Juhász Judit bevezetésképpen felidézte Vajda László 2015-ben tartott Szikrák között élek című akadémiai székfoglaló előadásának néhány gondolatát. Például a pályakezdéséről mondottakat. Mint megtudtuk, amikor az 1960-as évek elején, a kollektivizálás után, Vajda László szüleitől elvették a kibontakozás lehetőségét, édesapja buzdítására kétkezi szakma tanulása mellett döntött, „mert az iparos embert a közösség mindig megbecsüli, tiszteletben tartja". Mivel meghiúsult az eredeti szándéka, hogy műbútorasztalos legyen, a helyi kovácsmesterhez szegődött tanulónak. Hivatásának szimbolikus jelentőségéről így beszélt: „A kovácsokat a tűz végig kíséri életük folyamán, amely – Lükő Gábor gondolatát idézve – nagyon szemléletes, nagyon reális jelképe a léleknek."
Vajda László inas évei alatt megismerkedett a lópatkolással és az alföldi szekérrel, amelynek motívumkincsvilága ihletően hatott művésszé válására, hiszen, a szekerek díszítő motívumai a díszműkovácsolás alapjai. Munkája során is találkozott a díszített fafaragóbárdokkal, szekercékkel, teknővályoggal, kaszakalapácsokkal, szénavágóval, tiszai halászszigonnyal, ajtóvasalatokkal, fokosokkal, baltákkal, tűzcsiholókkal. Vagyis a mindennapi paraszti élet elengedhetetlen kellékeivel.
Élete ezután is a tanulásról, az önképzésről szólt. Szakmaszerzés után leérettségizett, majd Debrecenben a vaskohó rugókovács műhelyében mestervizsgázott. Megismerkedett a bronzöntéssel is, ez vezetett a csengő és harangöntéshez. Első harangját 1987-ben öntötte, a tiszalöki új római katolikus templomba, melyet az évek során még tizenöt darab követett. „A harang szakrális tárgy. Összeköti a földet és az eget. Elkészítése hasonlítható egy gyermek születéséhez. A harangok Isten dicsőségét, békét, szeretetet, örömet, fájdalmat hirdetnek. Hívő ember lévén, jó a kapcsolatom az egyházakkal, nagyon sok templomot díszítenek alkotásaim, felekezettől függetlenül" – emlékeztetett Juhász Judit a Vajda László székfoglalójában elmondottakra.
Többször utazott külföldre. Lengyelországba immár 1998 óta jár kovácstalálkozókra, kezdetben versenyezett, 2008 óta már előadóként és zsűriztetőként munkálkodik. Nemzetközi elismertségét az is mutatja, hogy vándorlegények érkeztek hozzá Finnországból és Németországból. Tanulói közül a legnagyobb örömet László fia szakmaválasztása adta, „aki ma már saját stílusban, de a hagyományok megtartásával végzi, a nehéz, de nemes alkotómunkát".
Galánfi András háznagy felidézte Vajda László hatvanadik születésnapját, amikor megkérdezte a kovácstól, lenne-e kedve csatlakozni az MMA Népművészeti Tagozatához. Az akadémikus társakkal arra gondoltak, hogy földrajzi tekintetben is minél szélesebb körben legyen képviselve a köztestület. Híven az akadémia alapító elnöke, Makovecz Imre szavaihoz. „Barátaim, a népművészet nagyon fontos, rátok bízom." Galánfi András hozzátette: hihetetlen nagy dolognak érzi, hogy a népművészet a magas művészetek közé be lett emelve. A Magyar Művészeti Akadémia lényege, esszenciája az, hogy ezt a fantasztikus kultúrát, amit ezer éve őrzünk, úgy tartsuk meg, hogy legyünk rá büszkék és minél közelebb menjünk a hétköznapi emberekhez. Galánfi András befejezésképpen Lengyel József egyik versét mondta el.
Ezután a közönség megtekintette A kalapácsének karnagya című portréfilmet, amely az MMA Kiadó megrendelésére készült. A Kinyó Ferenczy Tamás által rendezett film betekintést enged a Tiszaeszláron élő kovács mindennapjaiba és sok érdekességet árul el a mesterség hűen őrzött hagyományairól. Vajda László azt vallja, hogy „a hagyományokat azért kell megőriznünk, mert a hagyományok őriznek minket. A népművészeti hagyományok gyűjtésének a történelmi tárgyalkotó, népi kulturális örökségnek és azok megtartásának, továbbadásának nemzetmegtartó ereje van. Hiszem, hogy az igazi művészet út az Istenhez. Egyre inkább megerősödött bennem a gondolat, hogy az általam megszerzett ismereteket továbbadom minden érdeklődő fiatalnak."