Nyomozás a filmtörténetben
A 90-es években pályájukat ígéretesen kezdő rendezőkről, a magyar filmgyártás kérdéseiről, finanszírozásáról tartott novemberben pódiumbeszélgetést Nyomozás a filmtörténetben címmel az MMA Művészetelméleti Tagozata Tóth Klára filmesztéta, akadémikus vezetésével. A beszélgetés meghívott vendégei Mispál Attila filmrendező, az MMA levelező tagja, Fésős András filmrendező, Monory Mész András filmrendező és Schubert Gusztáv filmkritikus voltak. A Keddi kaleidoszkóp sorozatban filmtörténeti nyomozásra hívtuk vendégeinket: mi történt, történik a kilencvenes években induló filmesekkel…
A beszélgetés során a résztvevők többsége egyetértett abban, hogy a kilencvenes évek nem kedveztek a pályakezdő filmeseknek, aminek az egyik legfőbb oka az volt, hogy a rendszerváltás követően a régebben viszonylag jól működő finanszírozási rendszer, volt olyan év, amikor összesen csak 9-10 film készült el. Emiatt aztán sok filmes otthagyta a pályát, a 2000-es években kezdett aztán ismét új lendületet kapni a filmszakma, a több támogatásnak köszönhetően.
A hatvanas években a Balázs Béla Stúdióból kirajzó Gaál, Sára, Kósa indulásakor, majd a hetvenes években, amikor a dokumentaristák – Ember Judit, Gazdag, Zolnay Dárday, Vitézy, Szalai, Tarr, rajzolták fel az országot a filmvászonra. A második évezred elején a Simó-osztály tette le névjegyét (Török Ferenc, Pálffy György, Fazekas Csaba stb.). A kilencvenes évek azonban nem kedveztek a pályakezdő filmeseknek – fogalmazott Tóth Klára filmesztéta, a beszélgetés moderátora. Hozzátette: olyan erős, ígéretes bemutatkozásoknak késik a folytatása, mint Bollók Csaba: Iszka utazása, Mispál Attila: A fény ösvényein, Fésős András: Balra a nap nyugszik, Szederkényi Júlia: Paramicha. A Magyar Művészeti Akadémia Keddi kaleidoszkóp sorozatának a mostani már az ötödik filmes kerekasztal-beszélgetése volt, amelyre olyan ígéretesen induló rendezőket hívtak, akikről jó ideje alig hallani már. Tóth Klára elmondta, hogy megkerestek több rendezőt is, de sokan nem vállalták a beszélgetést.
Monory Mész András filmrendező szerint míg a demokratikus döntéshozatali rendszerek láthatóan lassúak, bukdácsolnak, addig az autoriter, egyszemélyes döntések parancs-végrehajtási sebessége sokkal gyorsabb. Úgy fogalmazott, hogy az említett kétféle lehetőség között bukdácsolunk folyamatosan. Úgy látja, Káel Csabáék elhivatottak egyfajta ideológiai megközelítés mellett, a film szerepe szerintük komoly propagandaértékkel bír, „ez volt Lenin agyában is a film születésekor". Ez a fajta megközelítés szerinte egysíkúságot biztosít a filmkínálatnak, érvényessége leginkább csak lokális. Történelmi kérdésekben ezzel szemben többféle igazság létezhet. Ráadásul Monory Mész szerint a fiatalabb filmesek fejében elképesztő deficit van a történelmet illetően, „nincs rálátásuk a civilizáció történetére", és irodalmi műveltségük is szűkös.
Pozitív hivatkozási alapként a Balázs Béla Stúdiót említették meg a beszélgetés során, de a mostani rendszert bírálták, kitérve rá, hogy még a szocializmus idején is lehetett több helyen kilincselni. Mispál Attila a Bárka Színház létrejöttét emlegette, és hogy annak létrehozói szerettek volna egy saját filmest, így került ő a fedélzetre. A nagyobb, hivatalos struktúrával szemben így máris megteremtődött a lehetőség egy másikra. Kiemelte Mispál Attila azt is, hogy a technikai fejlődés miatt ma már egyre több ember tud filmet készíteni, aztán akár a YouTube-on megosztani a közönséggel, nagy kérdés viszont az, hogyan tudunk élni a lehetőségekkel.
Fésős András úgy látta, nekik még szerencséjük is volt a főiskolai osztállyal. Gazdag Gyula lett az osztályvezetőjük, „ahol látott egy jó ötletet, azt hagyta érvényesülni", valamint visszahívta Herskó Jánost, akivel végképp nagy szerencséjük volt. Pozitív példaként emlegette Xantus Jánost is, míg Tóth Klára azt nevezte fantasztikusnak, hogy tanulhattak Zolnay Páltól.
Schubert Gusztáv hangsúlyozta, hogy az ő generációjuk másként éli meg a mai napig, ami az elmúlt harminc évben történt, mint a későbbiek. Szerinte Pálfiék, Hajduék indulása kedvezőbb lehetett, a kilencvenes évek elejét viszont a hagyományos rendszer szétesése jellemezte, a finanszírozással komoly gondok voltak. Olyan együttes indulásokkal, mint amilyenek a hatvanas években lehetségesek voltak, szerinte később alig lehetett találkozni. Pedig a francia újhullám is azért tudott szerinte ilyen jelentőssé válni, mert többen együtt tudtak elindulni. Emlékezzünk ráadásul, hogy volt idő, amikor kilenc-tíz magyar film készült egy évben.
A közönség soraiból felszólaló Muhi azt tette hozzá, egy dologról nem beszélnek: egyszerűen nem volt már pénz a filmkészítésre. Ráadásul a Schubert által említett kilenc-tíz filmből „nyolc Betára forgott, épp csak jobb volt a VHS-minőségnél", és senki nem akart játék-, de még kisfilmet sem Betára forgatni. A rendszerváltáskor továbbá még egymilliárd forint volt évente az összes filmre, ez az időszak eltartott aztán nagyjából 2004-ig.
Az esemény végén Eperjes Károly színművész úgy fogalmazott, „elhangzott minden finomság és nehézség", a dolgoknak pedig anyagi, lelki és szellemi összetevőjük is van. A művészet három komponense szerinte a mecenatúra, az alkotó és a befogadó, és mind a hárommal gond van. A magyar film azon korszakát, amelyben nagyon prosperált, egy felépített struktúra jellemezte, ehhez volt anyagi elszánás is szerinte. Volt négy stúdió, azok élén négy szakember, afféle villámhárítók, ha pedig az ember forgatókönyve nem kellett az egyik helyen, elvitte egy másikhoz. Fel kellene Eperjes szerint is építeni valami újat, vissza kellene térni ahhoz, hogy több lehetőségük legyen a filmeseknek. Például újra felépíteni egy külön drámai stúdiót.
A hatvanas években a Balázs Béla Stúdióból kirajzó Gaál, Sára, Kósa indulásakor, majd a hetvenes években, amikor a dokumentaristák – Ember Judit, Gazdag, Zolnay Dárday, Vitézy, Szalai, Tarr, rajzolták fel az országot a filmvászonra. A második évezred elején a Simó-osztály tette le névjegyét (Török Ferenc, Pálffy György, Fazekas Csaba stb.). A kilencvenes évek azonban nem kedveztek a pályakezdő filmeseknek – fogalmazott Tóth Klára filmesztéta, a beszélgetés moderátora. Hozzátette: olyan erős, ígéretes bemutatkozásoknak késik a folytatása, mint Bollók Csaba: Iszka utazása, Mispál Attila: A fény ösvényein, Fésős András: Balra a nap nyugszik, Szederkényi Júlia: Paramicha. A Magyar Művészeti Akadémia Keddi kaleidoszkóp sorozatának a mostani már az ötödik filmes kerekasztal-beszélgetése volt, amelyre olyan ígéretesen induló rendezőket hívtak, akikről jó ideje alig hallani már. Tóth Klára elmondta, hogy megkerestek több rendezőt is, de sokan nem vállalták a beszélgetést.
Monory Mész András filmrendező szerint míg a demokratikus döntéshozatali rendszerek láthatóan lassúak, bukdácsolnak, addig az autoriter, egyszemélyes döntések parancs-végrehajtási sebessége sokkal gyorsabb. Úgy fogalmazott, hogy az említett kétféle lehetőség között bukdácsolunk folyamatosan. Úgy látja, Káel Csabáék elhivatottak egyfajta ideológiai megközelítés mellett, a film szerepe szerintük komoly propagandaértékkel bír, „ez volt Lenin agyában is a film születésekor". Ez a fajta megközelítés szerinte egysíkúságot biztosít a filmkínálatnak, érvényessége leginkább csak lokális. Történelmi kérdésekben ezzel szemben többféle igazság létezhet. Ráadásul Monory Mész szerint a fiatalabb filmesek fejében elképesztő deficit van a történelmet illetően, „nincs rálátásuk a civilizáció történetére", és irodalmi műveltségük is szűkös.
Pozitív hivatkozási alapként a Balázs Béla Stúdiót említették meg a beszélgetés során, de a mostani rendszert bírálták, kitérve rá, hogy még a szocializmus idején is lehetett több helyen kilincselni. Mispál Attila a Bárka Színház létrejöttét emlegette, és hogy annak létrehozói szerettek volna egy saját filmest, így került ő a fedélzetre. A nagyobb, hivatalos struktúrával szemben így máris megteremtődött a lehetőség egy másikra. Kiemelte Mispál Attila azt is, hogy a technikai fejlődés miatt ma már egyre több ember tud filmet készíteni, aztán akár a YouTube-on megosztani a közönséggel, nagy kérdés viszont az, hogyan tudunk élni a lehetőségekkel.
Fésős András úgy látta, nekik még szerencséjük is volt a főiskolai osztállyal. Gazdag Gyula lett az osztályvezetőjük, „ahol látott egy jó ötletet, azt hagyta érvényesülni", valamint visszahívta Herskó Jánost, akivel végképp nagy szerencséjük volt. Pozitív példaként emlegette Xantus Jánost is, míg Tóth Klára azt nevezte fantasztikusnak, hogy tanulhattak Zolnay Páltól.
Schubert Gusztáv hangsúlyozta, hogy az ő generációjuk másként éli meg a mai napig, ami az elmúlt harminc évben történt, mint a későbbiek. Szerinte Pálfiék, Hajduék indulása kedvezőbb lehetett, a kilencvenes évek elejét viszont a hagyományos rendszer szétesése jellemezte, a finanszírozással komoly gondok voltak. Olyan együttes indulásokkal, mint amilyenek a hatvanas években lehetségesek voltak, szerinte később alig lehetett találkozni. Pedig a francia újhullám is azért tudott szerinte ilyen jelentőssé válni, mert többen együtt tudtak elindulni. Emlékezzünk ráadásul, hogy volt idő, amikor kilenc-tíz magyar film készült egy évben.
A közönség soraiból felszólaló Muhi azt tette hozzá, egy dologról nem beszélnek: egyszerűen nem volt már pénz a filmkészítésre. Ráadásul a Schubert által említett kilenc-tíz filmből „nyolc Betára forgott, épp csak jobb volt a VHS-minőségnél", és senki nem akart játék-, de még kisfilmet sem Betára forgatni. A rendszerváltáskor továbbá még egymilliárd forint volt évente az összes filmre, ez az időszak eltartott aztán nagyjából 2004-ig.
Az esemény végén Eperjes Károly színművész úgy fogalmazott, „elhangzott minden finomság és nehézség", a dolgoknak pedig anyagi, lelki és szellemi összetevőjük is van. A művészet három komponense szerinte a mecenatúra, az alkotó és a befogadó, és mind a hárommal gond van. A magyar film azon korszakát, amelyben nagyon prosperált, egy felépített struktúra jellemezte, ehhez volt anyagi elszánás is szerinte. Volt négy stúdió, azok élén négy szakember, afféle villámhárítók, ha pedig az ember forgatókönyve nem kellett az egyik helyen, elvitte egy másikhoz. Fel kellene Eperjes szerint is építeni valami újat, vissza kellene térni ahhoz, hogy több lehetőségük legyen a filmeseknek. Például újra felépíteni egy külön drámai stúdiót.
