– Mit kell tudni az őrségi fazekasokról?

– Az őrségi gerencsérek [szláv eredetű szó, fazékkészítőt jelent] érdekes közösséget alkotnak a magyar fazekasságon belül. Erős mediterrán – főként észak-olasz – hatás érződik a kerámiaművészetünkben, ami kissé megkülönbözteti Magyarország többi fazekas központjától – ezek a stílusjegyek különösen a formavilágban dominálnak. Más szempontból pedig az Őrség maga, mint márkanév, jól ismert. Aki ide ellátogat – még ha nem is a fazekasság miatt teszi, hanem a táj szépsége vagy a pihenés miatt –, az szinte biztosan az elsők között fog találkozni a fazekassággal. Innentől számunkra ez egy kegyelmi állapotot jelent, mert könnyen tudunk érvényesülni ezekben a helyzetekben.

– Igaz-e az, hogy – ahogyan egy őrségi mondás tartja – a fazekasság „nem munka, hanem móka"?

– Sok helyen elhangzik ez a mondat, és elhangzott annak idején is. Én magam is azt gondolom, hogy a műhely nem egy klasszikus értelemben vett munkahely, benne lenni sokkal inkább egy életforma. De ezt így éli meg nagyjából minden fazekas kolléga, aki hozzám hasonlóképp dolgozik, mert valójában nincs vége a munkának. Leginkább az állattartáshoz lehetne hasonlítani, ahol csak a munkafolyamatoknak van vége a nap végén. Ez egy olyan alkotói tevékenység, ahol az ember saját magát valósítja meg, és ami életünk végéig tart.

– A 20. században száz fazekas volt Magyarszombatfa és környékén, ma kilenc műhelyben tizenegy fő dolgozik. Mit gondol, lesz ez még újra száz?

– Óhajaim és vágyaim vannak ebben a témakörben… Meg kell tennünk mindent azért, hogy újra többen legyünk. A mai modern világ kétségkívül más irányba hajtja az emberi gondolkodást, más irányba hajtja magát az életet. Abban biztos vagyok, hogy mindig lesznek olyan, alkotói munkára vágyó emberek, akikből nem lehet kiölni ezt a vágyat – legyen az a fazekasság, vagy más népművészeti ág –, ahol valamilyen anyagból valamilyen produktumot, alkotást kell létrehozni, teremteni. Erre mindig lesz igény. Az, hogy a 20. században volt száz fazekas, nemcsak Magyarszombatfán, hanem Gödörházán és Veleméren – e három településen együtt –, azt valószínűleg a közeljövőben nem érjük el. Ettől függetlenül mindent megteszünk ma is, hogy ennek lehetőségét biztosítsuk. Mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy az csak részben az én felelősségem, hogy száz év múlva mi fog történni. Az én dolgom, hogy megteremtsem azt a lehetőséget, hogy a tudásátadás folyamata elérhető legyen bárki számára. Ez az én hitvallásom ebben a kérdésben. Ez a szakma nem úgy működik, hogy kiválasztjuk, kiből lesz fazekas, hanem az egyén választja ki a szakmát. Azt szokták régen mondani, hogy a fazekas szakmát nem lehet senkibe beleoltani, a tudást el kell lopnia a mestertől – és ezt akarni kell.

– Régebben fazekasképző fellegvár volt Szentgotthárd, a legtöbb őrségi fazekas itt sajátította el a szakmát. Most van-e hasonlóra példa, azon kívül, hogy a műhelyben apáról fiúra, anyáról lányra száll a tudás?

– Egy nagyon jó példát tudok mondani, Nádudvarról, a Népi Kézműves Szakgimnáziumot. Ott remek struktúrában tanítják a népi szakmákat. Győrben, Békéscsabán is van képzés. Sajnos az Őrségben, Nyugat-Magyarországon nincsen, de azért azt hangsúlyoznám, hogy a jelen pillanatban nincs, és ez bármikor megváltozhat.

– A jelen pillanatot említette. Mi az, amit az őrségi látogatók keresnek ma a műhelyekben? Régen a vajköpülő és a kuglófsütő is nagyon népszerű volt. Mit tudnak most a mindennapokhoz adni?

– A fazekasságnak egyetlen olyan fontos mozgatórugója van, amit soha nem veszíthet el. Ez pedig a kapcsolata a ma emberével, aki a vásárlója lesz. Amennyiben a fazekas nem tud lépést tartani a mai kor szülte igényekkel, akkor nagyon nehéz lesz a megélhetést megteremteni. Például a vajköpülő pont egy olyan tárgy, ami elvesztette az aktualitását. Ma már nem az a kérdés, hogy valaki nekiáll-e otthon vajat köpülni, hanem az, hogy hozzáfér-e olyan tejhez, amiből lehet is készíteni. A kuglófsütő működik ma is, de a sütő-főző edények egyébként is nagyon keresettek. Az őrségi fazekasság alapja az egyszerű használati kerámia készítése, a funkcionalitás, a mindennapi élet kiegészítése, ezért a mai korban is nagyon jól prosperál. Az a kérdés, hogy az alkotó meg tudja-e találni a kapcsolatot a vevőkkel és az igényekkel. Például ma már inkább gépben mosogatják az edényeket, mikrohullámú sütőt használnak. Más a felhasználás, és ennek meg kell feleltetni a kerámiát.

– Ez azt jelenti, hogy változtatni kellett az eljáráson, vagy az alapanyagon?

– A kerámiaipar folyamatosan fejlődik, és mivel annak alapanyagait használjuk, kénytelenek vagyunk mi is ehhez alkalmazkodni. Sok jogszabály is van, amik még tovább bonyolítják az életet. Mindezen körülményeknek megfelelően kell változtatni a gyártási struktúrán, akár hőfokokon is. De nem ez határozza meg a fazekasság jövőjét.

– Mi az, amivel még ismertebbé lehetne tenni az őrségi fazekasságot?

– Az, ami itt most történik [maga a kiállítás – szerk.], azzal mindenképpen. Hatalmas megtiszteltetés és egyben komoly lehetőség, amit a Magyar Művészeti Akadémia jóvoltából kaptunk. Hiszen egy ilyen kiállítótérben való megjelenés már önmagában kiváló marketingértéket képvisel. Tudásátadás – ez a másik. Ha nincs új generáció, szépen lassan elgyengül és elhal az egész történet, és akkor nincs miről beszélnünk. Úgy lesz aktív tudásból passzív tudás, hogy még az unokám emlékszik rá, de már nincs, aki mindezt csinálja, megvalósítsa.

– Hungarikummá válhat-e az őrségi fazekasság?

– Ezt nem én döntöm el, mert akkor már réges-régen az lenne… Létezik egy testület, aki ezt elbírálja. Akár lehetne is, de ha összességében a magyar népi fazekasságról beszélünk, az mindenképpen hungarikum. Az a változatosság, amivel e nemzet rendelkezik a kerámiaművészetet tekintve, biztos, hogy hungarikummá teszi. A fazekasok nagy családja – így egyben.

– A kiállítás kurátoraként kinek ajánlja a tárlatot?