A lehetséges művészete
Antall József halálának harmincadik évfordulójára megjelent Kodolányi Gyula új esszékötete
A Batthyány Lajos Alapítvány bemutatja Kodolányi Gyula Kossuth-díjas költő, esszéista Antall Józseffel a világszínpadon című kötetét december 11-én, hétfőn 18 órakor a Lónyay–Hatvany-villában. Az amerikai irodalom közvetítője, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja Illyés Gyula vejeként, Antall József miniszterelnök külpolitikai főtanácsadójaként cselekvő részese volt a rendszerváltozásnak. A mozgalmaktól a szuverenitásig vezető útról beszélgettünk a kötet szerzőjével és feleségével, Illyés Máriával, Ikával.
A Batthyány Lajos Alapítvány bemutatja Kodolányi Gyula Kossuth-díjas költő, esszéista Antall Józseffel a világszínpadon című kötetét december 11-én, hétfőn 18 órakor a Lónyay–Hatvany-villában. Az amerikai irodalom közvetítője, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja Illyés Gyula vejeként, Antall József miniszterelnök külpolitikai főtanácsadójaként cselekvő részese volt a rendszerváltozásnak. A mozgalmaktól a szuverenitásig vezető útról beszélgettünk a kötet szerzőjével és feleségével, Illyés Máriával, Ikával.
– Kerítéskiállítás nyílt a napokban Illyés Gyula emlékére az MMA irodaháza előtt. Megnyitóbeszédében Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, az MMA rendes tagja felelevenítette: Illyés Gyula 1979. december 1-jén budai otthonában fogadta a Hetek költőcsoport tagjait. Itt történt ez a találkozás, ebben a szobában?
Illyés Mária: Igen, ez volt apám szobája, emlékszem is arra a találkozóra a fiatal költőkkel, sőt még arra is, hogy két hatalmas láda kecskeméti almát hozott Lezsák Sándor. Itt dolgozott apám, itt vannak a kedves tárgyai – birkajelölő faragások Rácegresről, ezen a 16. századi térképen megtalálható a török időkben elpusztult Egres vára –, és itt vannak a könyvei, a másik falon Bernáth Aurél első vázlata a Puszták népe borítójához…
– Az Országgyűlés alelnöke többek között ebből a találkozásból eredezteti a vér nélküli rendszerváltozást. Antall József halálának harmincadik évfordulójára emlékezünk a jövő héten, ebből az alkalomból mutatják be A mozgalmaktól a szuverenitásig alcímet viselő kötetet. Milyen út vezetett a rendszerváltozásig?
Kodolányi Gyula: Lezsák Sándornak egy másik emlékezetes mondata a kiállításmegnyitóról, hogy Illyés Gyula egyszemélyes intézmény volt. Tudta ezt Antall József is, aki emigráns kisgazda politikus kísérőjeként csengetett be hozzánk 1974 nyarán. Akkor ismerkedtünk össze. A rendszerváltozás története tulajdonképpen organikusan kapcsolódik ahhoz a reformista szellemi-politikai körhöz, amely változásokat követelt már az 1930-as években, majd a Horthy-korszak progresszív tisztségviselőivel együttműködve aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban is. A háború éveiben pontosan úgy működött a konspiráció a korábbi ellenzék és a Horthy-rezsim náciellenes tagjai között, ahogyan azt később, a Kádár-rezsim szubkultúrájában magam is megtapasztaltam. Pénzünk nem volt, időnk annál inkább. Tömérdek kis kör működött, amelyek között megvolt az átjárhatóság, hiszen családi otthonokban folyt a szervezkedés. Tudtuk, hogy esténként hova lehet menni bejelentés nélkül, mondjuk, nem is nagyon lehetett volna bejelentkezni, mert csak a kiválasztottaknak volt telefonjuk. Antall József is ezekben a körökben mozgott, ismerte jól a hazai értelmiséget, ezért nem esett nehezére kormányt alakítani, amikor megérett rá a helyzet.
– A hálózatelméletnek a hírét sem hallották?
K. Gy.: Készítettem egy ábrát, amelynek Illyés Gyula volt a középpontjában, körülötte pedig a nyolc legbelső kapcsolata. Felvázoltam ábrákon a nagybátyám és mesterem, Kodolányi János író, id. Antall József és mások legbelső kapcsolatait is a 40-es évektől, miután rácsodálkoztam, hogy a szóbeliségen alapuló hálózat milyen elképesztő sebességgel és hatékonysággal kezeli az információt. A közélet és az értelmiség vezetői tudtak egymásról. Másfelől a folytonosságot is megtapasztaltam, mert az a szerep, amely Illyést 1956 után megtalálta, az 1930-as évek népi mozgalmában gyökeredzik. „Én a népi írók könyvein nőttem fel" – mondogatta Antall József, akinek az otthoni könyvtárán is meglátszott, hogy a mérsékelt közép képviselőitől – Illyés Gyulától, Tamási Árontól, Németh Lászlótól, Kodolányi Jánostól – kapta a szellemi és erkölcsi útravalót. Édesapja révén szenvedélyesen érdekelte a politika, '56-ban részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében, amiért hosszasan vallatták a forradalom leverése után. Antall kettős életet élt a rendszerváltozásig: miután 1957-ben eltiltották a tanítástól, könyvtárosként, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos kutatójaként, később vezetőjeként dolgozott, ám eközben az ellenállás kis köreiben tevékenykedett, és folyamatosan képezte magát.
– Ön is kettős életet élt akkoriban?
K. Gy.: A hatvanas évek második felétől rendszeresen részt vettem ellenzéki értelmiségi akciókban. Szenvedéllyel műveltem a szakmámat, az amerikanisztikát, és ezzel szerencsém is lett, mert mire elvégeztem az egyetemet, jött az új gazdasági mechanizmus, megnyíltak a kutatói ösztöndíjak Nyugat felé. Így tudtam kimenni a Yale Egyetemre kutatóként 1972-ben, majd 1984–85-ben Fulbright-ösztöndíjjal tanítottam Santa Barbarában. Az első adandó alkalommal végiglátogattuk Ikával az emigrációban élő magyarokat, barátságba kerültünk tudósokkal, politikusokkal, újságírókkal. Budapesten pedig diplomatákkal. Ez is iskola lett ahhoz, hogy a rendszerváltozáskor külpolitikai tanácsadó lehessek Antall József mellett.
I. M.: Az emigrációban élő magyaroknál tett látogatásunk előzménye, hogy a hatvanas évek legelején a British Council meghívta Londonba többek között Déry Tibort, Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, és apámnak is felkínálták az utazás lehetőségét. Ő végül is csak 1963-ban utazott Londonba, miután 1962-ben a magyar emigránsok irodalmi és politikai folyóirata, az Új Látóhatár különszámot adott ki a hatvanadik születésnapjára. Kéthetes angliai útján, mint későbbi utazásain is, mindig az vezette, hogy megismerje az emigránsok és a határon túli magyarok helyzetét, gondolatait. Londonban régi barátaival, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabóval, Sárközi Matyival is találkoztunk, hazafelé pedig megálltunk Párizsban, ahol a Magyar Műhely folyóirat szerkesztői láttak vendégül minket. Apám interjút is adott, a L'Express francia hetilapnak, amelyben Nyugaton elsőként, visszafogottan, de határozottan utalt az erdélyi magyarok nyelvi elnyomására.
K. Gy.: Emlékszem, óriási hatása lett ennek az 1963-as interjúnak itthon – felszabadultság a közvéleményben és felhördülés a kádári vezetésben –, felelősségre is vonták Illyést. Pontosan nyomon lehet követni apósom naplójában, hogyan oktatták ki a rendszer hívei. Az 1970-es évek végén már egyenesen azzal vádolták, hogy nacionalista hullámot indított el az írásaival. Amikor a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában megjelent a Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes esszé, Boldizsár Iván elpanaszolja Illyésnek, hogy a cikk hatására nacionalista provokációk történnek: a magyar Himnuszt éneklik a temetéseken. Ilyen esetnek magam is a résztvevője voltam: 1978 januárjában meghalt Nagy László, és a temetésén a felesége, Szécsi Margit elkezdte énekelni a Himnuszt. Mindenki vele tartott.
– És ezt provokációnak minősítették?
K. Gy.: Nacionalista kampány volt a Kádár-rendszer szemében. Nemhiába nevezte apósom magyarkisebbítőknek ezeket a pártkatonákat! Az eset ráadásul egybeesett egy másik botránnyal. 1977 júliusában Király Károly székely politikus egy turistaúton – elszakadva a többiektől – ellátogatott Tihanyba, és megkérdezte Illyést, segítene-e az erdélyi kisebbségek helyzetéről szóló beadványait kijuttatni Nyugatra. Valódi összeesküvés volt: Csoóri Sanyi megszervezte, hogy a levelek átjussanak Erdélyből, a szövegeket én fordítottam le és juttattam el az angol és az amerikai sajtónak. Király panaszlevelét az amerikai magyarság vezetőinek is kicsempésztük – egy egész oldalon jelentették meg a The New York Times-ban 1978 februárjára időzítve, amikor Ceaușescu New Yorkba látogatott. Így kezdődött a levél: Comrade Ceaușescu!
– Hogyan tudták kicsempészni a dokumentumot?
K. Gy.: Kapcsolatban álltunk az amerikai magyar emigránsok fiatal nemzedékével, akik belülről ismerték az amerikai média működését. A titkos összjáték epizódjaként egyik barátjuknak átadtuk Király Ceaușescuhoz írott levelét a Rózsadomb étteremben, pontosabban még előtte, az utcán, mert a Rózsadomb étteremben mindig ott ültek a választékos öltönyű fülesek a szomszédos asztalnál. Az egyik pincér elárulta, hogy a kenyeres kosárban van a lehallgató, és valóban, ahogy leültünk, menetrendszerűen jött is a kenyeres kosár. Így éltünk akkoriban! Nehéz ezt elképzelni ma: barátok vettek körül bennünket, de beszervezett emberek és „magánszorgalmú kutyák" is – ahogyan ezt apósom megfogalmazta –, akik folyton szaglásztak, buzgólkodtak. Ekkorra már összesűrűsödtek az események, a konspiráció és a kapcsolatok köre egyre tágult. A magyar ellenzék kiállt a csehszlovák Charta és a lengyel Szolidaritás mozgalom mellett, majd jött a Duna mozgalom, így mielőtt még kibontakozott volna az MDF és a többi új párt, mi már gyakorlatot szereztünk abban, hogy mit jelent petíciót írni, mit jelent felvonulni, tüntetni. Az 1980-as évekre a magyar ellenzék készen állt.
– Amikor a szocialista François Mitterrand Magyarországra látogatott 1990 januárjában, még az első szabad választás előtt, a Francia Köztársaság elnöke négyszemközt találkozott Antall Józseffel. Miért éppen vele?
K. Gy.: Antallnak akkor már híre volt az európai vezető körökben. A magyar politikussal folytatott, hosszúra nyúlt, lebilincselő beszélgetést követően bizalmasan meg is kérdezték a francia elnököt, hogy mi történt Budapesten. „Megismerkedtem Magyarország jövendőbeli miniszterelnökével" – felelte. Megérezte Antall kvalitását. A későbbiekben is jó néhányszor kikérte a véleményét, 1991 májusában például, amikor mi utaztunk Franciaországba. Már látszott, hogy valami nagy baj készül a Délvidéken. „Milyen jó volna most egy Tito Jugoszláviának!" – jegyezte meg az ebédnél Mitterrand. Mire Antall azt válaszolta, mondhatom, elég merészen: „Hát igen, Tito elnöknek nagyon jó iskolája volt." Fölcsillant erre Mitterrand szeme: „Tényleg?" „Igen – folytatta Antall –, őrmester volt a magyar–osztrák hadseregben." A francia elnök nyelt egyet, de a szeme sem rebbent. Vette a lapot. Antall azt próbálta megértetni a nyugat-európai politikusokkal, hogy nem szabad félni, előre kell haladni, mert Gorbacsov bármikor megbukhat. A magyar miniszterelnök világosan látta, többször el is mondta, hogy a politika nem hoz, nem hozhat mindenre gyógyírt az életben, s különösen nem azonnal. Antall József, aki képzelőtehetségével is kitűnt a korszak politikusai közül, egyetértett Kossuth Lajossal abban, hogy a politika a lehetséges művészete – az élet által éppen felkínált eszközök ideális alkalmazása. Politikusi tehetsége abban állt, hogy másoknál sokkal többször, és a legmeglepőbb helyeken is meglátta a lehetségest.
Tóth Ida
Fotó: Nyirő Simon
Illyés Mária: Igen, ez volt apám szobája, emlékszem is arra a találkozóra a fiatal költőkkel, sőt még arra is, hogy két hatalmas láda kecskeméti almát hozott Lezsák Sándor. Itt dolgozott apám, itt vannak a kedves tárgyai – birkajelölő faragások Rácegresről, ezen a 16. századi térképen megtalálható a török időkben elpusztult Egres vára –, és itt vannak a könyvei, a másik falon Bernáth Aurél első vázlata a Puszták népe borítójához…
– Az Országgyűlés alelnöke többek között ebből a találkozásból eredezteti a vér nélküli rendszerváltozást. Antall József halálának harmincadik évfordulójára emlékezünk a jövő héten, ebből az alkalomból mutatják be A mozgalmaktól a szuverenitásig alcímet viselő kötetet. Milyen út vezetett a rendszerváltozásig?
Kodolányi Gyula: Lezsák Sándornak egy másik emlékezetes mondata a kiállításmegnyitóról, hogy Illyés Gyula egyszemélyes intézmény volt. Tudta ezt Antall József is, aki emigráns kisgazda politikus kísérőjeként csengetett be hozzánk 1974 nyarán. Akkor ismerkedtünk össze. A rendszerváltozás története tulajdonképpen organikusan kapcsolódik ahhoz a reformista szellemi-politikai körhöz, amely változásokat követelt már az 1930-as években, majd a Horthy-korszak progresszív tisztségviselőivel együttműködve aktívan részt vett az ellenállási mozgalomban is. A háború éveiben pontosan úgy működött a konspiráció a korábbi ellenzék és a Horthy-rezsim náciellenes tagjai között, ahogyan azt később, a Kádár-rezsim szubkultúrájában magam is megtapasztaltam. Pénzünk nem volt, időnk annál inkább. Tömérdek kis kör működött, amelyek között megvolt az átjárhatóság, hiszen családi otthonokban folyt a szervezkedés. Tudtuk, hogy esténként hova lehet menni bejelentés nélkül, mondjuk, nem is nagyon lehetett volna bejelentkezni, mert csak a kiválasztottaknak volt telefonjuk. Antall József is ezekben a körökben mozgott, ismerte jól a hazai értelmiséget, ezért nem esett nehezére kormányt alakítani, amikor megérett rá a helyzet.
– A hálózatelméletnek a hírét sem hallották?
K. Gy.: Készítettem egy ábrát, amelynek Illyés Gyula volt a középpontjában, körülötte pedig a nyolc legbelső kapcsolata. Felvázoltam ábrákon a nagybátyám és mesterem, Kodolányi János író, id. Antall József és mások legbelső kapcsolatait is a 40-es évektől, miután rácsodálkoztam, hogy a szóbeliségen alapuló hálózat milyen elképesztő sebességgel és hatékonysággal kezeli az információt. A közélet és az értelmiség vezetői tudtak egymásról. Másfelől a folytonosságot is megtapasztaltam, mert az a szerep, amely Illyést 1956 után megtalálta, az 1930-as évek népi mozgalmában gyökeredzik. „Én a népi írók könyvein nőttem fel" – mondogatta Antall József, akinek az otthoni könyvtárán is meglátszott, hogy a mérsékelt közép képviselőitől – Illyés Gyulától, Tamási Árontól, Németh Lászlótól, Kodolányi Jánostól – kapta a szellemi és erkölcsi útravalót. Édesapja révén szenvedélyesen érdekelte a politika, '56-ban részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében, amiért hosszasan vallatták a forradalom leverése után. Antall kettős életet élt a rendszerváltozásig: miután 1957-ben eltiltották a tanítástól, könyvtárosként, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tudományos kutatójaként, később vezetőjeként dolgozott, ám eközben az ellenállás kis köreiben tevékenykedett, és folyamatosan képezte magát.
– Ön is kettős életet élt akkoriban?
K. Gy.: A hatvanas évek második felétől rendszeresen részt vettem ellenzéki értelmiségi akciókban. Szenvedéllyel műveltem a szakmámat, az amerikanisztikát, és ezzel szerencsém is lett, mert mire elvégeztem az egyetemet, jött az új gazdasági mechanizmus, megnyíltak a kutatói ösztöndíjak Nyugat felé. Így tudtam kimenni a Yale Egyetemre kutatóként 1972-ben, majd 1984–85-ben Fulbright-ösztöndíjjal tanítottam Santa Barbarában. Az első adandó alkalommal végiglátogattuk Ikával az emigrációban élő magyarokat, barátságba kerültünk tudósokkal, politikusokkal, újságírókkal. Budapesten pedig diplomatákkal. Ez is iskola lett ahhoz, hogy a rendszerváltozáskor külpolitikai tanácsadó lehessek Antall József mellett.
I. M.: Az emigrációban élő magyaroknál tett látogatásunk előzménye, hogy a hatvanas évek legelején a British Council meghívta Londonba többek között Déry Tibort, Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, és apámnak is felkínálták az utazás lehetőségét. Ő végül is csak 1963-ban utazott Londonba, miután 1962-ben a magyar emigránsok irodalmi és politikai folyóirata, az Új Látóhatár különszámot adott ki a hatvanadik születésnapjára. Kéthetes angliai útján, mint későbbi utazásain is, mindig az vezette, hogy megismerje az emigránsok és a határon túli magyarok helyzetét, gondolatait. Londonban régi barátaival, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabóval, Sárközi Matyival is találkoztunk, hazafelé pedig megálltunk Párizsban, ahol a Magyar Műhely folyóirat szerkesztői láttak vendégül minket. Apám interjút is adott, a L'Express francia hetilapnak, amelyben Nyugaton elsőként, visszafogottan, de határozottan utalt az erdélyi magyarok nyelvi elnyomására.
K. Gy.: Emlékszem, óriási hatása lett ennek az 1963-as interjúnak itthon – felszabadultság a közvéleményben és felhördülés a kádári vezetésben –, felelősségre is vonták Illyést. Pontosan nyomon lehet követni apósom naplójában, hogyan oktatták ki a rendszer hívei. Az 1970-es évek végén már egyenesen azzal vádolták, hogy nacionalista hullámot indított el az írásaival. Amikor a Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában megjelent a Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes esszé, Boldizsár Iván elpanaszolja Illyésnek, hogy a cikk hatására nacionalista provokációk történnek: a magyar Himnuszt éneklik a temetéseken. Ilyen esetnek magam is a résztvevője voltam: 1978 januárjában meghalt Nagy László, és a temetésén a felesége, Szécsi Margit elkezdte énekelni a Himnuszt. Mindenki vele tartott.
– És ezt provokációnak minősítették?
K. Gy.: Nacionalista kampány volt a Kádár-rendszer szemében. Nemhiába nevezte apósom magyarkisebbítőknek ezeket a pártkatonákat! Az eset ráadásul egybeesett egy másik botránnyal. 1977 júliusában Király Károly székely politikus egy turistaúton – elszakadva a többiektől – ellátogatott Tihanyba, és megkérdezte Illyést, segítene-e az erdélyi kisebbségek helyzetéről szóló beadványait kijuttatni Nyugatra. Valódi összeesküvés volt: Csoóri Sanyi megszervezte, hogy a levelek átjussanak Erdélyből, a szövegeket én fordítottam le és juttattam el az angol és az amerikai sajtónak. Király panaszlevelét az amerikai magyarság vezetőinek is kicsempésztük – egy egész oldalon jelentették meg a The New York Times-ban 1978 februárjára időzítve, amikor Ceaușescu New Yorkba látogatott. Így kezdődött a levél: Comrade Ceaușescu!
– Hogyan tudták kicsempészni a dokumentumot?
K. Gy.: Kapcsolatban álltunk az amerikai magyar emigránsok fiatal nemzedékével, akik belülről ismerték az amerikai média működését. A titkos összjáték epizódjaként egyik barátjuknak átadtuk Király Ceaușescuhoz írott levelét a Rózsadomb étteremben, pontosabban még előtte, az utcán, mert a Rózsadomb étteremben mindig ott ültek a választékos öltönyű fülesek a szomszédos asztalnál. Az egyik pincér elárulta, hogy a kenyeres kosárban van a lehallgató, és valóban, ahogy leültünk, menetrendszerűen jött is a kenyeres kosár. Így éltünk akkoriban! Nehéz ezt elképzelni ma: barátok vettek körül bennünket, de beszervezett emberek és „magánszorgalmú kutyák" is – ahogyan ezt apósom megfogalmazta –, akik folyton szaglásztak, buzgólkodtak. Ekkorra már összesűrűsödtek az események, a konspiráció és a kapcsolatok köre egyre tágult. A magyar ellenzék kiállt a csehszlovák Charta és a lengyel Szolidaritás mozgalom mellett, majd jött a Duna mozgalom, így mielőtt még kibontakozott volna az MDF és a többi új párt, mi már gyakorlatot szereztünk abban, hogy mit jelent petíciót írni, mit jelent felvonulni, tüntetni. Az 1980-as évekre a magyar ellenzék készen állt.
– Amikor a szocialista François Mitterrand Magyarországra látogatott 1990 januárjában, még az első szabad választás előtt, a Francia Köztársaság elnöke négyszemközt találkozott Antall Józseffel. Miért éppen vele?
K. Gy.: Antallnak akkor már híre volt az európai vezető körökben. A magyar politikussal folytatott, hosszúra nyúlt, lebilincselő beszélgetést követően bizalmasan meg is kérdezték a francia elnököt, hogy mi történt Budapesten. „Megismerkedtem Magyarország jövendőbeli miniszterelnökével" – felelte. Megérezte Antall kvalitását. A későbbiekben is jó néhányszor kikérte a véleményét, 1991 májusában például, amikor mi utaztunk Franciaországba. Már látszott, hogy valami nagy baj készül a Délvidéken. „Milyen jó volna most egy Tito Jugoszláviának!" – jegyezte meg az ebédnél Mitterrand. Mire Antall azt válaszolta, mondhatom, elég merészen: „Hát igen, Tito elnöknek nagyon jó iskolája volt." Fölcsillant erre Mitterrand szeme: „Tényleg?" „Igen – folytatta Antall –, őrmester volt a magyar–osztrák hadseregben." A francia elnök nyelt egyet, de a szeme sem rebbent. Vette a lapot. Antall azt próbálta megértetni a nyugat-európai politikusokkal, hogy nem szabad félni, előre kell haladni, mert Gorbacsov bármikor megbukhat. A magyar miniszterelnök világosan látta, többször el is mondta, hogy a politika nem hoz, nem hozhat mindenre gyógyírt az életben, s különösen nem azonnal. Antall József, aki képzelőtehetségével is kitűnt a korszak politikusai közül, egyetértett Kossuth Lajossal abban, hogy a politika a lehetséges művészete – az élet által éppen felkínált eszközök ideális alkalmazása. Politikusi tehetsége abban állt, hogy másoknál sokkal többször, és a legmeglepőbb helyeken is meglátta a lehetségest.
Tóth Ida
Fotó: Nyirő Simon
