Több mint hat évtizedes pályája során mi tartotta meg leginkább a fotográfia mellett?
 
Talán az a fajta kíváncsiság és öröm, amely a vizuálisan érzékelt, majd megörökített képek által keletkezik bennem. Egyfajta szenvedély, amely úgy ölt testet, hogy közben értéket teremt, nemcsak láttatva, de a fotókon fennmaradó személyek és pusztulófélben lévő szakrális emlékek továbbélését is biztosítva valamilyen formában.
Tulajdonképpen amióta csak élek, fényképezek. Természetesen az első években nem volt ehhez gépem, talán azt se tudtam, mi a fényképezés, de a szemem – és a lelkem is – rögzítette és örökre belém véste a körülöttem lévő csodákat: a napkeltét, vagy ahogy a házunk alatt elterülő berekben a párát átsütötte az aranyfény, a virágzó körtefát és a felhők vonulását a templomtorony fölött.
Amikor fiatal tanárként – már műalkotások hosszú sorát elemezve – megvettem az első fényképezőgépemet, valójában készen álltam az elém táruló látvány képpé való megkomponálására. Így történhetett, hogy az első tekercs filmjeim tulajdonképpen legjobb fotóimat tartalmazzák, falumbéli idős embereket, parasztházakat, fákat, virágokat és temetői, útszéli kereszteket. Ezzel végeredményben rá is léptem arra az útra, amelyről egész munkásságom alatt – kimondani is sok, éppen hatvan esztendeje – nem tértem le. Miért vált a magyar művészet szakrális értékeinek dokumentálása életműve egyik központi témájává? Volt-e egy meghatározó élmény, ami ebbe az irányba fordította?
 
Olyan hét-nyolc éves lehettem, amikor édesapám felszalajtott a páhoki hegybe egy asztalos barátjához valamilyen szerszámért. Hatalmas viharfelhők gyülekeztek, a fákat szinte földig nyomta a szél, és én mezítláb próbáltam eljutni Imre bácsiék házához a Kiskocorba. Félúton járhattam, amikor megzendült az ég, eleredt az eső, és én védelmet keresve behúzódtam egy óriási gesztenyefa alá. Fáztam, és nagyon féltem. A fa mellett egy kőkereszt állt, Krisztus, alatta Mária. Én csak néztem őket, és elmondtam mindazokat az imákat, melyeket tanultam, még a Himnuszt is, gondolván, hogy az is ima – mint ahogy persze hogy az… A villámok vakításában felfehérlett a két alak. Akkor vettem észre, hogy a Krisztus-alaknak hiányzik az egyik lába és sérült a karja. Mondtam-mondtam az imákat, amikor láttam, hogy Krisztus visszanéz rám és Mária már velem imádkozik. Ma is élesen látom, a kép a lelkembe égett. Talán ez volt az első fotó, amit készítettem. Arcuk az én arcom is már, részesei életemnek. Hogyan jutott el a fotózástól a saját kötet kiadásáig és a filmkészítésig?
 
Kezdetben csak a közvetlen környezetemben, a zömében katolikus falvakban fényképeztem. Autóm nem volt, biciklivel, busszal, vonattal jártuk a vidéket. Soha nem mentem el egy-egy szép sírkő, pusztuló kereszt mellett anélkül, hogy legalább egy fotó ne készült volna róla. Ezen utak során jutottam el egy somogyi kis faluba, Nagybajomba, ahol életemben először láttam református temetőt. Megdöbbentett a sírjelek eltérő formája, a kopjafák változatossága és a fa mint nyersanyag korhadásában is gyönyörű textúrája. Ekkor kezdődött ezeknek a csodás emlékeknek szenvedélyes gyűjtése.
Az előhívott tekercsek száma szépen gyarapodott, és a Magyar Televízióba kerülésem kitágította a lehetőségeimet is az elérhető közelségben lévő református temetők nagy számának végigfotózása révén. Eljutottam Erdélybe és a Felvidékre is, és összegyűlt egy könyvbe kínálkozó anyag, melynek alapján 1973-ban megszületett első filmem, a szintén e református temetők sírjeleit feldolgozó Fejfák. A Helikon Kiadó által 1975-ben megjelentetett első könyvemet, a Fejfákat 6300 példányban nyomták – ma már ez a példányszám szinte hihetetlennek tűnik. Akkor elkapkodták… A kötet elejére Nagy László írt döbbenetes erejű, látomásos verset Fejfáknak fejfa címmel. Ön számos művészeti területen otthonosan mozog: zene, irodalom, könyvművészet, néprajz, építészet… Hogyan hatnak ezek egymásra az alkotói munkájában?
 
Szervesen segítik egymást. Tulajdonképpen úgy mondhatnám, hogy inspirálja egyik a másikat. Bennem mindig együtt indult a zene és a kép, összhangban alakult ki az a majdani kész produkció, amelyet az adott technikai feltételek mellett meg szerettem volna valósítani.
A Makovecz Imre művészetéről, munkásságáról készült filmjeimet hoznám fel erre példának. Maguk az építmények, a bennük rejlő ezernyi csoda láttán már megszólalt bennem a zene is, Jan Garbarek szaxofonos és a Hilliard énekegyüttes fantasztikus lemezéről. Ez a kettő együtt már szinte kikövetelte azt a forgatókönyvet, melynek megvalósításához rengeteg ötletet kellett bevetnünk, de a végeredmény mind egy célt szolgált, és mondhatom, szerencsére Imre megelégedésére is: az ő alkotásainak és gondolatainak méltó bemutatását. Pályája során volt-e olyan téma vagy helyszín, amelyet különösen nehéz volt dokumentálni, de mégis fontosnak érezte megörökíteni?
 
Több ilyen is volt, főként erdélyi és felvidéki útjaink alatt. Nehéz idők voltak, a hetvenes-nyolcvanas években ott magyarnak lenni nem volt egyszerű senkinek. Sem az ott élőknek, sem a ritka odalátogatóknak.
Egy alkalommal Zetelakán jártunk, ahol láttunk egy gyönyörű székelykaput, melynek kaputükre – ahol a legszebb díszes faragványok szoktak lenni – egyszerű sima deszkalappal volt fedve. Útjaink során gyakran szóba elegyedtünk a helyiekkel, itt is így történt. Persze ezzel is vigyázni kellett, mert az idegen mindig gyanús volt, és minden faluban akadt, aki sietve feljelentette a gazdát, ha az beinvitálta a látogatót. Kiderült a székelykapu története?
 
Nos, a háziak a kezdeti bizalmatlanság után feloldódtak, és elmondták, hogy a tükörben a magyar címer van megfaragva, amit úgy lehetett csak megmenteni a románok bosszújától, hogy egyszerűen bedeszkázták a címeres részt.
Nagyon szerettem volna megörökíteni, a házigazda és családja pedig – egy kis furfanggal – lehetővé is tette. Az asszonynép és Judit, a feleségem az úton eltávolodva a háztól őrt állottak, hogy ha valaki arra járna, jelezzék, és gyorsan vissza tudjuk illeszteni a deszkát a helyére. Készen álltunk a magyarázattal is: a viharban kilazult a szeg, éppen vissza akarjuk tenni a borítást.
Szerencsére az akció sikerült, a könyvbe is bekerült a gyönyörű címer és a deszkázott változat is, ha van hozzá hely, kiállításokon is egymás mellé szoktam tenni a két képet. Hogyan foglalná össze a mostani műcsarnok-beli kiállításának fő üzenetét?
 
Minden képemet, filmemet meditációnak szántam, amelyek belső útra terelik vagy kényszerítik a befogadót. Tulajdonképpen a saját, a képek keletkezése alatt megszülető gondolataimat, érzéseimet próbáltam beleplántálni a filmekbe és a fotókba is. Ezért hiszem, hogy a szépség és a szeretet átáramlik a szemlélő lelkébe és tovább hat az időben.
A kiállítás címéül választott Szent Anzelm-idézet: „Arcodat keresem…" valójában azt példázza, ami egész életem mottója is lehetne: minden megörökített Krisztus-arcban, a parasztportrékban Isten arcát, azt az egy, valódi istenarcot kerestem, amely mindannyiunkban ott rejtezik, és amelyről Reményik Sándor így ír: „Egy istenarc van eltemetve bennem, / Néha magamban látom, néha másban." Mit jelent önnek, hogy az MMA rendes tagjaként most a Műcsarnokban mutathatja be munkáit?
 
Számomra nagy csodát és kegyelmet jelent az, hogy megadatott. Televíziós éveim alatt gyakran forgattam ezekben a termekben, két sorozat epizódjait is itt vettük fel. A hatalmas kiállítótérben többféle tárlatot is láthattam, festményeket, szobrokat, fotókat, de arra soha nem gondoltam, hogy valaha az én képeim is helyet kaphatnak itt, megítélésem szerint az ország legrangosabb kiállítócsarnokában. Külön öröm és megtiszteltetés, hogy két, sajnos már csak lélekben velünk lévő jó barátom, Makovecz Imre és Kő Pál mellett állíthatok ki. Az első terem a kezdeteket idézi: portrék, képek falvakról, portákról, temetőkről és sírszobrokról. Mit jelentenek önnek ezek a témák ma, ennyi év távlatából?
 
Ahogy a beszélgetés elején már említettem, ezek a – jórészt fekete-fehér – fotók a pályám első néhány évében keletkeztek. Ekkor még a szülőfalum embereit, házait, a faluközösség által létrehozott szakrális emlékeket örökítettem meg. Az emberek ismertek születésem óta, szüleimmel is barátságban voltak, eltűrték, hogy ott ügyködök körülöttük a kis gépemmel, abszolút pózmentes, természetes viselkedésük az egyik legnagyobb értéke ezeknek a fotóknak.
Gyakran nézegetem az Ecce homo könyvem első kötetét, ahol a leggazdagabb összeállítás található ezekből a képekből. Felidézem arcukat, az élőt látva magam előtt, hallom s látom, ahogy beszélgetnek, és magamban siratom őket azért a keserves sorsért, amit a Teremtő kimért számukra a két világháborúval, a nincstelenséggel, a sok elvesztett kisgyerekkel és a '45 utáni kegyetlen idővel. És csodálom is őket, hogy a hitüket, Istenbe vetett bizodalmukat a sorscsapások dacára is keményen meg tudták tartani. A székelykapuk, a természet, az ég és a fák a Teremtés és az ember kapcsolatát idézik. Hogyan talált rá erre a motívumvilágra?
 
Tanulmányaim alatt – magyar–történelem szakos középiskolai tanár volnék – természetesen megismertem a magyar népi kultúra motívum- és hiedelemvilágának főbb jellemzőit, népdalait és egyéb sajátosságait. Fényképezőgéppel a kezemben az utakat róva aztán valósággal elkápráztattak a sírjeleken, faragványokon, kőszobrokon megjelenő csodák, hiszen a sematikus rajzok, ábrázolások után az a gazdagság és változatosság, amellyel nap mint nap találkozhattam, végtelen tárházát kínálta a szebbnél szebb motívumoknak.
A székelykapuk világa maga a csoda! Ahány, annyiféle, az állíttatója ízlésének, anyagi lehetőségeinek és bizony jellemének megfelelőt faragtatott. Látunk itt különböző szövegeket, kegyeset és tréfásat, de még fenyegetőt is. Motívumviláguk szintén mutat helyi jellegzetességeket, egy idő után felismerhető a szejkei, a pávai, a zetelakai mintázat főbb sajátossága ugyanúgy, ahogy eltérő a népdalok, a hímzések, a festett tányérok ornamentuma is. Az Utak mentén című terem a népi vallásosság emlékeit mutatja be. Mi vonzza a névtelen mesterek ezen alkotásaiban?
 
Vegyük példának a pléhkrisztusokat! Ahány tájegység, annyiféle. Más a zalai, másféle van Nógrádban vagy akár a Tisza mentén, vagy olyan területeken, ahol az ortodox egyház van túlsúlyban, illetve egészen különleges megjelenésűek is láthatók a Kárpát-medence határon túli tájain is. Főként ott terjedtek nagyobb számban, ahol vagy nem volt megfelelő kő, vagy szegényebb vidékeken, ahol ugyanúgy igény volt a falu határába őrizőt állítani a közösség lakóinak üdvére, védelmére, mint más, tehetősebb tájékon.
Máramaros környékén apró, igazán mulatságosnak mondható figurák vannak a kis fa- vagy vaskereszteken, némelyik tarka ágyékkötőben, míg nálunk Tarnamérán állig felöltöztetett mackóruhás Krisztus néz ránk szemérmesen. Főként ügyes kezű falusi emberek alkotásai, de biztosak lehetünk abban, hogy az elrajzolt figurákban, rozsdamarta arcokban ők a maguk által elképzelt igazi Krisztust vélték látni. Milyen élményei fűződnek a gyűjtésükhöz, fotózásukhoz?
 
Sok élményt szereztem forgatásokon is, de mivel az időnk szoros volt, inkább a munkára összpontosítottunk. Az igazi élménygyűjtő időszak inkább a fotózásokhoz köthető. Érdekes helyszíneken még érdekesebb emberekkel kerültem kapcsolatba, mulatságos és megható találkozások is megestek. Talán egyet felidéznék, még a kezdeti időszakból. Judittal, első feleségemmel elbicikliztünk a közeli Zalaapátiba, amely a mai napig gazdag szakrális emlékekben. A határban szembejött velünk egy szakállas, kimondottan bibliai kinézetű, meghatározhatatlan korú férfi. Igazi jelenség volt. Szóba elegyedtünk, és úgy fordult a szó, hogy bemutatkoztunk egymásnak. Kezet nyújtott: „Jézus Krisztus. Van más nevem is, de az nem érdekes." A faluban, a valamikori apátság épületében működő bolondokháza egyik ápoltjával ismerkedtünk meg. Pályáján a fotográfia mellett több mint száz képzőművészeti (zenei, irodalmi) ismeretterjesztő filmet készített. Miben más a film nyelvén elmesélni egy történetet, mint a fényképen keresztül?
 
Talán leegyszerűsítve, hogy mozog. De a viccet félretéve: azt hiszem, mindig is filmben gondolkoztam, talán azért is volt erőm megvalósítani az álmomat és négy valóban sikeres év után hátat fordítani a tanári pályának, a biztos megélhetésnek, és nekivágni az akkor igencsak bizonytalan egzisztenciának tűnő televíziós életnek.
A film a maga eszközeivel sokkal árnyaltabban és komplex módon tudja közvetíteni a mondanivalót az elérendő hatás érdekében, elsősorban a megfelelő zene kiválasztására gondolok itt, amit mindig magam végeztem el, szinte a forgatókönyv írásával egy időben.
Meg kell említenem, hogy kiváló kollégákkal volt dolgom, nagyszerű operatőrökkel, műszaki stábbal. Szerettünk együtt dolgozni. Szívesen emlékszem – a teljesség igénye nélkül – a Jankura Péterrel, Abonyi Antallal, Németh Attilával, Nemescsói Tamással, Lajos Tamással töltött időkre, az együtt végzett munka örömére. Tulipán Zsuzsanna kurátor tervei szerint két filmet, a Lőcsei Krónikát és a Gelencét vetítenék a kiállításon. Miért éppen ezek kerültek kiválasztásra?
 
Örülök, hogy olyan filmeket választott, amelyek számomra is nagyon kedvesek. Mindkettő örömmel készült, sok munkával, és gazdag anyagot dolgozhattunk fel. Ezek a filmek pontosan leképezik azt, ami számomra a legfontosabb volt: a láttatás öröme, a nagyszerű alkotások adta inspiráció és a végeredmény, amely mindkét esetben vállalható, nem beszélve arról, hogy a történelmi Magyarország két távol eső részén még megtalálható magyar emlékeket dolgoztunk fel.
 
Kívánsága szerint a látogatók kilépve a kiállításról hogyan emlékezzenek a látottakra?
 
Reményik Sándor gondolatát idézve: „Egy lángot adok, ápold, add tovább!"
 
Kovács Antónia
Fotók: MMA archívum