Vonalrend

Kókay Krisztina textilművész jubileumi kiállítása a Vigadóban

A vonal misztériuma persze olyan titok, amely a szemünk láttára történik meg, így nyilvános, noha személyes. A vonalat, mint véges végtelent köti össze alkotójával, vagy éppen azzal, amit mondana, de mégse mondja, csupán képeit helyezi elénk. Kókay Krisztina grafikus- és textilművész 75 éves. Jubileumi tárlata csaknem életmű-kiállítás, majd fél évszázadnyi alkotómunka szemléje papíron, vásznon és selymen.
A Vigadó 6. emeleti két termét megtöltő munkák válogatottak, számuk így is tetemes: az egyik kiállítótérben egyedi és sokszorosított rajzok kaptak helyet, olykor kissé zsúfoltnak tetsző prezentálásban, a másik tér a nagyméretű, különböző textíliákra rajzolt-festett grafikáké, valamint a többnyire színekbenmegjelenő szövött falikárpitoké.
Ha lehetne számba venni, hogy Kókay Krisztina jellegzetes szálkázó-vonalazó eljárásával hány alkalommal kellett kezében a nyomhagyó anyagot felemelni és letenni – irdatlan mennyiséggel kellene szembesülnünk. Aprólékos és időigényes, sajátos munkametódust követ, amely nem csupán türelmet, alázatot követel meg gyakorlójától, még inkább a monotóniában ébredő áhítatot.
A kezdeti tanulmányrajzokon tapasztalható formáló, hosszan kitartott vonalak idővel megrövidültek. A jellemzően vízszintes sávokban, mint tartományokban húzott rövidebb, függőleges irányú vonalak váltak a művek építőelemeivé, ritkulásuk és sűrűsödésük pedig téri mélység hordozójává vált (Mélyvíz I.). A vonalerdő gyakran kollázsolt, applikált felületként hat (A fal), hangsúlyosan jelezve az építettséget. Ennek egy más típusú változata észlelhető a Fohász (2017) című munkán, amelyen vízszintes vonalak függőleges emelkedése jelenik meg csúcsokkal, jelezve: a hit nem birtok, hanem változó minőségű és intenzitású kegyelmi állapotok sora. A lenvászonra festett Palást című alkotása talán legismertebb munkája, szöveget alkotó vonalak és egy forma rendkívüli találkozása. Persze fontos, hogy a kiállításon szereplő két paláston éppen az Ómagyar Mária-siralom, illetve Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött archaikus népi imádságok szerepelnek Balassi- és Márai-versek kíséretében, s együttesük kört alkot – eredendően mégis forma és szöveg egybetalálkozása a döntő.
Munkáinak döntő mozzanata az építőelemek, a vonalak ritmusa, ritmusképző szerepe. Talán előre tervezetten, talán ösztönszerűen – olykor öntudatlan? – születnek meg alkotásai, de ettől lényegesebb a vonalak esetisége, esetlegessége, hogy bármelyik esetben is: a vonalak egymástól való távolsága, hossza vagy szélessége, erőssége előre nehezen áttekinthető, kiszámítható. A vonalkák, szálkák egymásra következnek, egyik kívánja, készteti életre kelni a másikat, hogy néha pauza álljon be, a sor megszakadjon, hogy tagoló járatok, üregek teremtsenek távolságot a folytonos közelítésben, vagy éppen csak azért, hogy valami más kezdetet vegyen, mint addig.
E művészet mindkét ismert értelme szerint fúga-jelleget hordoz. Az építőelemek (vonalak) kötő-, egyben tagoló anyagszerűségek, noha csak felületek, miként a köztük támadt hiátus, az a szűk, résnyi űr, amely megőrzi az alapfelület színét, textúráját, ugyanakkor dinamizálja, enyhe mozgásba rántja a felületet.  De zenei értelme szerint is fúgaszerű e munkák jellege, noha szabályai kevéssé kimértek, pontosak. A téma azonban több szólamon át vonul, ellenpontozott, zárt formába rendeződik.
Vajon, ha számítógépes grafikaként születnének meg e művek, hasonló hatást érhetnének el, mint így, mindig a manuális kivitelezést, létrehozást választva? Egészen bizonyosan nem. Ugyanis akkor valami döntő mozzanattal megrövidülnének. Akkor nem láthatnánk a pillanatnyi állapotból eredő esetlegességeket – mert nem minden alkotónap egyforma –, a vonalak alkalmi görbüléseit, dőlését; széttartásuk vagy összehúzódásuk, a rend-rendszer kicsiny billenései tervezett mértéken felüli esetei nem lehetnének jelen.
Az MMA honlapján ars poeticaként felfogható idézet szerepel Kókay Krisztinától: „Ha valamit megrajzolok, az nem szabadít meg az élménytől, hanem csak megérteni próbáltam, és arra ösztönöz, hogy újra és még jobban közelítsek hozzá". Egyszerű, pontos szavak arról, hogy a művészet nem vált meg, a felszabadult boldogságot meg miért hozná el. Úgy szabadít meg- és el kicsit, hogy elköt, eltávolít, távolságot teremt, a megértés küszöbére vezet, hogy lehessen újrakezdeni, belépni, közelíteni. Hogy még jobban? Az bizonytalan. Inkább csak újra. Ugyanis azon dolgok értése, amelyekről Kókay Krisztina képeket alkot: hasonló misztérium, mint a vonalé.
2018. december 18.  |  vigadó galéria kókay krisztina jubileumi kiállítás