Gróh Gáspár: Rejtélyek uralma

Egy ágyon fekvő férfi. Arrébb – ültében is látszik – sudár, ifjú nő. A falon olajnyomat: a Partiumban oly népszerű Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Aztán a hajnalodó kisváros hangjai, szokásos reggeli teendők, mozdulatok. Ezek egyike nem illik ebbe a szinte gépies rendbe: hajnalban nem szokás hamuval ollót sikálni. Miért, hogy mégis?

Ezzel az első pillanatban magyarázatot követelő képpel indul a Kő hull apadó kútba: hétköznapi látványt zavarba ejtő költőiséggel kínáló próza. A tárgyhoz képest túlsúlyosnak ható mondatok drámát, sőt tragédiát ígérnek. Filozófiai távlatokat villantó, balladai a nyelv, minél pontosabb, annál homályosabb. Csak néhány oldal, és választ kapunk a jelenet alig érzékelhető titkára. Ahogyan a hajnalból reggel lesz, erre is fény derül.  A férfi halott: ollójával szúrta szíven a lány. A véres ollót kell megtisztítani. És rendet kell rakni a szobában. A holttest az évek óta kiszáradt kútba kerül, és aztán a történet végéig zúdul rá a sok-sok kosár kő.



Mennyire titok egy jelkép, amiben kimondatlanul van ott, amit jelent? A regény címe természetesen jelképes, szokatlanul fontos része a műnek. A kiszáradt kút: a meddő élet, a terméketlen maradt anyaöl. Kevésbé áttételesen: egy elegendő víz híján fejlődésében korlátozott város végzetére is utal.

[…] Szilágyi István regényírói dramaturgiájának központi eleme a titok. Amikor korábbi kísérletek után a Kő hull apadó kútba megjelent, írója egyszeriben a magyar irodalom legszűkebb élvonalába, a halhatatlanok közé került. Titokzatos ez is: amit korábban írt, az nem ígért ilyen és ekkora regényt. És titokzatos volt az e munkája utáni hosszas hallgatás is. A Kő hull… fojtott és kitárulkozó világába rejtett titkok rendszerének és jelentésének szövevénye csak részben mutatja meg magát. Az alaptörténet ponyvaregénybe vagy bulvárlapba illő, banális történet. Az elhagyott szerető végez az őt szinte szökve elhagyni készülő férfival. Bűnügyi értelemben véve a gyilkosságra nem derül fény. Ezt Szilágyi egy félmondatban jó előre elárulja, de olyan súlytalanul, hogy ettől még a hősnővel együtt szoronghatunk. Igaz, ő nem a lebukástól fél, hanem a maga démonaival küzd. Azokkal, amelyek a gyilkosságba kergették, és amelyek aztán emiatt kínozzák – halálig.

Mindez már az első pillanattól sem ponyva- vagy bulvár-téma. Lélek- és társadalomrajz, történelem és szociológia, etikai és filozófiai példázat. Az önmaga fölött ítélkező hősnő sorsát követve egy önmagát túlélt kultúra, a jövőről leszakadó kisváros sorsa is föltárul: egy közösség haláltáncának nyitó taktusai. Aztán beteljesül a tragédia: a hősnő, Szendy Ilka az öngyilkosság különös módját választja: tudatosan kiprovokálja, hogy más végezzen vele. De az odáig vezető út sem kevésbé tragikus. Egy erejét vesztett világ vitalitást vesztő családjának utolsó lobbanása: személyes sorsában jeleníti meg a pusztulást, lázadása csak tagadás. Szendy Ilka már csak ilyen: amikor azt gondolja, hogy ő hívja ki a végzetet, akkor is a végzet játszik vele. (Ahogyan a nála jámborabb Oidipusszal is.)



Mikor történik mindez? Szilágyi nem árulja el, de bárki kiderítheti: a nagyvásáron drágul a marha, mert háborús időktől tart a világ. Már megkezdődött az orosz-japán háború: 1904 márciusában járunk, a szűkebb történet nyár végére be is fejeződik. Ha nagyon akarjuk, még arra is rájöhetünk, hogy Ilka nagy valószínűséggel 1877-ben született, éppen mint Ady Endre. Akár találkozhattak is a nevét a regényben Jajdonként emlegetett Zilah központi terén, Fadrusz Wesselényi szobra vagy az öntöttvas-angyal vízköpőkkel működő artézi kút közelében. Ahonnan olykor Ilka is hordott vizet, tán másfélszáz méterre Ady gimnáziumától és a „vad vármegye háztól", amelyre napszédítő tollú páva szállhatott, hogy kiszabadulhasson sok szegény legény. (Akikre leginkább a Hortobágy poétájának sorsa várhatott.)

Bármilyen feszült a történet, mégis, ami igazán fontos, az rajta túl kezdődik. Szilágyi István azt mondta, hogy azért kezdett ebbe a regénybe, hogy kiderítse, mi történik, ha egy bűn felderítetlen, és jogi értelemben büntetlen marad. E regény lelki történésinek értelmezésekor klasszikus példákra hivatkozhatunk, Arany János Ágnes asszonyára vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére. Ezzel valamelyest pozícionálhatjuk Szilágyi regényét, de nem jutunk közelebb titkaihoz. Ebben az sem segít, ha föltárjuk az elapadt jövőjű város jövőtlenségének összetevőit, a szeretet nélkül elsorvadó lélek tragikumát, az írói mítoszteremtés eszközeit vagy más mítoszokhoz kapcsolódását – beleértve a görög hitvilágot és a népi hiedelmeket. Nem megoldás a sorsuknak kiszolgáltatott hősök töprengéseinek összegzése sem, pedig lenne mit rendszerezni: Szilágyi létfilozófiája, antropológiája, etikája éppen úgy épül Schopenhauerre mint Nietzschére, Camus-re mint a Heidelbergi kátéra. Kínálja magát a mélylélektani elemzés is: az író egyenesen kényszeríti olvasóit, hogy mesterien formált hőseinek szétesését, patologikussá keservesedett lényük pusztulástörténetét ebből a szemszögből nézve akarja megérteni. De egyik közelítési módot sem érezhetjük győztesnek. Úgy egymásba vannak bogozva, hogy a szövevény kibogozhatatlan. Legföljebb elvágni lehet, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. Vagy ahogyan Szendy Ilka vágja el szeretője – és végeredményben ezzel a maga élete fonalát.

Ilka a maga útját járja – de kié az valójában? Beteljesülő vagy beteljesített sors az övé? […] Szilágyi hangot ad annak, hogy itt többről van szó, mint egy kivételes személyiség kivételes sorsáról: egy világ van pusztulóban: „ennek a párás ablakú, boros gödörbékességnek száz esztendő múltán nyoma sem marad." (Hacsak egy olyan regényben nem, amilyet ő írt róla, és ami a „gödörbékességet" békétlenségként, a visszájáról mutatja meg.

„Katlanváros" – mondja, Zilah-Jajdon topográfiai adottságára utalva. De ez a katlan mást is jelent: az fortyog benne, amit a történelem főz. És aminek jövőjéről, azaz jövőtlenségéről mit sem tudnak, akik benne párolódnak. És, ha valaki mégis sejt valamit az elkövetkezendőkből, azt titokban tartja. Merthogy a jövő akár meg is látható, de jobb, ha titokban marad. A tudás kegyetlen teher: a meggyilkolt Gönczi Dénes felesége, azaz özvegye, egyszerre vágyik arra, hogy megismerje férje sorsát, és fél attól, amit tudni szeretne. De „az ember arra is kíváncsi, amit nem szeretne" – mármint tudni…

Ezért aztán nincs is talán regény, amelyikben a kérdő mondatok ennyire fontosak lennének: vannak oldalai, ahol jószerével csak kérdések követik egymást. Olyan tömegben, ami azoknak a nyugodtabbnak látszó, leíró-elbeszélő részek tónusát is meghatározza: mintha azok csak azért lennének, hogy legyen miket kérdezni. […]





Az sem csoda, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy Szilágyi kérdései valóban kérdések: többségükre azért nincs felelet, mert nem is lehet. Ezért a kérdőjelek is inkább azért sokasodnak, hogy a bizonytalanságot, a megválaszolhatatlanságot állítsák. Kérdés lesz állításokból is, hiszen azok igaza sem biztos. „Az ember megélt pillanatai összessége" – mondja Szilágyi (persze kérdi), de ő maga ezeket a pillanatokat rögzítve formálja hőseit. Csakhogy minden ilyen pillanat is titok: az időé. Ilkáról olvashatjuk: „nem lehetett az időnek gazdája, csak eszköze, így abban a pillanatban, mikor – a térben menekülővel szemben – az idő kezében eszközként megvillant: ensorsa megpecsételtetett."

[…] Egyazon eseménysor tehát számtalan olvasatot kínálhat – nem magukban álló, puszta tények egymásutánja. A Gönczi Dénes szívébe döfött olló az ő történetét lezárja, Ilkáéban egy új fejezet kezdete. Amikor nem képes elveszteni Dénest, akkor elveszejti. A mozdulat célzott, határozott – de vajon mennyire tudatos? Merthogy nem lehet az: nem készülhetett rá. Utólag kell megkeresni, miért tette, amit tett. Van tehát mit kérdezni. És egyik kérdés hívja elő a másikat: így kell a létezés és a nemlét titkait keresni. És közben kiderül: Ilka családjának külső és belső történetében a múltban hasonló végzetszerűséggel és fél-akarattal végrehajtott, napvilágra nem került gyilkosságok, a világ szeme előtt rejtve maradt halálos játszmák sorakoznak.

Mi az utolsó ilyen dráma-sorstragédia zárófejezetét látjuk. De valóban tudjuk, ami tudunk? Merthogy olyan egyértelműnek látszik az a történet, amelyiknek tanúi leszünk. Talán valóban egyértelmű is – de ott vannak benne más történetek is. Így például az, hogy Ilka és Dénes utolsó találkozása, a halállal töltött keserű hármas fordítva történhetett volna. Hogy az áldozat a gyilkos, és gyilkosa az áldozat. De ha fordítva történik is, akkor is tragédia, kettős halál a vége – csak kerete, története más.

Az igazi, a végső titok éppen ez: valóság-e a szabad akarat? Vagy csak annyit jelent, hogy a keresztvízzel lemosott eredendő bűn még az üdvösségnél is vonzóbb? Nos ez az a kérdés, amire nem kapunk választ. Talán nincs is – ezért keressük olyan ádáz reménytelenséggel.