„A szobrászat régimódi” – kezdi a kortárs szobrászművészet és a nagyvárosi építészet kapcsolatáról szóló előadását a Kossuth-díjas Melocco Miklós. A művész szerint az emberi civilizációval szinte egyszerre megszülető szobrászat fejlődése fokozatosan zajlott a történelem folyamán, míg elérte csúcspontját, s azóta „jó pár száz éve készen van”. Az épített környezet és a benne elhelyezett köztéri vagy egyéb szobrok viszonya azonban máig nem magától értetődő, annak ellenére, hogy az építészet használja a szobrászatot, és a szobrászat feltételezi az építészetet. Melocco Miklós így oldja fel a problémát: „Építészet nélkül nem lehet élni, szép építészet nélkül nem lehet boldogan élni. A szobrászatot városépítésre és a város szépítésére kell használni.”