A mindenki által TUI-ként ismert szobrász, akadémikus művészetét a faanyagok iránti vonzódása és a spirituális tartalom keresése jellemzi – fogalmazott bevezetőjében Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója. „Az egyéni kísérletezés és – úgy gondolom – a filozófiai, sőt akár a matematikai megközelítések adták meg ikonikus pályája ívét. Az idők során egyre fontosabb lett számára, hogy szobrai a transzcendencia hordozóivá váljanak."
Élők könyve című munkája kísérőszövegében a művész így vall erről: „Az a mozzanat, hogy a KÖNYV [az ember] gerince álló helyzetet vesz fel, azt segíti, hogy a Fent és a Lent közötti közvetlen összeköttetésnek ne állhassa útját egy esetleges horizontális pozicionálás."
 
Ez a gondolat – szinkretizmustól és dualista világszemlélettől kísérve – markánsan megjelenik valamennyi művében, s mint Szegő György kiemelte: TUI-t mindig foglalkoztatta a figuralitás, „de ma mindinkább az absztrakt jeletéshordozók izgatják, az elvontabb formák felé fordul", miközben az autentikus testet keresi a térben. „TUI is egyetért a mondással, hogy a test »a lélek edénye« – a lélek pedig »Isten edénye«."



Ophelisk – út a Magasba című alkotásához írt kísérőszövegben Szőcs Miklós TUI a művét emlékeztetőnek, sőt, fehívásnak szánja. „… mindennapi életünk hányattatásai közepette is meg kell hallanunk néha magasabb sorslehetőségeink halk hívószavát."
A 2004-2005-ben született Hajnal Hasad című alkotásban megjelenik a dualista szemlélet. A kétfejű, egymásnak háttal elhelyezkedő, ugyanakkor azonos pozíciót elfoglaló állatfejekben azonos erővel jelenik meg a két őserő, a Jó és a Rossz dilemmája – „ezt a verziót nem érdekli az idő, ehelyett etikai röppályát követ".    
 
Szemadám György akadémikus megnyitójában a 15-16. század fordulóján élt, polihisztorként számon tartott Johannes Trithemius bencés szerzetest idézte, ezzel érzékeltetve TUI tevékenységének lényegét: „Az isteni mágia abban a képességben áll, hogy fel tudjuk fogni a dolgok lényegét a Természet Fényében, és arra használjuk a szellem lelkierőit, hogy anyagi dolgokat hozzunk létre a láthatatlan Univerzumból: az ilyen műveleteknél egybe kell kapcsolnunk a Fentlévőt a Lentlévővel, és összhangzatos működésbe hoznunk. A Természet Szelleme egység, teremt és formál mindent, és az ember eszközletével cselekedvén, csodálatos dolgokat tud alkotni. E dolgok a törvénnyel megegyezően jönnek létre."

 
A Lent és Fent összekötése olyasmi– folytatta a gondolatot Szemadám György –, mintha az ember megfeszítene egy húrt, amely csak akkor zeng, ha mindkét végét szilárdan rögzítjük. Az égi fölső – de az alvilági, másként evilági alsó végét is.
 
Szőcs Miklós TUI művészetében, hangsúlyozta Szemadam, a szobrász tökéletesen ismeri a megmunkálandó anyagot, s képes együttműködni azzal. Kitartó türelmet és alázatot igényel ez a magatartás. Pilinszky János megfogalmazásával: „A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük, az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát."
 
 
Egybecsengenek az elmondottakkal TUI gondolatai, amelyek a kiállításra belépve olvashatók. „Jó ideje már arra törekszem, hogy műveim ne elsősorban »szépek«, inkább »helyesek« legyenek a szó hagyományos értelmében anélkül, hogy eközben hűtlenné válnék a szépművészethez, ami a mesterségem; hogy műveim egy bennük önmagát kinyilvánító láthatatlan erőtér vagy magasabb entitás edényeiként egyfajta belső emelkedés segédeszközeivé válhassanak, anélkül, hogy eközben megfosztanának a formaszépség érzéki örömétől…"

 
Szemadám György jól ismeri Szőcs Miklós TUI szellemi világát. Széles kulturális horizontot felrajzolva helyezte el a művész munkásságát. A képzőművészet az első vonalakat karcoló vagy festő embertől kezdve szakralitáson alapuló közösségmegtartó erőként funkcionált, s feladata, célja, létezésének értelme a kozmikus rendnek, a Mindenség harmonikus egészének, az isteni igazságnak a felmutatása volt. Hegel azonban úgy látta – folytatta Szemadám –, hogy a művészetnek el kell szakadnia a szakrális meghatározottságtól és meg kell változnia. Csak úgy őrizheti meg szellemi státuszát, ha önmagára reflektáló, kísérletező-kutató irányt vesz. „Ez meg is történt, s a kísérletezés és kutatás oda vezetett, hogy mára az Egy-ség felmutatása, illetve keresése helyébe a másság kultusza, az igazság helyébe az érdekes, a szépség helyébe pedig a különös lépett." Szilárd pont és kapaszkodó nélkül a képzőművészet – más művészeti ágakhoz hasonlóan – szétforgácsolódni látszik szubkultúrákra. Két, egymást követő művészgeneráció sem vall egyazon értékrendet, s a különböző irányzatok többnyire nem értik egymás szavát. Ezzel szemben TUI – hangsúlyozta Szemadám – műveivel biztonságot nyújtó határozottsággal áll ki a fentebbiek ellenében. „Az ő szobrai ugyanis nem mások, mint egy anyagban felmutatott, koherens eszmerendszer emlékművei."
 
Ezért nyilatkozta a szobrász korábban, mint Rockenbauer Zoltán, a kiállítás kurátora idézi az alkalomra megjelent kiadványban: „Engem a magányos út üvegharangja alatt sosem érdekeltek az irányzatok, trendek, divatok; fel sem merült bennem, hogy bármilyen művészeti csoportosuláshoz szegődjem, és ellentétben a Hagyománnyal, sosem éreztem késztetést arra, hogy kortárs művészeti impulzusokkal fermentáljam saját munkásságom szellemi altalaját."

 
TUI munkássága – folytatta Szemadám – „az anyag, illetve a Létezés mindent átható szakralitásának hitéből, illetve tiszteletéből ered." Három kiállított művet említett az elmondottak igazolásául, az Ophelis – út a Magasba, a Jaguár és a Szívszentély címűeket. „E három mű sorolásával bejártuk TUI világát; a fenséges Fennvaló és az aljas alantas közötti vertikális utat, a testbe zárt, vagy abból szabaduló test és lélek, illetve az élő – élettelen dichotomiáját." A nemes fafajtákból készült-faragott szobrokra jellemző a kompozíciók érzékeny egyensúlya, a szimmetria, a harmónia világos rendje.
 
Rockenbauer Zoltán ugyancsak kiemeli a szobrászművész egyre mélyebb érdeklődését a vallás- és szellemtörténeti hagyományok iránt. „Művészetének szellemi forrásait egyszerre meríti a keleti és a nyugati magas kultúrákból; nem pusztán idézi vagy követi e tradíciókat, hanem a közöttük lévő átjárhatóságot, az eszmék áramlásának lehetőségét keresi… megközelítése szinkretikus, ami abból a szemléletből fakad, hogy a különféle eszmerendszerek mélyén közös alap húzódik meg, amit vizuális formába lehet önteni."