A fotó népművészete

Az MMA fotóművészeti konferenciája a Vigadóban

Október elején, a fotóhónap alkalmából, de nem csupán ennek okán került sor az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának szervezésében, közelebbről Barta Zsolt Péter fotóművész kezdeményezése nyomán arra a kétnapos fotóművészeti konferenciára, amely a magyar fotográfia jelen helyzetével, állapotával foglalkozott. Döntő módon mégsem a jelen fotótendenciáinak számbavételére vállalkozott, sokkal inkább a művészeti ág múltjának felmérésére, s a jelenre háruló feladatok lehetséges meghatározására. E vizsgálódási szempontnak közvetlen megnyilatkozása volt, hogy a konferencia előadói között a fotóval történészként vagy muzeológusként, műkritikusként foglalkozók (Fábián László, Kincses Károly, dr. Tomsics Emőke, Bán András, Balla Gergely stb.) többségben voltak a fotót művészként gyakorlókkal szemben (Flesch Bálint vagy Kunkovács László).
Az első nap előadói a fotóról elsősorban mint művészetről, illetve technikai, módszertani hátteréről értekeztek, míg a második nap felszólalói inkább a fotó története és a fotótörténet-írás körül találtak izgalmas csomópontokat, így a két konferencianap előadásai egymásra épültek. A diskurzusban részt vevők saját kutatási területük tájékán termett felismeréseiket osztották meg, illetve az ezeken alapuló meggyőződésük szerinti irányba terelték mondandójukat, mint vitatható vagy egymás közt megvitatandó elképzeléseket.
A megközelítés, hogy a fotóművészetnek nincs, nem létezik „népművészete", értve ez alatt egyfajta archaikus, vagy legalább is nagyobb időtávlatba visszanyúló tradíciót – mindenképpen izgalmas felütése volt a konferenciának. Lévén a fotó alig másfél évszázados, nem tehetett szert olyan jelentős hagyományra, miként az évszázadokon át a nép körében élő és formálódó művészet. A helyzet valahogy úgy áll, hogy a fotónak egyszer talán lesz, lehet „népművészete", olyan feltárt és rendszerezett múltja, amely a kortárs számára visszatekintésre nyújt alkalmat; (a népművészetnek viszont egyre inkább nincs jövője abban az értelemben, hogy anyaga annak közvetlen megélése közben autentikusan tovább változhatna).
A fenti tételmondat mintegy ki is jelöli a fotóval foglakozó művészek és művészettörténészek feladatkörét: a kortárs feladata létrehozni a fotó „népművészetét" a jövő számára. A kétnapos konferencia felszólalóinak, előadóinak gondolatai és kérdésfordulatai sok különböző szempontból fakadóan éppen a körül forgott, hogy miképpen volna lehetséges megteremteni a fotó „népművészetét", azaz felmérni egy tulajdonképpen fiatal művészeti ág múltját, történetét, szereplőit és technikai-materiális hagyományait.
Ezen alapvető hiány pótlásának sürgető igénye több területet is érint. Dominanciát élvezett a magyar fotó történetének, sőt a fotótörténet-írás történetének megírása. Szórványosan, kisebb-nagyobb tanulmányokban, illetve szakfolyóiratokban, fotóelméleti és fotókritikai írásokat közlő egyéb művészeti lapokban – ezek száma nem túl jelentős – már történtek kísérletek, ám rendszeres összefoglalásra nem került sor.
A fotográfia körül számos további kérdés, visszatérő téma fogalmazódott meg az egyes előadók nyomán. Művészet-e a fotó, illetve mikortól tekinthető annak? Hogyan ítéljük meg a fotót: a jelenből visszatekintve, vagy keletkezésének korában? Nincs fotógyűjtemény, amely valamilyen szempontból ne lehetne izgalmas, s a hozzá fűződő háttérismerettel érdekes igazán. A fotó technikai reneszánszát éljük, mivel sokan dolgoznak régi anyagokra. Vagy éppen annak felvetése, hogy Magyarországon vajon miért nem oktatnak fotótörténetet? Az utóbb fotóművészként számon tartott fotósok tulajdonképpen fotóriporterek voltak (Munkácsi, Capa), s ennek nyomán teszi fel a kérdést dr. Albertini Béla fotótörténész, hogy egy készülő, átfogó munka vajon fotótörténet, vagy inkább fotóművészet-történetírás kell legyen-e.
Ha egy konferencia eleve azzal az előfeltevéssel vesz kezdetet, hogy lehetséges konszenzusa nem kitűzött, elérendő cél, hanem meglévő alap: közel áll a konkrét feladatok meghatározásához és végbeviteléhez. Ha ugyanis abban mindannyian egyet értenek, hogy a magyar fotó eddigi történetének megírása tovább nem halogatható, már csak az a kérdés tisztázandó, hogy miképpen is történjen ez meg. A résztvevők ismerik a célt, ám szükséges végigmenniük egy közbülső, tisztázó fázison, amely hozzá vezethet. A már meglévő konszenzus tehát újabb, magasabb szintű, ugyanakkor konkrét célt meghatározó tervezetért, konszenzusért kiált. Erre utaló mozzanatok mutatkoztak e kétnapos eszmecserén, noha…
A szándék erős, míg a kérdések továbbra is kérdésként feszülnek, mivel az ördög a részletekben bújik meg: szükséges egyeztetni, további dialógust kezdeményezni a részletekről, hogy miféle magyar történeti fotó-összefoglalás szülessen meg a jövőben. Az érintettek számára ez nyilván érzelmi ügy is: ragaszkodás annak a művészeti ágnak múltjához és jelenéhez, amelyet gyakorolnak, amellyel foglalkoznak.