Tisztának maradni a mocsokban – Zsigmond Dezső A tűz szájából című legújabb filmjéről
Milyen élete lesz egy alkoholista anya mellett felnövő lánynak? Hogyan tud kitörni erőszakos, kényszerítő férje rabságából, hogy megmentse négy gyermekét? Zsigmond Dezső legújabb filmje egy különleges és mély vallomás arról, hogy egy ember lelke mennyire tiszta tud maradni annak ellenére, hogy végig nyomorban, mocsokban és megaláztatásban él. Az alkotóval a szereplőkről és a film keletkezési körülményeiről beszélgettünk.
– Hogyan foglalná össze, miről szól A tűz szájából azoknak, akik most hallanak róla először?
– Az Élik az életük című dokumentumfilmem folytatása ez a film. Főszereplője az ott megismert, ma már felnőtt Szabina, aki alkoholista anyja mellett cseperedett fel egy kárpátaljai kis faluban állandó nélkülözésben, kilátástalanságban. Huszonöt évvel később találkozunk vele újra és elmeséli, hogy azóta mi történt vele. Szeretetet, szerelmet, biztonságot remélve tizenhat évesen egy nála jóval idősebb, családos, roma férfi szeretője, „második felesége" lett, aki állandóan ütötte-verte, miközben zsebtolvajlásra kényszerítette Kijevben, Moszkvában, Leningrádban. Később Szabina szült neki négy gyereket, amivel a férfi még jobban magához láncolta. A kezdetben szerelmes nő lassan ráébredt, hogy betegesen féltékeny élettársa kihasználja és visszaél szeretetéhségével. Többször menekülni próbált, de ezt a férfi mindig megtorolta. Szabina végül gyerekeit hátrahagyva átszökött a határon Magyarországra. Közben kitört a háború és a nő – átlépve anyja árnyékát, és vállalva a rá leselkedő veszedelmeket – visszatért a bosszúból árvaházba adott gyerekeiért. Sikerült őket is kimenekíteni, ahogy önmaga is kitört a bűn, a romlás szennyéből, vagy ahogy ő fogalmazott, „a tűz szájából".
Ez egy végtelenül izgalmas és érdekes film, mert maga a történet olyan, mintha egy nagy hollywoodi film témája lenne, vagy éppen valamelyik bestseller író írta volna meg. De az igazság az, hogy ez egy minden ízében, minden pillanatában, minden mozdulatában valós történet. Az, hogy a film maga játékfilmként is működik, az csak annak az óriási valóságanyagnak köszönhető, amit magában foglal. A New York árnyai című filmhez hasonlóan ez a film is árnyakat mutat be, de valósakat: a kárpátaljai szórvány magyarság árnyait. Megértjük belőle, hogy ott sem mindenki teljesen és tökéletesen tiszta, mert ezt feltételezni nagy-nagy naivitás lenne.
– Mitől lesz ez a film játékfilm-szerű?
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet: amikor az ezt megelőző, mostani filmünk alapját képező Élik az életüket című filmet annak idején bemutattam a Magyar Filmszemlén, két nappal a díjkiosztás előtt behívott a bíráló zsűri, hogy mondjam meg őszintén: ugye ez nem egy dokumentumfilm? Ettől teljesen zavarba jöttem, megkérdeztem tőlük, miért gondolják, hogy nem az? Azt mondták, hogy ez egy játékfilm, hiszen végig szituációban van tartva a cselekmény és azt gondolták, hogy a benne szereplők is mind színészek. Ezek az emberek azonban egytől egyig valós személyek, akik rengeteget szenvedtek. Éppen ettől tudnak ennyire hitelesek lenni. Tudjuk, hogy különösen nagy a nyomor a határon túli területeken, főleg Kárpátalján, ami bizony sokszor szül ilyen filmszerű és nagyon drámai helyzeteket. Ezt a filmet Szabina alakja és élettörténete teszi igazán játékfilm-szerűvé. Ettől szeretnivaló, ettől szép, és ettől igaz ez a történet, és ez az, ami miatt nem a mélységben és a mocsokban fog a néző elbukni. Szabina kiragyog ebből a történetből, mert rettenetes körülmények között nőtt fel alkoholista anyja mellett, később pedig még nehezebb lesz az élete, amikor a férfi, akit szeret megalázza, megveri és a bűn legszörnyűbb bugyraiba vezeti. Mindezek ellenére Szabina megtartja a maga gyermeki szépségét és igazságát, a négy gyerekéért minden kockázatot vállalva visszahozza őket Magyarországra, hogy egy jobb életet biztosítson nekik.
– Mi volt a legfontosabb üzenet, amit a nézőknek szeretne átadni?
– A nézőknek az üzenetet a posta meg az e-mail közvetítse. Soha nem szerettem az olyan filmeket, amikben a rendező üzenni akar. Az a jó, amikor nincs meghatározott direkt üzenet a néző felé, hanem a film alapján gondolkodik el. Mert ez egy olyan műfaj, amely önmagában lehetővé teszi ezt. A film által a néző teljesen bele tud kerülni egy világba, aminek a szereplői megérintik, vagy éppen taszítják, és megtalálhat egy olyan gyöngyszemet is, ami ebből kiragyog, mint a mi főszereplőnk. Ha mégis üzeneteket keresünk, ennél a filmnél talán az lehet az, hogy ne egyformán lássuk a világot, és ne próbáljuk dobozokba rakosgatni mindazt, amit például a határon túli magyarságról tudunk. És ebben a moziban már benne van az orosz-ukrán háború, sőt a véletlen úgy hozta, hogy a segítségükre is volt ez a helyzet. Így ugyanis az árvaházból sokkal egyszerűbben elengedték a gyerekeket, amikor Szabina értük ment. Kezdetben Magyarországon is sok nehézségbe ütközött, de ezen is túllépett. Megteremtette magának azt a lehetőséget, hogy a gyerekeit áthozza, és sikerült a semmiből is valamit kovácsolnia, és a legmélyebb nyomorból is továbbjutnia. Végeredményben ez a film egy nagyon szép és izgalmas vallomás arról, hogy egy ember lelke mennyire tiszta tud maradni a nyomor, a mocsok és a megaláztatások ellenére. És hogy az anya-gyerek közötti kapcsolat, a család mennyire fontos. Na ez szerintem az igazi üzenet. Amikor minden oka meglenne, hogy sorsukra hagyja a gyerekeit, mert ez kódolva lenne genetikailag, társadalmilag, és mégsem teszi. Harcol értük és a végsőkig kitart.
– Mitől különleges ez a film az alkotói pályáján – akár témájában, akár hangulatában?
– A tűz szájából egy olyan időfelbontásos szerkezetű, ami a dokumentumfilmre egyáltalán nem jellemző, és ezért formailag is egy különös alkotás lett számomra. Összeér benne múlt jelen és jövő. Amikor Szabina nevelőapja, Laci náluk van, közösen megnézik a régi filmet, az Élik az életüket, és e közben kialakul egy múlttal való beszélgetés is. Szabina többször megállítja a videót és vitatkozik a képernyőn látható édesanyjával, aki már régen meghalt. Ez a jelenet nagyon különlegessé tette számomra a filmet, hiszen már huszonöt éve ismerjük szereplőinket, főleg Szabinát, aki nagyon sokat szenvedett gyerekként is. Rendkívüli érzés volt látni, hogy mégis képes volt kilépni ebből a nyomorból, és harcolt azért, hogy gyerekeinek már egy jobb jövőt biztosíthasson.
– Volt-e valamilyen különleges formai megoldás ebben a filmben?
– Amikor Szabina a nevelőapjának elmeséli, mi történt vele az elmúlt huszonöt évben, akkor nemcsak azt mutatjuk, ahogy ők ketten a szobában beszélgetnek, hanem azt is képekben láttatjuk, amit Szabina elmond. Ezeket persze utólag vettük fel a különféle helyszíneken – Kárpátalján, Kijevben, Moszkvában, Leningrádban – ahol Szabina az elmúlt húsz-huszonöt évben volt. Ott vagyunk vele, amikor a szibériai női börtönbe viszik a jeges vonaton, és akkor is, amikor a nagyvárosi tömegben embereket lop meg. Utóbbit persze inkább éreztetjük, s a néző képzeletére bízzuk, hiszen a zsebtolvajlásnál például csak a tömeget vette fel az operatőrünk.
– Van olyan meghatározó pillanat a filmben, ami nagyon nagy hatással volt önre?
– Amikor Szabina nevelőapjához, Lacihoz negyed század múltán visszatér, egy olyan hosszú és mély vallomásnak lehettünk tanúi, melyet Szabina egy olyan személynek tett, akiben gyermekkora óta igazán megbízik. Ezt soha máskor fel nem vehettük volna, mert életében először és vélhetőleg utoljára tette meg ezt a vallomást. Jó érzés, hogy ennek a szituációnak tanúi lehettünk.
A másik ilyen meghatározó pillanat a film zárójeleneteihez kapcsolódik. Amikor sikerült a gyerekeket áthoznunk Magyarországra, és a család már együtt volt Szombathelyen, ahol a Püspökségtől átmenetileg egy kis szobát kaptak. Itt játszódik egy olyan jelenet a filmben, amikor Szabina kinyitja az ablakot és azt mondja: „Esett az eső. De jó, hogy szabad vagyok." Ebben a két rövid mondatban benne van minden korábbi szenvedésének lenyomata és a jövőben való remény is. A film végén megtudjuk, hogy Szabina barátnője unszolására gyerekeivel Berlinbe költözött. Ezt már nem követjük, de van egy jelenet amikor az Alexander platzon integetnek a kamerába, viccelődnek, és ide-oda rohangálnak. Hihetetlen érzés volt látni, hogy az a csodálatos kislány, akit huszonöt éve megismertem, nemcsak, hogy szabadnak, de végre igazán boldognak is érzi magát, gyerekeivel együtt, akik számára a legfontosabbak.
A tűz szájából című filmet november 26-án 18:00 órától premier előtt vetítik a Pesti Vigadóban. Az eseményen való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Részletek a Vigadó honlapján ide kattintva.
Kovács Antónia
Fotók: Zsigmond Dezső: A tűz szájából
– Az Élik az életük című dokumentumfilmem folytatása ez a film. Főszereplője az ott megismert, ma már felnőtt Szabina, aki alkoholista anyja mellett cseperedett fel egy kárpátaljai kis faluban állandó nélkülözésben, kilátástalanságban. Huszonöt évvel később találkozunk vele újra és elmeséli, hogy azóta mi történt vele. Szeretetet, szerelmet, biztonságot remélve tizenhat évesen egy nála jóval idősebb, családos, roma férfi szeretője, „második felesége" lett, aki állandóan ütötte-verte, miközben zsebtolvajlásra kényszerítette Kijevben, Moszkvában, Leningrádban. Később Szabina szült neki négy gyereket, amivel a férfi még jobban magához láncolta. A kezdetben szerelmes nő lassan ráébredt, hogy betegesen féltékeny élettársa kihasználja és visszaél szeretetéhségével. Többször menekülni próbált, de ezt a férfi mindig megtorolta. Szabina végül gyerekeit hátrahagyva átszökött a határon Magyarországra. Közben kitört a háború és a nő – átlépve anyja árnyékát, és vállalva a rá leselkedő veszedelmeket – visszatért a bosszúból árvaházba adott gyerekeiért. Sikerült őket is kimenekíteni, ahogy önmaga is kitört a bűn, a romlás szennyéből, vagy ahogy ő fogalmazott, „a tűz szájából".
Ez egy végtelenül izgalmas és érdekes film, mert maga a történet olyan, mintha egy nagy hollywoodi film témája lenne, vagy éppen valamelyik bestseller író írta volna meg. De az igazság az, hogy ez egy minden ízében, minden pillanatában, minden mozdulatában valós történet. Az, hogy a film maga játékfilmként is működik, az csak annak az óriási valóságanyagnak köszönhető, amit magában foglal. A New York árnyai című filmhez hasonlóan ez a film is árnyakat mutat be, de valósakat: a kárpátaljai szórvány magyarság árnyait. Megértjük belőle, hogy ott sem mindenki teljesen és tökéletesen tiszta, mert ezt feltételezni nagy-nagy naivitás lenne.
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet: amikor az ezt megelőző, mostani filmünk alapját képező Élik az életüket című filmet annak idején bemutattam a Magyar Filmszemlén, két nappal a díjkiosztás előtt behívott a bíráló zsűri, hogy mondjam meg őszintén: ugye ez nem egy dokumentumfilm? Ettől teljesen zavarba jöttem, megkérdeztem tőlük, miért gondolják, hogy nem az? Azt mondták, hogy ez egy játékfilm, hiszen végig szituációban van tartva a cselekmény és azt gondolták, hogy a benne szereplők is mind színészek. Ezek az emberek azonban egytől egyig valós személyek, akik rengeteget szenvedtek. Éppen ettől tudnak ennyire hitelesek lenni. Tudjuk, hogy különösen nagy a nyomor a határon túli területeken, főleg Kárpátalján, ami bizony sokszor szül ilyen filmszerű és nagyon drámai helyzeteket. Ezt a filmet Szabina alakja és élettörténete teszi igazán játékfilm-szerűvé. Ettől szeretnivaló, ettől szép, és ettől igaz ez a történet, és ez az, ami miatt nem a mélységben és a mocsokban fog a néző elbukni. Szabina kiragyog ebből a történetből, mert rettenetes körülmények között nőtt fel alkoholista anyja mellett, később pedig még nehezebb lesz az élete, amikor a férfi, akit szeret megalázza, megveri és a bűn legszörnyűbb bugyraiba vezeti. Mindezek ellenére Szabina megtartja a maga gyermeki szépségét és igazságát, a négy gyerekéért minden kockázatot vállalva visszahozza őket Magyarországra, hogy egy jobb életet biztosítson nekik.
– Mi volt a legfontosabb üzenet, amit a nézőknek szeretne átadni?
– A nézőknek az üzenetet a posta meg az e-mail közvetítse. Soha nem szerettem az olyan filmeket, amikben a rendező üzenni akar. Az a jó, amikor nincs meghatározott direkt üzenet a néző felé, hanem a film alapján gondolkodik el. Mert ez egy olyan műfaj, amely önmagában lehetővé teszi ezt. A film által a néző teljesen bele tud kerülni egy világba, aminek a szereplői megérintik, vagy éppen taszítják, és megtalálhat egy olyan gyöngyszemet is, ami ebből kiragyog, mint a mi főszereplőnk. Ha mégis üzeneteket keresünk, ennél a filmnél talán az lehet az, hogy ne egyformán lássuk a világot, és ne próbáljuk dobozokba rakosgatni mindazt, amit például a határon túli magyarságról tudunk. És ebben a moziban már benne van az orosz-ukrán háború, sőt a véletlen úgy hozta, hogy a segítségükre is volt ez a helyzet. Így ugyanis az árvaházból sokkal egyszerűbben elengedték a gyerekeket, amikor Szabina értük ment. Kezdetben Magyarországon is sok nehézségbe ütközött, de ezen is túllépett. Megteremtette magának azt a lehetőséget, hogy a gyerekeit áthozza, és sikerült a semmiből is valamit kovácsolnia, és a legmélyebb nyomorból is továbbjutnia. Végeredményben ez a film egy nagyon szép és izgalmas vallomás arról, hogy egy ember lelke mennyire tiszta tud maradni a nyomor, a mocsok és a megaláztatások ellenére. És hogy az anya-gyerek közötti kapcsolat, a család mennyire fontos. Na ez szerintem az igazi üzenet. Amikor minden oka meglenne, hogy sorsukra hagyja a gyerekeit, mert ez kódolva lenne genetikailag, társadalmilag, és mégsem teszi. Harcol értük és a végsőkig kitart.
– Mitől különleges ez a film az alkotói pályáján – akár témájában, akár hangulatában?
– A tűz szájából egy olyan időfelbontásos szerkezetű, ami a dokumentumfilmre egyáltalán nem jellemző, és ezért formailag is egy különös alkotás lett számomra. Összeér benne múlt jelen és jövő. Amikor Szabina nevelőapja, Laci náluk van, közösen megnézik a régi filmet, az Élik az életüket, és e közben kialakul egy múlttal való beszélgetés is. Szabina többször megállítja a videót és vitatkozik a képernyőn látható édesanyjával, aki már régen meghalt. Ez a jelenet nagyon különlegessé tette számomra a filmet, hiszen már huszonöt éve ismerjük szereplőinket, főleg Szabinát, aki nagyon sokat szenvedett gyerekként is. Rendkívüli érzés volt látni, hogy mégis képes volt kilépni ebből a nyomorból, és harcolt azért, hogy gyerekeinek már egy jobb jövőt biztosíthasson.
– Amikor Szabina a nevelőapjának elmeséli, mi történt vele az elmúlt huszonöt évben, akkor nemcsak azt mutatjuk, ahogy ők ketten a szobában beszélgetnek, hanem azt is képekben láttatjuk, amit Szabina elmond. Ezeket persze utólag vettük fel a különféle helyszíneken – Kárpátalján, Kijevben, Moszkvában, Leningrádban – ahol Szabina az elmúlt húsz-huszonöt évben volt. Ott vagyunk vele, amikor a szibériai női börtönbe viszik a jeges vonaton, és akkor is, amikor a nagyvárosi tömegben embereket lop meg. Utóbbit persze inkább éreztetjük, s a néző képzeletére bízzuk, hiszen a zsebtolvajlásnál például csak a tömeget vette fel az operatőrünk.
– Amikor Szabina nevelőapjához, Lacihoz negyed század múltán visszatér, egy olyan hosszú és mély vallomásnak lehettünk tanúi, melyet Szabina egy olyan személynek tett, akiben gyermekkora óta igazán megbízik. Ezt soha máskor fel nem vehettük volna, mert életében először és vélhetőleg utoljára tette meg ezt a vallomást. Jó érzés, hogy ennek a szituációnak tanúi lehettünk.
A másik ilyen meghatározó pillanat a film zárójeleneteihez kapcsolódik. Amikor sikerült a gyerekeket áthoznunk Magyarországra, és a család már együtt volt Szombathelyen, ahol a Püspökségtől átmenetileg egy kis szobát kaptak. Itt játszódik egy olyan jelenet a filmben, amikor Szabina kinyitja az ablakot és azt mondja: „Esett az eső. De jó, hogy szabad vagyok." Ebben a két rövid mondatban benne van minden korábbi szenvedésének lenyomata és a jövőben való remény is. A film végén megtudjuk, hogy Szabina barátnője unszolására gyerekeivel Berlinbe költözött. Ezt már nem követjük, de van egy jelenet amikor az Alexander platzon integetnek a kamerába, viccelődnek, és ide-oda rohangálnak. Hihetetlen érzés volt látni, hogy az a csodálatos kislány, akit huszonöt éve megismertem, nemcsak, hogy szabadnak, de végre igazán boldognak is érzi magát, gyerekeivel együtt, akik számára a legfontosabbak.
A tűz szájából című filmet november 26-án 18:00 órától premier előtt vetítik a Pesti Vigadóban. Az eseményen való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Részletek a Vigadó honlapján ide kattintva.
Kovács Antónia
Fotók: Zsigmond Dezső: A tűz szájából
