között van különbség. Az első egy korábbi korszakkal foglalkozott és 1945-től 1960-ig ölelte fel a magyar filmtörténetet. A második kötetben az azóta eltelt időt tekintette át, és abban már szerencsére sok kortárs alkotóval is sikerült interjút készíteni. Fontosak a könyvek címlapjai is. Az első az Így jöttem című Jancsó Miklós-film címlapja volt, míg a második kötethez B. Müller Magda ikonikus fotóját használta Szabó István Mefisztó című művéből. Ez a borító ugyanis nagyon jól jelképezi ezt a korszakot. Szekfű a munka során végig érzékelte, hogy nagy indulatok feszülnek még most is a művésztársadalomban. Úgy dolgozott, hogy a már elkészült interjúkat soha nem mutatta meg az interjúalanyoknak. Azt viszont jelezte, hogy más művésznél is volt már vagy el fog menni és kérdezi majd őket. Példaként emelte ki, hogy a Tízezer nap című film tárgyalása során például Nemeskürty Istvánnak, az MMA néhai tagjának előre szólt, hogy Kósa Ferencet is kérdezni fogja. Azért jó ez a példa, mert szintén a könyvből olvashatjuk, hogy a két alkotó között végig feszültség volt munka közben. Talán ezért is mondják, hogy a második kötet sokkal izgalmasabb, mint az első, hiszen több vitás téma is szerepel benne. Sokszínű a könyv, hiszen a korszak is sokszínű volt.
A mű előszavát Gelencsér Gábor írta és címnek a Gumifalak szóösszetételt használta, amit a Herskó Jánossal készített interjúból kölcsönzött. Gelencsér szerint a korszak filmtörténete kevésbé ragadható meg a történeti forrásokból, hiszen azok sokszor torzak. A visszaemlékezések azonban hű képet állítanak. Azért is fontosak az interjúk, hiszen a filmrendezők általában nem írtak naplót (kivétel ez alól például Makk Károly), de Szekfű mikrofonja előtt el tudták mondani véleményüket. Ezek nem történeti források, mégis tanúk megszólalásai, vitái egymással. Indulatok, manipulációk is felfedezhetők bennük.
Havas Ágnes később arról beszélt, hogy ő a magyar filmet a Talpalatnyi földdel vagy Az ötödik pecséttel fedezte fel. Utána jöttek a hatvanas–hetvenes évek kultikus alkotásai, a Sodrásban vagy a Szerelem. Havas azt is elmondta, hogy a jó filmnek azt kell felfedezni, amit Bartók Béla fedezett fel a zenében.
Arra kérdésre, hogy a második kötetben Szekfű számára melyek voltak a legizgalmasabb témák, azt mondta: A tízezer nap problémája mellett ilyen volt Ember Judit és Gazdag Gyulának A határozat című filmje. Különleges ajándéknak tekinti, hogy megírhatta ezt a könyvet, hiszen különleges emberekkel találkozhatott. Például Bíró Zsuzsa dramaturg és forgatókönyvíróval, aki sok izgalmas anekdotát mesélt a korszakról.
De Szekfű megemlékezett Simó Sándorról is a könyvbemutató során. Sajnos vele nem sikerült interjút készíteni, mégis fontosnak érezte, hogy ennek a különleges rendezőnek ajánlja a könyvet. Szekfű szerint Simó Apám néhány boldog éve című alkotása ugyanis a magyar filmtörténet fontos része.
Mindhárman hosszan beszéltek a Balázs Béla Stúdió fontosságáról is. Gelencsér Gábor egyébként tanítja is ennek működését. Háromszázötven alkotás született itt, a kétpercestől a hatórás filmig. Sok, itt készült mozit betiltottak vagy nem mutatták be soha a közönségnek. Szinte mindenki megfordult a stúdióban, sokan szabadon alkothattak ott, Ember Judit például az életművét a stúdiónak köszönheti.
Az est során a résztvevők megidézték Bódy Gábor alakját is. A tragikusan fiatalon elhunyt rendezővel készült interjú egy részlete is elhangzott. Szekfű elárulta, hogy Bódyt is a Balázs Béla Stúdióban ismerte meg. Elátkozott zseninek tartotta. Ezzel együtt kellemetlen ember volt, éles látású megfigyelésekkel. A magyar filmtörténelem egyik szomorú részlete, hogy kiderült: Bódy is jelentéseket írt emberekről, besúgó volt.
Az előadók kiemelték: a film összművészeti alkotás. Amikor filmművészetet oktatnak, akkor nagyon fontos a filmtörténet mellett a zene vagy a képzőművészet jelentősége is. Ebben nagy szerepe volt Szöllősy Évának, akit sokan megemlítettek a könyvben, és aki az akkori korszak filmeseit oktatta. Szöllősytől a képi kifejezés teljességigényét kapták a hallgatók. Kimutatta, hogyan függnek össze a képzőművészetek fejlődésében vagy egy-egy személy életművében a legszemélyesebb mondandók a legtársadalmibb mondandóval, ez hogyan illeszkedik bele a nagy mozgásokba, és hogy mindez a képről világosan leolvasható. Évának a láttatáshoz is különleges képessége volt. Nála alkotó módon kellett gondolkodni korokról, művekről, életművekről, sorsokról. Kedvence a festő Bruegel volt. A Tízezer nap totáljait, téli jeleneteit figyelve ráismerhetünk a németalföldi festő munkáira.
A megszólalók egy kicsit, mint hőskorszakról is beszéltek a hetvenes–nyolcvanas évekről, hiszen ebben az időszakban egy-egy filmre akár egymillió ember is kíváncsi volt a mozikban. Igaz, akkor nagyon fontos volt az állami szerepvállalás egy-egy mű elkészültéhez. Az interjúkötet nagy erénye, hogy őszinte és közvetlen. Szekfűnek mindenki örömmel nyilatkozott, senki sem utasította vissza.
Szekfű ötven évvel ezelőtt készítette első filmtörténeti életút-interjúját, és a mai napig készíti ezeket. Minden interjú hangfelvétellel készül és általában néhány óráig tart, néha több napon át. Ötven évvel ezelőtt gyorsírással jegyezte a nyilatkozatokat. De megmaradtak a hangok is, amelyek két ember beszélgetéseit rögzítették, annak minden lelki rezdülésével együtt. És hogy mire jó egy ilyen emlékezet kötet? Megtudjuk-e az igazságot múltunkról? Szekfű Andrást idézve: „Igen is, meg nem is. Előfordult e kötet interjúiban, hogy valamely tényt két megkérdezett ellentétesen mondott el. Mindenki a saját történetét vezette elő, és ez természetes. Bízom benne, hogy az interjúkból kirajzolódik a beszélők egyénisége, egy kicsit megismerjük őket. Van, aki hivatali vagy pártzsargonban beszél, van, aki közvetlenül, oldottan. Általában a szubjektív emlékek, a hangulatok határozzák meg ezeket a beszélgetéseket."