– Hetvenedik születésnapját különleges koncert formájában ünnepelték meg. Kinek volt ez az ötlete?
– A családban és a baráti körben is volt ünneplés a kerek évforduló kapcsán. A két nagylányom, Eszter és Julcsi vetették fel, hogy mivel sok olyan tanítványom van a táncosok, koreográfusok, a klasszikus és népzenész hallgatók között a Zeneakadémián, a szentendrei Vujicsics zeneiskola, korábban a Kalász művészeti iskola növendékei és a konzervatórium diákjai között, akik aktív zenészek, táncosok, ezért olyan alkalmat lenne jó találni, ahol velünk együtt ünnepelnének. A Zeneakadémia fogadta be a programot, amely a Solti-teremben kapott helyet. Nagy köszönettel gondolok ezért az egyetem teljes csapatára, a Népzene Tanszékre és Csoóri Sanyi „Sündire" a bensőséges hangulatú ünnepi rendezvényért.

– Kik köszöntötték az eseményen?
– Elsőként Fekete Gyula nemzetközi rektorhelyettes és Bolya Mátyás tanszékvezető szóltak. A régi barátok közül is sokan voltak ott: Gryllus Dániel, Szokolay Dongó Balázs, Balogh Kálmán, jelenlegi és egykori zeneakadémiai hallgatók, a Dalinda énekegyüttes, a Babra zenekar, Básits Branka… A klasszikus zenei szakosok közül Szaniszló Attila Vujicsics Tihamér Táncszvitjét zongorázta el hallatlan muzikalitással és virtuozitással. Természetesen a Vujicsics Együttes is fellépett, kiemelném Borbély Misi részvételét. Helyet kapott a műsorban Farkas Zoltán Batyu és felesége, Tóth Ildikó Fecske tánca, a ViGaD együttes, Gryllus Danitól elhangzott a 133. zsoltár. Az idén harmincéves Söndörgő videóüzenetben köszöntött, ahogy a Szent Efrém Kórus és provanszi zenész barátom, Miqueu Montanaro is. Az est házigazdája Sebő Ferenc volt, a műsort Csoóri Sándor „Sündi" szerkesztette. Különösen megható volt, amikor a közelmúltban elhunyt konzervatóriumi zongoratanáromnak, Kertész Lajos bácsinak a 60. születésnapomra írt köszöntőjét hallhattuk Gaál Zoltán, a Dankó Rádió műsorvezetője tolmácsolásában. Azt lehetett érzékelni, hogy valami nagy szeretetkiáradás jellemzi ezt az egész koncertet. Unokáimtól gyönyörű virágcsokrot is kaptam. Örökké felejthetetlen lesz számomra.

– A Zeneakadémia fontos helyszín az életében. Milyen emlékei fűződnek ehhez az épülethez?
– Egy nagyon fontos emlékem is kötődik a Solti-teremhez. Édesapám kertésztervező volt, és voltak olyan szünidei munkák, ahol diákok is bekapcsolódtak kertészeti feladatokba. Emlékszem, hogy karvezetős hallgatók is voltak közöttük, akikkel jó barátság alakult ki. Amikor diplomakoncertjük volt, arra édesapám minket is bevitt. A családban mindannyian tanultunk zongorázni, de én akkor voltam először a Zeneakadémia épületében. A szünetben be tudtam menni az előcsarnokba, és én, a pomázi felvégi gyerek betekinthettem a nagyterembe. Földbe gyökerezett a lábam: egy fiatalember feltűrt fehér ingujjban valami fantasztikusan zongorázott. Könnyen lehet, hogy ennek az alkalomnak köszönhető, hogy nem lettem végül kémikus, hanem a zenészpályát választottam.

– A zongora mellett hogyan került a kezébe a basszprím tambura, ami a Vujicsics Együttesben az egyik fő hangszere lett?
– A Vujicsics Együttes ötven évéhez hozzátartozik az, hogy először olyan hangszereket használtunk, amelyek kézre álltak. Nekem a zongora és orgona mellett a harmonika volt az első ilyen. Egyszer csak kiderült, hogy a délszláv népzenében a tamburacsalád hangszereinek nagyon fontos szerepük van, és akkor tudatosan megtanultunk tamburákon zenélni. Én a basszprímet választottam, ami egy alt fekvésű hangszer, de prímtamburát, csellótamburát, brácstamburát is beszereztünk. Így alakult ki a teljes tamburazenekari felállás. Egyébként mi kezdetben a magyar népzenében is elmélyedtünk, használtunk széki kontrát, tekerőt is. Ausztráliai turnénkon 1985-ben például koncertprogramunk fele részében magyar zenét játszottunk.

– Az ön szerb gyökerei is megerősítették ezt a zenei irányultságot?
– Mi a táncházmozgalom gyermekei vagyunk. Elkezdtünk Pomázon is – ahol felnőttünk – kutakodni adatközlők és népi hangszerek iránt. Magyar népzenét nem sikerült felkutatni, viszont a szerb közösség hagyománya nagyon szép volt. Hamar világossá vált, hogy rendben van, megszerettük a széki zenét is, de ha mi pomázi fiatalként széki zenét játszunk, és közben a pomázi hagyomány, ami a szerb közösséghez kötődik, kipusztul, mert nincs fiatal, aki bekapcsolódjon, akkor ez így vállalhatatlan. Tehát eldöntöttük, hogy mi a helyi szerb közösség hagyományát éltetjük tovább, mert helyettünk azt más nem fogja továbbvinni. Utána vált fontossá, hogy az üknagypapa még szerb pópa volt Csobánkán, sőt püspöki helynöki, adminisztrátori szerepkört is ellátott és nagyon szépen énekelt. Akkor az is felmerült, hogy amiket mi megtanultunk, még ő is táncolhatta és énekelte.

– Csaknem tíz éve vezeti a Dankó Rádiót is. Mi volt a fő cél, amikor elvállalta ezt a feladatot?
– Ez nagy megtiszteltetés nemcsak nekem, hanem az egész népzenész szakmának – egy népzenészt hívtak ide, akinek a zenei ízlése a népzene és a klasszikus zene felől alakult ki. Erre van szükség ahhoz, hogy az egyébként sokszor nem a helyén kezelt műfajokat is, mint például a népies műdal és a magyar nóta, vissza lehessen hozni abba az esztétikai megítélésbe, ami ehhez a műfajhoz hozzátartozik. Fontos tudni, hogy épp olyan identitásmeghatározó zenei kultúra ez, mint a falu hagyománya. Nekem ez is egyfajta „preevangelizáció", hogy minél magasabb színvonalú felvételek készítésével, archívumokból való felkutatásával ezt a műfajt is – ide tartozik az operett és az örökzöldek is – meg tudjuk őrizni. Ez teszi otthonossá számunkra a Kárpát-medencét, és így a magyar zenék rádiójaként nagyon fontos hivatást töltünk be.