- Nagyon megtetszett egy gondolat, amit Öntől hallottam: „Úgy érzem, engem nagyon szeret a Jóistenke, mert azon kevés szerencsés áldott közé tartozom, akik egész életükben azt csinálták, amit szerettek". Kivételes népi énekesnek, mesemondónak lenni?
- Nem tudom, mert nem is készültem annak. Pici koromban egy dologra vágytam rettenetesen: óvodába járni. A falumban, Györében nem volt óvoda, a szomszéd faluból, Izményből járt át az óvó néni apukámhoz varratni, és elvitt egyszer magával az izményi óvodába. Szerintem akkor dőlt el a sorsom. Megláttam a sok játékot, rimánkodtam anyukáméknak, de nem egyeztek bele, hogy busszal átjárjak. Azt mondtam, nem baj, ha nagy leszek, óvó néni leszek, és annyit fogok járni az óvodába, és annyit játszom, amennyit akarok. Ehhez tartottam magam.
- Lehetséges, hogy az óvodák világa hatott a mesemondó pályájára?
- Nem csupán. Óvónőként mesélni jó gyakorlást jelentett, mert élőszóban lehetett megtenni. Jól össze tudtam kötni az óvónői hivatásomat a mesemondással és később a gyerektáncházzal. Nagy szerencsém volt azzal is, hogy édesapám szabómester volt.
- Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy édesapja műhelye volt a béke szigete.
- Igen, mert tényleg nehéz elképzelni azt a feszült légkört, ami akkor uralkodott. Kitelepítették a svábokat, hozták e furcsa beszédű, idegen embereket, majd berakták azokba a házakba, ahol sok sváb már több száz éve lakott.  Lőrincz Imre bácsi az önéletrajzában írta, hogy szekérrel behajtottak egy számukra kijelölt udvarra, ahol egy szegény sváb asszony vasvillával fogadta őket. Imre bácsi nagyon szelíd, szép beszédű ember volt. Megállt, és azt mondta az asszonynak: „Mi Bukovinában otthagytuk a házat, portát, udvart (a bukovinai székelyek nem házamnak hívták, hanem életnek). Otthagytunk egy életet Bukovinában, amikor Bácskába telepítettek. Aztán meg Bácskából is menekülni kellett… Se mi nem tehetünk erről, se kendtek." S akkor sírva egymás nyakába borultak, és ahogy tehették, békességben leélték az életüket egy portán, egy életben.


- Visszatérve a mesemondáshoz, úgy tűnik, hivatásaként gyökerezett abból a valóságból, amiben felnőtt.
- Igen, mert édesapámnak a szabóműhelye az valóban olyan volt, mint az egykori fonók, amelyek akkor már nem léteztek. Viszont az emberekben megmaradt az igény a beszélgetésekkel, történetmondással közösen eltöltött időre. Minden nagyobb munkát – például a káposztagyalulást, -savanyítást, kukoricamorzsolást – együtt csináltunk.
- Lehet-e valakit „elődként" megnevezni a történetmesélésben?
- Többen is voltak. Elsőként Enci mamát említeném, aki apukám János nagybátyjának volt a felesége. Ő nagyon erős verbális képességekkel volt megáldva. De említhetném Papp Istvánt (Están bá't) is, aki a györei és a környékbeli történeteket tudta igazán jóízűen előadni. Aparon anyukám bátyját, Kolozsi Andris bácsit tudnám mondani, akinek rendkívüli humora volt. Később ismertem meg a kakasdi mesemondó nénit, Fábián Ágostonné Márikát, akitől a mesemondási technikákat és többek között a hallgatósággal való intenzív kommunikációt tanultam meg. Szerintem neki még inkább helye lenne az akadémikusok sorában, mint nekem, mert úgy érzem, hogy ő többet dolgozott ezért.
- De mégis Önt választották meg.
- Meg is lepődtem. Ugyanis semmi ilyen „babérra" nem pályáztam. Tényleg úgy gondolom, hogy engem kitüntetett a Jóisten azzal, hogy mindig is azt csinálhattam, amit szerettem. Még mindig nem tudok mit kezdeni ezzel a megtiszteltetéssel. Egyelőre csak csodálkozom. A mesemondás, a gyerektáncházak mindig is természetes részei voltak az életemnek.
A Muzsikás együttestől megörököltük a belvárosban működő Molnár utcai táncházat. Úgy alakult, engem küldtek a gyerekek közé azzal, hogy: óvónő vagy, csinálj velük valamit! Az óvodai és a táncházas tapasztalatokat egymás javára tudtam fordítani. Nem táncolni tudtam, hanem az óvodás korosztálynak jól ismertem az életkori sajátosságait. Na, így lettem én „Táncház Néni". A Kalamajka zenekarral harmincegy éven át táncházaztunk, 2009 tavaszáig.


- Meghatározó zenekar, hiszen a táncházmozgalom hajnalán alakult.
- Már csak én maradtam az együttesből. Férjem, Dövényi Péter, a komám, Nagymarosy András, (a földtudósok) és Petrovics Tamás: így alakítottak egy bandát, és akkor jöttem én hozzá a Kalamajkába mint éneklős. Dövényi Péterrel házasság lett az együtt zenélésből, majd született egy fiacskánk is, Dövényi Gergely, aki Juhász Zoltán gyerekeivel az Egyszólam táborban az öreg adatközlőktől tanulta meg a szép régi énekeket, a furulya-, duda- és citerazenét. Ott ők összenőttek. Nem kis örömünkre nem csak együtt muzsikálnak, hanem baráti társaságként is megmaradtak a mai napig. Az Egyszólam együttesben Berecz Andrással, Juhász Zoltánnal és Sáringer Kálmánnal zenéltünk együtt. Juhász Zoltánnak köszönhetem a sok-sok gyönyörű gyűjtést. Egy vérbeli vadász, akivel a gyűjtés hatalmas élmény volt, mivel képes foszlányokból zenei világokat újjáépíteni. Mint a régészek, akik cserépdarabokból összerakják az ókori vázát – Zoli erre képes a zenében.
- Az Egyszólam együttesnek ismert tábora is volt.
- Dzsupin Pali szervezte meg 1992-ben az elsőt, s azóta folyamatosan, minden évben megrendezzük. Az első öt évben Noszvaj mellett voltunk, azóta a Tolna megyei Váralján. A második évben jöttek először adatközlők, öreg mesterek, akiktől még mindig nagyon sokat lehet tanulni. A népzene tanításában nekünk az az elvünk, hogy első kézből, személyesen tanuljunk. A táborban nem von el senkit a házimunka, csak ezzel foglalkozunk egy héten keresztül.
- És ehhez a rengeteg munkához honnan merített erőt?
- Elsősorban a gyökereimből, most pedig már a tanítványaimból. A tinédzser énemet fedezem fel bennük, egész életem mintegy visszaigazolásai. Erőt ad még a bukovinai székely família, a kalákában eltöltött gyerekkor.
Ötödikes voltam, amikor a Röpülj páva elkezdődött a tévében. Sebő Feri és Halmos Béla gitárral énekelték a népdalokat. (Béla később a Kalamajkában is rendszeresen muzsikált velünk.) Budai Ilonka – aki az Óbudai Népzeneiskolában később a kolléganőm lett – előadott egy szépkenyerű-szentmártoni karácsonyi köszöntőt.
Amikor Kóka Rozáliának köszönhetően pályám elején elindultam Érdre az óvodába, kimentünk a buszpályaudvarra, édesanyám pityergett, apukám pedig azt mondta: „Édes leánykám, ez az Érd nekem se tetszik. Én egyet mondhatok neked: kezdd el, vágj bele, próbáld ki! Ha valami nem sikerül, egyet tudjál: a mi kapunk mindig nyitva áll számodra". Nem kell szerintem egy gyereknek autót, házat venni, meg leakasztani a toronyórát is... Ha egy gyereket így nevelnek, az a „minden".


- A Magyar Művészeti Akadémiától néhány éve elismerő oklevelet kapott a művészeti nevelési tevékenységéért.  A mesékkel miként lehet ma nevelni?
- A mesékben örökérvényű igazságok vannak és etikai-erkölcsi értékek, elvárások. Ha ezen csorba esik, észreveszik a gyerekek. Ilyen, ha például túl durva egy büntetés, vagy nem etikus valaki viselkedése. E komplex tartalomra megvan az igényük.
Ma a Magyarság Házában voltam, s jöttek a kamaszok. Ennek a korosztálynak, akik már nem kicsik, de még nem is nagyok, talán a legnehezebb mesélni. Partnerként kell őket kezelni, ehhez a Parasztbiblia tűnt leginkább alkalmasnak.  Elmeséltem nekik, hogy Ádámot és Évát hogyan parancsolta ki a Teremtő a Paradicsomból. Ilyenkor nyugodtan lehet használni a bukovinai székely tájszavakat, elfeledett fogalmakat, mert a szövegkörnyezetből a metakommunikációval együtt megértik a fiatalok így is a lényeget. Ezektől és sok mástól is változik a mese. És az ember, amikor ennek az ízére rákap, akkor ez olyan fokú szabadságérzetet ad, mintha biciklizne vagy énekelne. Hatalmas szabadságot nyersz a mese által!
- Mivel foglalkozik nap mint nap, amikor nem a Magyarság Házában dolgozik?
- Az Óbudai Népzenei Iskolában tanítok népi éneket, több mint húsz éve. Négyen vagyunk népi ének tanárok, hozzám nyolc-tíz gyerek tartozik. Van egy előképző, a szolfézs előtti két év, ahol hasonló a program ahhoz, amit a gyerektáncházban csináltunk. A „Kis muzsika program" abban tér el az óvodai ének-zene foglalkozásoktól, hogy itt élő népzenére táncolnak a gyerekekkel.
Ebben a munkában sokat segített, hogy Szekszárdon az óvónőképző szakközépiskolában olyan énektanárunk volt, mint Gerse Józsi bácsi, akinek a mai napig alkalmazom a módszereit a tiszta éneklésre nevelésben. Volkl Valéria néninek a szolfézs tanításában köszönhetek sokat, akivel szép, színes és izgalmas volt végigjárni e tanulási utat. A tiszta éneklés egyrészt agymunka: ha a gyereknek „bekattan" az, hogy ami itt megszólal, azt ő képes irányítani, akkor rohamosan fejlődhet. Rendszeresen foglalkoztatnak a Hagyományok Házában is, a Találkozás a néphagyománnyal című sorozat keretein belül. Itt én vagyok a „Mese néni". Ugyanitt a harminc órás mesemondó tanfolyamon másfél nap az enyém. Általában a téma az, hogy milyen mesét választunk egy óvodásnak, egy iskolásnak, egy tinédzsernek. Erre nekem nincsenek külön receptjeim, történeteket tudok elmondani. Hertelendyfalván az al-dunai székelyeknél él még egy mesemondó, Lőcsei Anti. Tőle kérdeztük, hogy szerinte hogyan kell jól mesét mondani. Azt válaszolta, hogy mindig is szerette hallgatni a sok „mesebeszédet". „Hallod, ezek a mesék olyanok, hogy amikor az ember hallgassa, vagy olvassa, azt lássa. S csak mondani kell, s kész." A mese ilyen. És a népdaltanulás is.
Nagy boldogság és egyben bizonyíték a tanítványaim sikere, az Egyszólam és a Kalamajka második generációja. Öröm hallani, hogy a kezünk alól kikerült gyerekek felcseperedvén óvó nénik lettek vagy hivatásszerűen néprajzzal foglalkoznak, vagy épp gyógypedagógusok. Mindegyikük életében valahol benne van a népzene vagy a néptánc és a hangszeres zene, vagy minden együtt. A szakmában is „elcsúszik" időnként egy kicsit a világ, de olyan jó érzés látni azt, hogy mindig van egy apróbb magocska – mint a mesékben is –, egy-egy ilyen „Jóistenke búzamagja", ami kicsírázik, és abból ismét kinő az, ami szép és értékes. Minden generációban megvan az a kis társaság, aki érzékeny az értékesre, a mívesre, a tartalmasra, és nem biztos, hogy valaha is el tudják csábítani a színpadi léggömbök.
 
Wittmer-Besze Erika
Fotó: Szathmáry Melinda, Nyirő Simon (oklevélátadás)