A megnyitó háziasszonya, Balogh Erika Jászai Mari-díjas színművész, az Aranytíz kultúrház ügyvezetője elmondta, része lehetett abban az élményben, hogy hatásos színpadra lépését a Figaro házassága című darabban a kecskeméti közönség spontán tapssal köszöntötte – de az elismerés elsősorban Jánoskúti Márta remek jelmezének szólt.


Megnyitóbeszédek helyett Turnai Tímea színháztörténész, a Szenvedélyem a hivatásom (2017) című monográfia szerzője és Jánoskúti Márta beszélgetését hallgathatta a közönség. A színháztörténész bevezetőjében kifejtette, a kiállítás kereteibe nem fért bele Jánoskúti Márta szerteágazó tevékenységének minden területe: kimaradt többek közt az egyetemi tanári munka, a nemzetközi színházi jelmeztervezői seregszemle, azaz a prágai quadriennálék létrehozása, fenntartása, anyagainak közgyűjteménybe juttatása és nem utolsósorban nem mutatható be ilyen formában az az emberi minőség, empátia sem, amely Jánoskúti Mártát jellemzi.
A beszélgetésből az is kiderült, a jelmez mintegy második bőrként számtalanszor segítette a színészeket művészi feladatuk végrehajtásában. „Köszönöm, Mártika, megvan a karakter!" – hangzott el nem egy alkalommal. A jelmez karakterépítő szerepének példájaként említették azt a bizományi áruházból vásárolt sötétítőfüggöny felhasználásával készített arany királyi palástot, mely terjedelménél fogva ki tudta fejezni II. Richárd hatalmának terhességét Gálffi László érzékeny szerepformálásában.


A dialógusból kiderült, hogyan alakították a különböző feladatok, műfajok az akadémikus szemléletét, például miért igényel másféle jelmezt a prózai színház az opera színpadához képest. Szintén megfigyelhető az életműben, hogy egy vezérgondolatot, vezérmotívumot (például egy színt vagy színkombinációt) vezetett végig összefogóan egy adott produkción. Ismereteink szerint a Minden jó, ha jó a vége című Shakespeare-vígjáték volt az első alkalom a magyarországi színjátszás történetében, amelyet egységesen hófehér jelmezekben álmodtak színpadra, és amely annyira rendkívüli hatást tett, hogy azóta időről időre felbukkannak ehhez hasonló produkciók. Ezzel szemben volt olyan Rómeó és Júlia-előadás, ahol a címszereplők fekete ruhája a közönséget egy percre sem engedte elfeledkezni a tragikus végről. Turnai Tímea a további változatos koloritú jelmezek kapcsán megjegyezte, Jánoskúti Márta színkezelése a szakmában egyedülálló.



Megszoktuk egykori színházi kritikusaink – Balassa Péter, Poszler György, Molnár Gál Péter, Fodor Géza, Koltai Tamás – éles és szigorú bírálatait, de az akadémikus jelmezeiben legtöbbször még ők sem találtak semmi kivetnivalót. A beszélgetésből az is kiderült, az Opera Szokolay Sándor Vérnász című előadásának szikár, összefogott jelmezei kapcsán kapta Jánoskúti Márta a legnagyobb kritikusi elismerést.
Ugyanakkor a jelmeznek nemcsak látványosnak, sikeresnek, de praktikusnak is kell lennie, amihez nemegyszer Stremeny Géza szobrász adott nagy segítséget a megfelelő súlyú és kialakítású korona, jogar vagy éppen lófejmaszk (lásd Peter Shaffer: Equus) elkészítésével.


Jánoskúti Márta pályája során több mint ötvenezer jelmezt tervezett, amelyeket rajzaival együtt olyan híres gyűjtemények őriznek, mint az Országos Színháztörténeti Múzeum (OSZMI) vagy a milánói Scala.
Utolsó kérdésként Turnai Tímea az életmű kapcsán leggyakrabban használt kifejezésekről – tudás, szorgalom, alázat, együttműködés, empátia, tradíció, emberiesség, érzelem – kérdezte a művészt. Jánoskúti Márta válaszában az empátiára és a nyíltszívűségre helyezte a fő hangsúlyt, ami minden sikeres és örömteli munka kiindulópontja.